Migránsok – ad adressam Erdő Péter

Már a második holdtölte érte őket az úton. Maguk sem tudták, miért kell menniük, de parancs jött az uralkodótól, hogy valami névjegyzékbe kell vétetniük magukat. Regisztráció, így mondta az, akit erről József megkérdezett. Nem akartak menni, de azt mondták, hogy akkor nem kaphatnak letelepedési engedélyt, márpedig az a népszámlálás miatt kötelező volt. Hiába, a rend egyre szigorúbb lett, az új központosított hatalom hivatalnokai nem tettek kivételt. Nem tudtak, de inkább nem is akartak. Így volt nekik kényelmesebb. Őnekik meg – jogkövetők lévén – engedelmeskedniük kellett. Igaz, hogy az asszony már egyre nehezebben viselte terhét, és a meleg is egyre nagyobb lett.

Különös, meleg nyár volt az éven, régóta nem tapasztaltak ilyet.
Akkor már a második pár saru is leszakadt a lábáról, pedig azt Simon, a legjobb galileai bőrmester varrta, és Barakh, a szamaruk is egyre nyűgösebb lett. Nem csoda, hiszen a vizes tömlő és szegényes motyójuk mellett, az asszonyt is cipelnie kellett, aki már nem bírt járni. Nem csak a hosszú út viselte meg a sós hammadákon át, de az állapota is egyre előrehaladottabb lett. Valahol csak meg kellene állapodni minél előbb – gondolta – legalább arra a néhány napra, amíg az a gyerek megérkezik, és asszonya új erőre kap.

Pedig Mária nem az a fajta volt, aki elhagyja magát. Emlékezett, hogy akkor, amikor olyan nagy beteg volt, és lélegzetet is alig kapott – igaz, hogy az a legutóbbi számum előtti nagy depresszió idején volt, amikor ő sem érezte jól magát –szóval az asszony akkor is mindent elvégzett a ház körül, és azokat a szép názáreti gyermekdalokat dúdolgatta, amiket tán az anyjától tanult. Neki ilyen emléke nem volt, ide-oda dobált gyerekként nőtt fel. Rosszul ugyan sosem bántak vele, de az a fajta családi melegség, amire mindig vágyott, és sosem kapott meg, mindig is hiányzott neki. Ha fiam lesz – mondta, amikor megtudta, hogy Mária áldott állapotban van – ha fiam lesz, én másként fogom nevelni.

Ez úgy hangzott, mint valami fogadalom, pedig nem annak szánta, és nem is az volt. Csak úgy kiszakadt belőle. Ilyenkor elöntötte a lelkét valami furcsa, eladdig sohasem tapasztalt érzés, valami melegségféle, amitől nagyon jól érezte magát.

Most viszont már egy ideje nem érezte jól magát. Tudta, hogy bármikor megérkezhet az a perc, amikor az ő tudománya – ami leginkább csak a libanoni szarufákat ismerte – semmit sem ér. Olyan állapot ez, amikor minden férfiember Istenhez fordul, mert ő maga tehetetlen. Ő is éppen ilyesmire gondolt, tán még Isten nevét is fölemlegette gondolatban, amikor egyszercsak úgy érezte, hogy az út mintha már nem lenne olyan göröngyös, ami ide-oda buktatja a bokáját, és szamara is halkabban liheg.

Az út nem csak simább lett, de valahogyan az éjszaka is mintha kivilágosodott volna. Igaz, hogy a hold erősen világított, de az árnyékok már nem voltak olyan félelmetesek, mint korábban. Mintha az egész vidék, mintha az egész természet valahogy barátságosabb lett volna. Ráadásul az ösvény, amire akaratlanul is rátaláltak, már lefelé vezetett. Enyhe lejtőn ereszkedett egy völgyecskébe, amiben mintha apró bogárfélék ülnének, házacskák voltak megbújva.

Ó Istenem – sóhajtott – igazán a legjobbkor köszöntött ránk a vándorok szerencséje. Holnap talán már késő lenne.

A ház, amiből némi fény szűrődött ki, a falu szélén állott. Kicsi volt, púpos volt, ajtaja, ablaka apró volt, de barátságos volt. Ezt onnan érezte, hogy az öregúr, aki a ház előtt a padon pipázott, fogadta köszönését, méghozzá meleg és barátságos hangon. Ezt érezni lehetett, legalábbis ő így érezte. Ezért is vette a bátorságot, hogy megkérdezze az öreget, tudna-e valahol egy hajlékot, amiben meghúzhatnák magukat éjszakára.

Iszákhár – ahogy az öreg nevezte magát – kissé szégyenlősen morogta: ’látod fiam a házamat, igen kicsi, de nem volnék igaz ember, ha éccakának idején tovább engednélek benneteket. Kicsiny ez a ház, de – ha nem veted meg – ott van az istálló, ma cseréltem almot a birkák alatt, fészkeljetek be oda. A szamarat meg kösd a jászolhoz, találsz ott szénát eleget. Addig én hozok egy jó csupor aludttejet, biztosan szomjasak is vagytok’ – mondta, és már el is tűnt a házikóban.

Bent egyszerre csak fény lobbant, és méltatlankodó asszonyi zsémbelés hallatszott: ’Elment neked a józan eszed Szákhár. Azt sem tudod kifélék, mifélék. Akárkik lehetnek itt a sötétben. Még hogy házasok, ismerem én az ilyeneket. Majd a torkodat is elvágják az éccaka. Nem vagy te magadnál. Hát most már egy percre nem hunyhatom le a szememet. Jézus Mária, mit hoztál te már megint rám. Egyáltalán nem vagy tekintettel arra, hogy egész nap gürcölök, még a gomolyákat is egyedül kellett bevásznaznom. És még eteted is őket, hát én már semmit sem számítok ebben a házban? Atyaúristen, az istállóba, hiszen még felgyújtják. Mert biztos az is pipázik, pont olyan büdösen, mint te. Mivel kellett ezt nekem kiérdemelnem?’

’Tudod fiam – így az öreg – az asszonyok már csak ilyenek. Gyorsabban jár a nyelvük, mint az eszük. De amúgy Dinah jó asszony, mindenhez ért, a szomszédoknak, annak a sok sedrekatinak is mindig segít. Szóval csak dörgés van, villámlás nincs. Na, hogy ízlik a tej? Épp, hogy volt ideje megaludni. Meleg az éjszaka.’

Hajnal felé, a birkák izgatottan kezdtek mozgolódni. Az istállóból halk, panaszos, majd egyre hangosabb asszonyi nyögések hallatszottak.

’Menjen már innen maga is – így Dinah. Te meg csinálj tüzet és rakd fel azt a csebret. Istenem, hogy mindent nekem kell csinálnom. Még hogy férfiak! Csak útban vannak.’
Az öreg pipára gyújtott és ráérősen eregetett:’Tudod fiam, az életnek vannak pillanatai, amikor mi férfiak – akármilyen fontosak vagyunk is – sehol sem lehetünk.Mint most is. Nyugodjunk meg benne!’Azzal egy jót sercintett, mint aki véleményt nyilvánít.

Egyszerre csak felharsant az új élet hangja. Jó, erős, de nem panaszos, hanem akaratos, életet akaró gyermekhang volt. Nem is sírás, mert fiúé, inkább jeladás, amolyan harsonaszó, ami azt tudatja, hogy megérkeztem, itt vagyok, tessék engem tudomásul venni.

Kicsivel később, amikor az éjszaka még nem világosodott ki:
’Tudod József, oly furcsa az élet. Mielőtt jöttetek, a juhaim olyan izgatottak voltak, mint soha azelőtt. Egész nap rohangáltak, nem lehetett velük bírni. Tejük is alig volt. Most meg mind ott vannak annál a jászolnál. Te érted ezt?

És ez az éjszaka is milyen különös. Nézd csak, a Hold lement és a csillagok mégis világítanak. Különös éjszaka. Gyújtsunk rá újra! Örülök, hogy most jöttetek, legalább nem vagyok egyedül.
Oda nézz! Láttál már ilyen csillagot? A fene ezt a pipát, most meg mért nem szelel?’

P. S.: Karel Capek Szent éj c. novellája nyomán.

Kuthi Csaba
Tállya