Múzeum a múzeumban

A müncheni Deutsches Museum – mint az köztudomású – a világ egyik legnagyobb technikai múzeuma. (Különféle számítások vannak, alapterület, témakörök, a gyűjtött tárgyak száma, a látogatók stb. alapján, de akárhonnan közelítünk is, a bajorok büszkesége – akik még egy szigetet is elneveztek a múzeum tiszteletére – mindenképpen az első három között van.) A bédekkerek külön felhívják a látogatók figyelmét, hogy a teljes épület bejárására legalább egy napot kellene szánni – és akkor még ott vannak a filiálék a város más pontjain, de azokról most aztán végképp ne essen szó.

Ez a múzeum a múlt század elején született, azokban a boldog időkben, amikor az emberiség még azt hitte, a technikai haladás széles körű jólétet és társadalmi békét is teremt majd, amikor a tudományra még úgy tekintett, mint e jövendő, boldog kor előfutárára – amikor tehát még megadták a módját a dolgoknak. Van itt minden, az összes klasszikus tudományág külön-külön is, elméletben és gyakorlatban, meg mindenhogyan. A grandiózus föld alatti tereken például a bányászat évezredes fejlődését tekinthetjük végig (ez az épület úgy készült, hogy alá egy komplett bányát szereltek!), a nagyterem a hajózásé meg a repülésé (teljes hajókkal meg repülőkkel és ezernyi modellel), az oldalágak meg a kőbaltától a kvantumfizikáig, a robottechnikáig, a számítógépekig ívelnek. Akinek szerencséje van, itt-ott belefuthat valami ismeretterjesztő előadásba (mindig akad belőle néhány a hatalmas épületben), e sorok írója a folyékony hidrogén természetével ismerkedett egy Vilmos császárnak maszkírozott Öveges professzor segítségével.

De mind e különös kiállítások, szerkezetek között legérdekesebb talán a múzeum a múzeumban: a Deutsches Museum saját történetét feldolgozó tárlat. Nem voltak könnyű helyzetben a készítői: nemcsak azért, mert millió tárgy közül kellett kiválasztani a legérdekesebbeket, legunikálisabbakat, hanem azért sem, mert a huszadik századi német történelemmel kellett szembenézniük. Megtették, becsületükre legyen mondva.

Nádas Sándor