Mi marad belőlünk, emberekből?

– A Faust grandiózus színházi kísérlet, s úgy tűnik, a kritikusok is leginkább a csapatmunkát értékelték.

– Mivel az előadás többnyire rossz kritikákat kapott, nem számítottam elismerésekre. Kollégáim abszolút megérdemlik a sikert. Ágh Márton díszlettervező húsz éve van a pályán, s ha jól sejtem, ez az első színikritikusi díja. Ahogyan Dargay Marcell zeneszerzőnknek is. Marton László Goethe szövegének újrafordításával heroikus, hatalmas munkát végzett. Monori Lili emblematikus alakja a színházi struktúrán kívül álló független művészetnek. A legjobb női mellékszereplőnek járó díjjal egyedi színházi gondolkodását is értékelték.

– Ön viszont nem nyert díjat a Fausttal. Rosszul éli meg?

– Szégyellem, de igen.

– Ugyanakkor idén – Nádas Péterrel és Csukás Istvánnal együtt – ön is megkapta a Szép Ernő-jutalmat.

– Nagyon meglepett Forgách András, amikor felhívott, hogy így döntött a szakmai grémium. Több éve magam írom az előadásaim szövegét, a Faust voltaképp a kivétel. Az írás számomra társas munka: jelenleg Zabezsinszkij Éva forgatókönyvíróval dolgozom együtt. Fontos, hogy a darabok aktuális társadalmi problémákról szóljanak, s mindig az adott bemutatókhoz készüljenek.

– A Trafóban látható Lúzer című előadása, amelyben saját magát alakítja. Elmondja a közönségnek, hogy a Krétakör milyen konfliktusokba került a fideszes kultúrpolitikával, s hogy ön miért mondott le az állami támogatásról. Az egyéni sérelmek sorolása lehet művészi alkotás?

– Halász Péter is önmagát teatralizálta, amikor felravataloztatta magát a Műcsarnokban. Ha az értelmiség és a hatalom kapcsolatáról akarok beszélni, nem mutogathatok másokra: a kétségbeesésemet saját példámmal tudom legjobban kifejezni. De a Lúzer tényleg szánalmas panaszkodás lenne, ha csupán a támogatásunk megvonásáról szólna. Az előadáson keresztül a művészi függetlenségről beszélek. A darab terve akkor született meg bennem, amikor Kertész Imre elfogadta a Szent István Rendet az Orbán-kormánytól, majd egy interjúban azzal indokolta ezt: „Ha az embert megkínálják egy kitüntetéssel, azt illik elfogadni.” Megdöbbentem, megrendített, és – Kertész személyétől függetlenül – rengeteg kérdést felvetett bennem.

– Miféle kérdéseket?

– Mit jelent az értelmiségi társadalmi felelőssége? Ha kritizáljuk a kormányt, elfogadhatunk tőle díjakat és a velük járó pénzt? Hogyan éljünk egy olyan rendszerben, amelyet egész életművünkkel elutasítunk? Hol a határ, s mi a garancia arra, hogy nem válunk majd mi is gyengévé és megalkuvóvá? S vajon én képes lennék saját szigorú erkölcsi elvárásaimnak megfelelni? Ráadásul mi, művészek kiszolgáltatottak vagyunk a hiúságunknak is: sikeresek és fontosak szeretnénk lenni, mert különben mivel magyarázhatnánk, hogy az állam eltart minket. Kérdezett az előbb a kritikusok díjáról: mondhatnám, hogy egyáltalán nem érdekelt az egész, de hazudnék. A Lúzer arról is szól: erő kell ahhoz, hogy esendőségünket bevalljuk és megmutassuk.

– A színpadon meztelenre vetkőzik, a nézők pedig a hatalomnak szánt üzeneteket írhatnak a testére. Mit írtak önre?

– Kemény, zaftos beszólásokat a politikának. Ezután változtattam a koncepción, és az értelmiségnek lehetett üzenni. Izgalmas volt, hogy a Trafó főleg értelmiségi közönsége mit gondol önmagáról.

– Mit üzentek a nézők az értelmiségnek?

– Például azt: „Szégyen! Ne legyünk gyávák! Fogjunk össze!” Ilyesmit.

– Nem értem, miért tartja magát lúzernek. Lemondott a Krétakör állami támogatásáról, de a színháza létezik, új bemutatóra készül.

– Legutóbb Helsinkiben találkoztam Kristian Smeds finn színházrendezővel. Egyszerre kezdtük a pályát, ugyanazokon a nemzetközi fesztiválokon vettünk részt. Elmesélte, a finn Nemzeti Színház most ajánlott fel neki egy ötéves alkotói támogatást, amely rezidensprogramként a jövőben mások számára is hozzáférhető lesz. Az öt év alatt azt csinálhat az ottani Nemzetiben, amit akar. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy henyélhet. A rezidensstátus arra ad lehetőséget, hogy a művészek szabadon alkothassanak, kipróbáljanak új formákat, új partnereket vonjanak be a munkába, olyan nyelven fogalmazzanak, amelyen még nem tették. Itthon mindez elképzelhetetlen. Színházvezetésre pedig ha akarnék, se pályázhatnék, mivel én és a kollegáim politikailag persona non graták lettünk. Ilyenkor mindig arra gondolok: csak azért is túlélem ezt a kort.

– Balog Zoltán „humánminiszter” a Hír TV-ben korábban kijelentette: az olyan szellemi műhelyeket, mint a Krétakör is, amelyek bírálják a kormányt, nem kellene államilag támogatni. Viszont Balog nemrég bocsánatot kért öntől, mondván: „Be tudom látni, ha hibáztam. A teljesítményt meg kell becsülni akkor is, ha olyasvalaki nyújtja, aki zsigerből gyűlöl engem. Ezt a gyűlöletet Schilling Árpádnak minden második mondatából érzem.”

– Örülök, ha a miniszter megértette, miért volt problémás, amit mondott. A kormány nem a saját pénzét költi, hanem az adófizetőkét.

– Önnek nem kéne elnézést kérnie? Nemegyszer nyomdafestéket nem tűrő stílusban szólt be politikusoknak, közszereplőknek.

– Egy bizonyos határon belül bármilyen stílusban kikérhetem magamnak azt, ahogy Balog Zoltán képviseli az egészségügy, az oktatás, a szociális terület és a kultúra ügyét. Eleve nem ért egyik területhez sem, nem is ő irányít, hanem mindent valaki más. Óriási a káosz, és éppen az emberi erőforrások fogyatkoznak leginkább. Gondoljunk csak az önkéntesek erőfeszítésére, amellyel igyekeztek emberibbé tenni a menekültek helyzetét hazánkban. Balog Zoltán csak nézte, ahogy kizsigerelik magukat a civilek, de ő maga nem tett semmit. Egy olyan nyilatkozat után, amelyben egy miniszter összevissza hazudozik a keresztény arabok befogadásáról, nem kezdeményezik másnap a lemondását. Hogy lehet ez? Nem nekem kellene egyedül indulatosan képviselnem mindezt, hanem mindenkinek, aki érti, hogy miről beszélek.

– Műveiben azt kutatja, milyen alternatívái lehetnek a magyar értelmiséginek. Megalkuszik és eladja magát, mint Faust, vagy lúzerként küszködik a hatalommal? Netán emigrál? Jövőre a bécsi Burgtheaterben készül bemutatója: a darab témája az emigráció lesz. Közben kitört a menekültválság. A magyar határnál kerítések épülnek, katonákat vezényelhetnek civilek ellen. Ez is bekerül az előadásba?

– Nem a konkrét események fognak belekerülni, hanem a hatásuk az életünkre. Miközben félmillió honfitársunk távozott Nyugatra, az itthon maradók kétharmada támogatja a drótkerítést. Idegengyűlöletben pártok feletti „érzelmi nagykoalíció” jött létre. Nem kell jobbikosnak lenni ahhoz, hogy valaki nyíltan hirdesse: egyetlen menekült sem kell ide! A Sziget Fesztiválra naponta kilencvenezer ember érkezett, és gond nélkül tudták elhelyezni őket a Hajógyári-szigeten. Amikor a határon naponta átjött egy-kétezer menekült, a kormány válságállapotot hirdetett. Jól felépített politikai show-műsor volt az is, ahogyan ezeket a szerencsétleneket heteken át a Keletiben várakoztatták, s a média éjjel-nappal mutatta őket, ahogy a saját piszkukban fekszenek. Ezzel is azt sugallva: ezek állatok, elárasztanak minket. Aljas politikai manipuláció volt! A háromszázmilliós Európa pedig, amely elképesztő összegeket fordít biztonságpolitikára, nem tudott felkészülni pár százezer menekült érkezésére és befogadására. Az unió gyengeségét és lúzerségét használta ki Orbán, mikor közölte magáról: végvári vitézként védi Európa határait. Úgy tűnik, egyre több európai vezetőnek imponál Orbán idegenellenes retorikája, s követik őt. Számomra inkább az az érdekes kérdés: mi marad belőlünk, emberekből, mindezek után?