Mindenért fizetni kell

- Az államadósság ügye vörös fonálként húzódik végig a legutóbbi ötven év történetén. Meddig szabad, meddig tanácsos egy országnak eladósodnia? Magyarország jó adós?

– Magyarország mindig eleget tett az adósságszolgálati kötelezettségeinek, noha a rendszerváltáskor kirívóan eladósodott országnak számított a régióban. Ma újra ebben a cipőben jár; 2002 és 2010 között 53 százalékról 80-ra nőtt a GDP-hez viszonyított adósságráta. De a képet árnyalni kell. A pénzügyi válság következtében a fejlett világban majd mindenütt növekvő pályára állt az államok eladósodása. Bennünket ráadásul a válság a költségvetési kiigazítás közepén ért 2007–2008-ban, és nem volt mód a helyzetet enyhítő fiskális lazításra. Ez visszafogta az eladósodást, de a negatív mellékhatások – elsősorban a recesszió, a devizatartalékok növelésének szükségessége és az árfolyam leértékelődése – tovább növelték az adósságrátát.

- A jelenlegi kormánydoktrína szerint az államadósságtól mindenáron meg kell szabadulni.

– Ma az a hivatalos álláspont, hogy aki adósságot csinál, az az ördöggel cimborál. Ez közgazdasági nonszensz. A modern piacgazdaság nem működik hitel nélkül. Nem az államadósságtól való „megszabadulást” kell hirdetni, hanem az ésszerű eladósodás alapelveit kell tisztázni. Egy gazdaságban, ahol költségvetési hiány van, az államadósság nominálisan nő. Nem is az az érdekes, miképp alakul számszerűen az adósság. Akkor van baj, ha a megtermelt jövedelemhez képest felfelé tolódik el az adósság aránya. Olyan gazdaságpolitikát kell folytatni, hogy az adósság és a GDP aránya mérséklődő pályára álljon, ahogy azt a kilencvenes évek második felében sikeresen követte Magyarország.

- Megint nyolcvan százaléknál tartunk. Baj van?

– Már lejjebb, mert a magánnyugdíjpénztárak állami bekebelezése után a teljes összeg állampapírokba fektetett részét leírták. Ezzel hetvenöt százalék közelébe került az adósságráta.

- Az új alkotmány hosszú távra megköti a kormányok kezét, amikor szabályozza az államadósság mértékét. Van ennek értelme?

– Az 50 százalékos adósságráta-plafon egyelőre nem korlátoz. Előbb csökkenteni kell az eladósodást, és ez éveket vesz igénybe. Hogy olyan gazdaságpolitikánk legyen, amely szerint mérséklődő pályán mozog a ráta, pártolandó. Azt, ami ugyancsak bekerült az alaptörvénybe, hogy amíg el nem érjük az 50 százalékot, addig a mindenkori kormány szinte mindenfajta (alkotmányos) kontrolltól mentesül, szerencsétlen üzenetnek tartom.

– Úgy látom, nem barátja ennek a szuperjogszabálynak...

– Nem, mert a törvénybe foglalt adósságkorlátok nem pótolják az átgondolt gazdaságpolitikát. Ha kínos helyzet áll elő, egy felelős kormány két rossz közül választhat: betartja a szabályt, és tovább rontja a gazdaság helyzetét, vagy törvényt sért a gazdaság érdekében. Tény, hogy a mai kiélezett helyzetben sok ország használ ilyen „mankót”. De a közgazdasági elmélet nem ad támpontot arra, mi az „optimális eladósodás”.

– Volt olyan pillanat ennek a húsz évnek a történetében, amikor azt mondta: álljon meg a menet, ez így nem megy tovább?

– Mindig a visszafogott eladósodás pártján álltam. Ezért dolgoztam a Pénzügyminisztériumban és az MNB-ben is. A „jóléti rendszerváltás” kockázatos és felelőtlen vállalkozás volt. Ugyanakkor az elmúlt évtized növekvő eladósodása mögött nem állt egységes, minden elemében elítélendő gazdaságpolitika, mint azt a parlamenti vizsgálóbizottság jelentése sugallja. Ráadásul 2007-ben megtorpant az adósságráta növekedése. A további ugrást már a pénzügyi válság, és nem a felelőtlen költekezés generálta. A különböző szakaszok elemzésétől a tárgyilagos vizsgálat nem tekinthet el. Ahogy egyszer majd az Orbán-kormány gazdaságpolitikáját is mérlegre teszik.

- Hát létezik magyar gazdaságpolitika? Számított arra, ami történt?

– Őszintén szólva nem. A kormány olyan helyzetben vette át a gazdaságot, amikor a finanszírozási igény karbantartása kisebb gondot jelentett, mint a gazdaság növekedési pályára állítása. Ehhez képest számos olyan döntés született, amely mindkettőt nehezítette, s szembement mindazzal, amit a sikeres példák sugallnak. A megalapozatlan adókiengedés, az országkockázatot növelő intézkedések (IMF-fel való szakítás, különadók, a nyugdíjvagyon felélése, a független Költségvetési Tanács felszámolása) olyan további sokkot adtak a belső fogyasztásnak, amely még jobban visszaveti a talpra állást. Pedig a kormányzati kommunikáció növekedésbarát politikát hirdet.

- Kriminológiai, jogi értelemben felelősségre vonható-e a politikus, a kormány bármely tagja pénzügyi döntéseiért?

– Válasszuk ketté: ha vannak törvénybe ütköző cselekmények, a politikusnak is felelnie kell. És vannak gazdaságpolitikai döntések, amelyek lehetnek sikeresek vagy hibásak. Ezekért „csak” a választónak felel. Ezért tartom elfogadhatatlannak a kampányt, amelyet az államadósság-bizottság folytat, összemosva a kétféle felelősséget, miközben a tanulságok levonása elmarad.

- Túl sokat várt ettől a bizottságtól. Biztos, hogy ezért trombitálták össze?

– A szándékot nem ismerem, csak az eredményt látom. Teljességgel érthetetlen, miként vehetik egy kalap alá a Medgyessy-, a Gyurcsány- vagy a Bajnai-kormányt. De egyikre sem áll a sugalmazás, hogy „bűnözők, tudatos kártevők” lennének. A magyar népnek, magának a Fidesznek is fölöttébb tetszett 2002-ben, hogy a hét sovány esztendő után valaki elengedte a gyeplőt. A „jóléti rendszerváltás” gazdaságpolitikája megbukott, de akik eltervezték, nem erre számítottak. Az „új magyar gazdaságpolitika” enyhén szólva sem teljesít kiválóan. Kivitelezőit mégsem vádolhatjuk tudatos kártevéssel.

- Eladósodni politikai bűn, pancserség, dilettantizmus, hibás számítás?

– Adósnak lenni nem bűn, nem is az ördögtől való, de bármi legyen mögötte, a magyar gazdaságnak fel kell zárkóznia. Nem jó, ha a szereplőit kampányszerűen az adósság ellen mozgósítjuk. Félrevezető olyan érvekkel operálni, hogy „a személyi jövedelemadó minden tíz forintjából hetet adósságszolgálatra fizet a magyar, s külföldiek profitálnak belőle”. Megjegyzem: az államkötvények kisebb hányadát birtokolják külföldi befektetők.

- Úgy látom, nem túl elégedett a bizottság jelentésével, s magával a processzussal sem.

– Egyáltalán nem. Az elmúlt húsz évben azért dolgoztam, hogy Magyarországon fegyelmezett költségvetés-politika és hatékony adósságmenedzselés legyen. Mi zavarna jobban a ferdítésnél, a népbutításnál? A bizottság alig foglalkozik az eladósodást okozó igazi tényezőkkel. A jelentés nagy részét „a felelősök” elleni vádak ismételgetése teszi ki. Nemzetközi példák alapján mondom: szokatlan, hogy egy ilyen fontos vizsgálatot „csonka”, ellenzék nélküli bizottság bonyolítson le. Az ilyen nagy horderejű parlamenti vizsgálatok során más országokban külső, független szakértők véleményét is meghallgatják. Ez talán hasznosabb lenne, mint a bűnbakkeresés. A közvéleményt félrevezető politikai manipuláció rontja adósmegítélésünket is. Ennek költségei vannak, s ez növeli az eladósodást. Mert mindenért fizetni kell.