Nagy átverés 1.

1989–1990-ben megtörtént a rendszerváltás. Legalábbis ami a politikai, társadalmi berendezkedést illeti.

A tízmillió magyar állampolgár ujjongott/nem ujjongott, vagy éppen sodródott az eseményekkel: az új rendezők csak tudják, mit tesznek. Voltak azonnal váltani, csapódni tudók, voltak csendesebbek, a döntő többség azonban megtartotta belső függetlenségét, és várt, vár.

Az új „megváltók” önként vállalt szerepüknek megfelelő hevességgel, ám legalább annyi felszínességgel és tartalmatlansággal hirdették az igét.

A kapitalizmus hasonlíthatatlanul jobb a „kommunizmusnál”. Eleve demokratikus, ám tisztességesebb és szakszerűbb is egyben.

Új „elitünk” kialakította a társadalom demokratikus intézményrendszerét, amelynek felettébb fontos részleteiről és magáról az „elitről” derült ki menet közben, hogy nem működik, illetve rosszul vagy éppen diszfunkcionálisan működik. A lényegről, az egyes embert leginkább érintő változásról azonban alig-alig esett szó.

A széles néptömegek próbáltak kalkulálni, érteni a politikai hangoskodásból. Az új rendszer alapból körülbelül azt adja, amit a korábbi, de miután ez az új demokratikusabb is, szakszerűbb is lesz, tehát az emberi kapcsolatok őszintébbek, önzetlenebbek és tartalmasabbak lesznek, összességében jól fogunk járni.

A politikai hangoskodásban azonban arról szinte szó sem esett, hogy a mindennapi megélhetés tekintetében mi a különbség a „kommunizmus” és a kapitalizmus között. Az, hogy az egyikben a jövedelmek drasztikus központosítása következtében erőteljes nivellálás valósult meg a megélhetést illetően. Az, hogy ezáltal komoly mértékben lecsökkent az egyén felelőssége sorsának tekintetében. Az, hogy a teljesítménykényszer az élet minden területén erősen visszafogott volt. Ezzel szemben nem esett hangsúly arra, hogy a kapitalizmusban szükségszerű a jövedelemkülönbségeknek akár szélsőséges megnövekedése. Az „elit” nem mutatott rá, hogy eztán a magad ura vagy, alapvetően és döntően magad vagy felelős egyéni boldogulásodért. Nem vált közismertté, hogy állami (önkormányzati) támogatásra csakis a legeslegszegényebbek gondolhatnak.

Az elmúlt években több szociológiai kutatás is bizonyította, hogy a társadalom zöme ma is a „kommunizmusban” rögzültek szerint szemléli az életet. Ezt aztán párt, szakszervezet, intézményi vezető, civilszervezet egyaránt kihasználja. Külön döbbenet, hogy ezt a mentalitást beemelték gondolkodásukba a rendszerváltás környékén, illetve azt követően született nemzedékek is.

A néptömegek gondolkodásában a változás jobbára csupán (?) annyi, hogy soraikba is beültetődött és felerősödött a liberális–konzervatív- szembenállás. A legvidámabb barakk a drótkerítést vesztett tábor egyik leghangosabb, legveszekedőbb, legdurvább „barakkjává” vált, amelyre a volt táboron kívüli villalakók már-már gyanakvóan tekintenek.

Mára sokak szerint szinte élhetetlenné vált az ország. A politikusok többsége azonban nem veszi észre a húszéves irány- és stílustévesztést, vagy csak úgy tesz. Persze, van már olyan, aki bevallotta az „elit” bűneit, de van, aki még mindig bűntelennek próbálja mutatni önmagát. Baltól jobbig sunnyognak az ország politikusai, és olyanok is vannak, akik a második nagy átverésre készülnek. A magyar állampolgárok rendszerváltáskori átverésének megismétlésére.
A valódi rendszerváltás gazdasági, szemléletbeli elvárásainak végrehajtását nem lehet megspórolni. Lehet-e még halogatni a drasztikus változásokat? Lehet. Talán még mindig lehet. Egy azonban biztos. Minél később valósul meg, annál több áldozata, elszenvedője lesz.

André Attila Gyula
E-mail