Munkaerőpiac: tények, amelyekről hallgatnak Orbánék

Újabb hatalmas gazdaságpolitikai sikerként, a működő reformok jeleként állítja be az NGM és a Fidesz közleménye az idei első negyedévi munkaerő-piaci adatokat. Sommás megállapításuk az, hogy miközben a szocialista kormány megduplázta a munkanélküliséget, az Orbán-kormány megfelezte azt, a foglalkoztatottság pedig hat év alatt hatszázezer fővel növekedett és elérte a 4,3 milliót.

Ez gyönyörűen hangzik, a Fidesz szinte csodát tett, mondhatnánk, a számok mögé nézve azonban teljesen más képet kapunk. Kezdjük azzal, hogy a szocialisták nem duplázták meg a munkanélküliséget, mert az a világválság előttig 6-7 százalék körül volt, csak a válság hatására ugrott meg, ahogy a fejlett világban mindenhol, méghozzá hasonló mértékben, mint nálunk.

A negatív csúcsot nem az előző kormány, hanem maguk Orbánék érték el 2013 első negyedévében, amikor 11,8 százalékra szökött a munkanélküliség! Erről egy szó sincs a sikerpropagandában, érdekes módon inkább a 2010-es, ennél kicsivel jobb adattal hozakodnak elő – mivel náluk minden szép és jó, ebbe a képbe nehezen illene, hogy ők érték el a mélypontot.

Nem véletlen, hogy akkortól kezdve nyúltak bele egyre erőteljesebben a statisztikákba, elsősorban a közmunka felfuttatásával. A közlemény által hivatkozott hasonlítási alap idején, 2010 elején kevesebb mint ötvenezer közfoglalkoztatott volt, az idén már 224 ezer. Akkor a hivatalos adatokban alig jelentek meg a külföldön dolgozók, ma ők közel száznegyvenezerrel javítják a statisztikát. A tényleges számuk ennél sokkal nagyobb, becslések szerint legalább a duplája, ami közvetve szintén szépíti a munkanélküliséget, mert a különbözet jelentős része, elemzők szerint több mint százezer ember eltűnt a hazai nyilvántartásból.

Mindebből eredően gyors kalkuláció alapján nagyjából 350 ezerrel korrigálni kell a hivatalos adatokat, hogy reálisabb képet kapjunk, valódi foglalkoztatottnak ugyanis az számít, aki a munkája közterheivel növeli a magyar költségvetés bevételeit. A külföldön dolgozókra ez nem áll, a közmunkások pedig nem hozzák, hanem viszik a pénzt, az idén már közel 400 milliárdot. Még tovább rontja a papíron csodás foglalkoztatási képet, hogy az elmúlt hat évben növekedett a közszférában és a központi bürokráciában dolgozók száma – ennyit az olcsó állam orbáni ígéretéről –, ami aligha gazdasági sikerekből ered.

A tényleges helyzetet leginkább a versenyszférában foglalkoztatottak száma mutatja, ott viszont nem látni látványos javulást: ez év elejére éppen hogy meghaladta a válság előtti szintet, miközben a környező országok döntő többségében azon már jó ideje túl vannak. Hozzájuk képest ebben is lemaradunk, akárcsak a GDP-növekedés tempójában.

Ha már a GDP-nél tartunk, érdemes összevetni az elmúlt hat év gazdasági teljesítményét a hivatalos foglalkoztatási adatok alakulásával. Meghökkentő ellentmondásra bukkanunk: miközben Orbánék azzal büszkélkednek, hogy 2010 óta 600 ezerrel, mintegy 16 százalékkal emelkedett a foglalkoztatottak száma, ugyanezen időszak alatt a magyar GDP összesen nagyjából 8 százalékkal nőtt.

Az egy statisztikai dolgozóra eső gazdasági teljesítmény tehát szembeötlően csökkent, azaz romlik a termelékenység. Különösen látványos ez az utóbbi 2-3 évben, a tavalyi első negyedévhez képest például a KSH szerint az idén 3 százalékkal többen dolgoztak, miközben a bruttó nemzeti termék csupán 0,4 százalékkal nőtt. Ez rossz irányú szerkezeti folyamatokra, a versenyképesség csökkenésére utal, amit egyébként a nemzetközi szervezetek összehasonlító listái is mutatnak. Összefüggésben van ez az uniós támogatások rendkívül alacsony hatékonyságú felhasználásával: a makroszámokat javították ugyan, a gazdaság mobilizálását viszont alig segítették.

A statisztikák által sugallt kedvező képnek ellentmond az is, hogy miközben látszólag nagyon javul a munkaerő-piaci helyzet, egyre jobban fékezi a növekedést a képzett munkaerő hiánya, méghozzá pont a nemzetközi téren legdinamikusabban fejlődő ágazatokban. Itt érhető tetten leginkább, hogy tévút a foglalkoztatási adatok mesterséges felturbózására törekvő politika: a közmunka nem csupán torzítja a képet, de zsákutca, az ott megjelenő, képzetlen munkaerő nem tud bekapcsolódni a versenyszférába, tartósan eltartott helyzetbe süllyed.

Ezzel szemben alig jelenik meg a legkeresettebb területeken a magasan képzett munkaerő, részben az oktatási rendszer, részben a jelenlegi torz hazai viszonyok miatt. Aki teheti, külföldre megy dolgozni, köztük egyre inkább a legképzettebbek, azaz gyorsul az agyelszívás. E folyamat fékezésével, az ezt célzó koncepciózus lépésekkel kellene inkább foglalkozni, nem pedig látványstatisztikák gyártásával.