Micimackó Dublinban
Hogy a nótázás (a danolás!) ideje lejárt, abba többé-kevésbé belenyugodhatunk.
Manapság már a cigányprímás is (már ha egyáltalán van valahol cigányzene) sajnálkozva széttárják a karját, ha a vendég netán azt találja mondani, hogy: „Kint lakom én Kisperjésen, a pusztai határban”. Még jó, ha nem azt válaszolja, hogy ő meg a nyóckerben lakik. Jó ha csupán mentegetőzik, hogy az apja még ismerte a nótát, de ő már nem, „tetszik tudni nem kérik”. És eloldalog az asztaltól, mert a sarokban egy társaság rázendített, hogy azt mondja, „milyen szép a világ”. Angolul. Nincs vita köztünk. Szép új világ.
Azt azonban nemzeti szégyenként appercipiálom, hogy az általános, nem egyszer zenei általános oskolák szorgalmatos elvégzése után, Kodály és Bartók országában a népdalokat is szinte divat lett elfelejteni. Talán kötelező is.
A teljes írást
Mickolczi Miklós blogján olvashatja.
