Morvai, Kondor és Grespik a nemzet szívcsakrájánál

A szcenárió veretes drámát sugallt a kalászi faluház udvarára. Ám a kora őszi performance fajsúlyában végül egészen mást idéz. Leginkább a helyi műholdvevő-szakértő, Parabéla cégérét: egy árpádsávos és egy nemzetiszín parabolatányér között sárga parabolaszmájli. Mosolygó fejecske.
Árpádsávból, nemzetiszínből akad szépen a faluház udvarán is.

A közönség lehet vagy százfőnyi a háromra hirdetett kezdésre. A székeken főleg a nyugdíjas korosztály ücsörög, a díszvendégek számára kikészített asztallal szemben.

Akad azért fiatal is. Például egy szemrevaló, rovásírással ékes mentéje alapján mélyen nemzeti érzelmű barna lány, aki a fűben nyúlik el.
Róla sajnos semmit sem tud Sándor, kalászi társasházunk mindenese, invitálóm a jeles eseményre. Sándor maga túl a hatvanon, amúgy résztvevője minden jobbos megmozdulásnak. Barátságunk erős és érthetetlen.

Helyi pletykákkal szórakoztat, amikor a rendezvény fő szervezője, dr. Novotny László önkormányzati képviselő bedob egy szmájlit. Azt mondja a mikrofonba: várnunk kell még, mert a publikum egy része egyelőre a faluban bolyong. Eggyel előbb szálltak le a HÉV-ről, rossz infót kaptak sajna.
Oldódik minden titkolt feszültségem. Pamfletből nem lesz revolúció.

Sándor kifut a helyi mesékből, azt kezdi magyarázni: a jobboldaliak már ránézésre egészen másfélék. Úgy véli, nyugodtabb, kisimultabb embertípus. Merengve idézi: 2006 őszén a Kossuth tér is maga volt a méltóság szigete, amíg meg nem hozták a teherautók a provokátorokat.
Javasolnám, szőlejéről beszéljünk inkább, de kezdődik hirtelen a szeánsz. Megérkeztek a bolyongók, lehetünk – érted füllentek, falum – vagy háromszázan.

Németh Antal alpolgármester nemre, felekezetre, nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül köszönti az egybegyűlteket. Eszembe ötlik: szokta-e másként?

A nem kalászi vendégeket kéri, vigyék magukkal a Nagy-Kevély-hegy hírét. És tekintsék meg a frissiben elkészült kalászi, más néven – hivatalosan – Megyeri hidat, amely éppúgy nem vezet sehová, mint az utóbbi húsz év gazdaságpolitikája. Majd szót ejt a helyi civil szerveződések erejéről, amelyek „sikerrel bújtak ki a politikai pártok mindent lefedni szándékozó guanója alól”.

Lényeg a lényeg: az alpolgármester szerint olyan esemény ez is, amely a „népfelség elvének megszilárdítását” tűzi zászlajára. Bányászköszöntéssel búcsúzik: szerencse fel! Hozzáteszi: mélyről kell indulnunk.

Ismét dr. Novotny következik, a díszvendégek bemutatásával. Csaknem húsz perces, kacifántos produkció. Az asztalnál tizenhárman ülnek. Ám szó esik azokról is, akik nem jöttek el, vagy talán jönnek. Mind kap dicsérő – munkásságát, kitüntetéseit, magyarságát hangsúlyozó – szavakat.

Annyi biztos, hogy a jelenlévők között ott van Kondor Katalin volt rádióelnök, akinek távozása óta – dr. Novotny szerint – mélybe süllyedt a Magyar Rádió minősége, magyarsága. Ott az asztalnál dr. Papp Lajos szívsebészprofesszor, Gyarmati Dezső olimpiai bajnok vízilabdázó, dr. Grespik László ügyvéd, az emberi jogok magyar elkötelezettségű védelmezője, Jókai Anna író. Ott van Gonda László, a Magyar Nemzeti Bizottság 2006 vezetője, akinek „múlhatatlan érdemei vannak a Kossuth téri események szervezésében”. Ott van dr. Lánci Imre ökológus, akiről dr. Novotny azt találja mondani: közel jár annak bizonyításhoz, hogy Budakalászon van Árpád és Attila sírja, valamint Fehérvár (sic!).

Érkezhet még dr. Morvai Krisztina (elég annyi: vastaps), Dörner György színész (taps).

Kiderül ugyanakkor, hogy nem tud jönni – többek közt – Balczó András és Lezsák Sándor. Távolmaradásuk hírét is ováció fogadja. Dr. Novotny sietve közli: aki nincs itt, az is üzente, hogy együtt érez a jelenlévőkkel. Miként a szintén maródi dr. Csókay András agysebész, akiről megtudhatjuk: következetesen magyar ember, s kidolgozója a súlyos traumás agyduzzadás új, világszerte elismert műtéti kezelésének.

A névsorolvasás után dr. Novotny összefoglalja, miért is gyűltünk össze. Előkerülnek a fő hívószavak: politikai, gazdasági, erkölcsi válság.
Szóval, nagy bajban vagyunk, amelyből úgy lehet kimászni, ha mindenekelőtt feloszlatja magát az Országgyűlés. Ennek ösztönzésére kezdődik itt aláírásgyűjtés, amely országos méretűvé duzzadhat.

Utóbb aztán hiteles magyar embereket kell képviselővé választani. Olyanokat, akik nem árulják ki a magyar földet és vizet.
(Mi van a levegővel, kérdem én magamban a Pilis alján, közel a nemzet szívcsakrájához.)

Olyanokat, citálja dr. Novotny, akik nem tűrik, hogy idegen hatalmak felfegyverzett zsoldosai biztonsági cégnek álcázva uralják hazánkat. Aztán majd rendbe kell tenni a toldozott-foldozott alkotmányt, mégpedig a Szent Korona eszménye szerint, ám nem azért, hogy királyság legyen, hanem másért.

A „miért” nekem már kissé bonyolult. Ráadásul a gyepen elnyúló barna lány egy hosszú fűszállal kezd játszani ajkai közt, és ez – szégyen ide, szégyen oda – elvonja a figyelmemet.

Fricz Tamás színre lépése helyre tesz.

A politológus az esemény fő szónoka. Lenyűgözően kezdi: kis terpesz, enyhén előredől, karjai szinte vízszintben kinyújtva, úgy tartja jegyzeteit. Rendezőtanonc koromban nem engedtem volna így formálni szónokot színpadon. De élőben kolosszális.

Amúgy nagyjából van veleje annak, amit mond. A politikai, gazdasági, erkölcsi válság okait elemzi ő is. Némi rációval kitámasztva a korábbi, zsigerből megszólalók légvárait.

A politikai válság fő okát abban látja, hogy két éve, az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése óta illegitim kormánya van az országnak. Nem érvel rosszul, ahogy idézi, elemzi a mára kisebbségbe került szocialista kormány kacskaringóit, az általa „szép beszédűnek” titulált Lendvai Ildikó megszólalásait. Szpícsének fő erénye, hogy lehetne mit vitatni benne.

A gazdaság süllyedéséről tartott elemzésén viszont fogást találni is nehéz volna. Jól beszél.
A morál kérdése már macerásabb.

Árpádsávos zászlók között elég sikamlós atomizálódásról, individualizálódásról beszélni. Az egyén ócska kis alkuiról, amire a regnáló hatalom alkui adnak látszólagos felmentést. Ilyen díszletek között különös hangsúlyt kap a civil összefogás sürgetése. Önmaga tizenkét évvel ezelőtti dolgozatát idézi a szónok: ez egy következmények nélküli ország. Úgy látja, most még inkább az.
Vegyük úgy: szmájli.

Fricz politológus zárszóként megjegyzi: pár héten belül a parlamentnek törvény szerint is szavaznia kell önmaga feloszlatásáról. Javasolja: akinek ahhoz van kedve, szervezhetne valamit a Kossuth térre. Hangsúlyozza: javasol, nem felszólít. Óvatosabban még nem hívtak utcára népet.
Blaskó Péter két szavalata következik: Vörösmartytól Az Országháza, Adytól A hőkölés népe. Majd Oberfrank Pál adja elő – egészen kiválóan – Dsida Jenő Psalmus Hungaricusát. A kissé későn érkező Dörner György is elismerően hallgatja. Aztán elénekeljük a Szózatot, majd oszlik a falu népe.

Indulóban lapot oszt válla felett a nemzeti barna. Követem, a lány épp az utcámba tart. Ám közbeszól a sors. Autó fékez mellettem, hölgy vezeti, kérdi, merre a faluháza. Az utat vesztett autós pont úgy néz ki, mint dr. Morvai Krisztina. Amíg csodálkozom, a mentés bige befordul egy házba. Ennek annyi.

A másik viszont: a jogász asszony vagy nem a jogász asszony? Nem lehet más. Késett csöppet ő is, de sebaj. Mondom hát a jó utat: a főútig egyenesen, aztán forduljon balra.