Mentsvárunk, Szigliget

A szigligeti alkotóház jövője az utóbbi hónapokban került találgatások középpontjába. Tavaly felröppentek hírek, miszerint az intézményt a Magyar Írószövetség hatáskörébe utalják. Hogy ez azt jelentette volna, hogy azután csak írószövetségi tagok vehetik igénybe – a más szervezethez tartozó tollforgatók nem –, erről nem szólt a fáma. Különben pedig miből tartotta volna fenn a házat az amúgy is anyagi gondokkal küszködő Bajza utcai szervezet? Aztán lekerült a napirendről ez a híresztelés.

Közben elvesztette üzemeltetőjét az alkotóház – felszámolták ugyanis a sokat szidott MAK-ot (Magyar Alkotóművészeti Közalapítványt). A kevéske „művészvagyon” azonban még létezik; vegetál néhány alkotóház. A fővárosi galériákat most szüntetik meg, a művészek nyugdíjkasszája is állami zsebbe csúszott.

Egy többek által vitatott nyilatkozat (Vészhelyzet okán, lásd: Alkotó, 2011/1. szám) miatt lemondott Bauer István, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének elnöke. Az egyesület vezetősége nem tette ugyanezt; sebtében új elnököt választottak. A megszüntetett közalapítvány helyett létrejött egy új kezelő szerv, amelynek rövidítése: MANK. Ez a mai helyzet, s közben felröppentek rögtön cáfolt hírek: méregetik/nézegetik a szigligeti alkotóházat, alkalmas-e esetleg kormányüdülőnek...

Bölöni Györgynek köszönhető, hogy a zord ötvenes években irodalmi alkotóház lett a kastélyból, ahol éppen termelőszövetkezeti könyvelők bentlakásos tanfolyamait tartották. A számkukacok el lettek tanácsolva onnét, némi tatarozás után jöhettek az írók. Kolozsvári Grandpierre Emil, aki az első beutalt vendégek között volt, kesernyés humorral számolt be a katonás rendről, amely akkortájt e falak között uralkodott – távozáskor például le kellett adni az ott született művek kéziratának másolatát. Ma ilyesmiről szó sincs, ellenkezőleg, akár egy sort sem írva lehet időzni a patinás szobákban. Persze ha a magunkfajta betűvető kibírja, hogy ne nyissa ki a magával cipelt notebookját. (Nem bírja ki, nyáron sem – tanúság erre ez az írás.)

Szigliget – menedék. El lehet bújni kéziratot követelő telefonok, befizetetlen postai csekkek, iskolai leckék kikérdezése – és még a kedves írótársak elől is. Akár ki sem kell mozdulni a szobából: akadt író, akit csak érkezéskor és távozáskor láttak a kollégái. Az éttermi ültetést – hogy ki kivel költi el ebédjét, vacsoráját – a legnagyobb tapintattal oldják meg a felszolgáló lányok-asszonyok. A mai napig rejtély számomra, honnét tudják napra pontosan, hogy kiket kell minél távolabb ültetni egymástól.

Ám az író is társas lény, s a közszájon forgó legendák tréfákból és játékokból születtek. A legcsattanósabb, már-már gonosz csíny Karinthy Cini nevéhez fűződik. A lustálkodó író megelégelte a termékeny Fehér Klára fehér asztal melletti dicsekvését; ebédidőben beosont az írónő szobájába, és egy oldalnyi trágár tartalmú szöveget gépelt a készülő ifjúsági regénybe; a kiadóban nem akartak hinni a szerkesztők a szemüknek. Az író, ha éppen nem dolgozik, hát játszik. Szigliget különösen gazdag példatárat szolgáltat a különféle intellektuális játékokból.

Évtizede már, hogy végigsöpört a házon a lassan alábbhagyó scrabble-őrület. Még bajnokság is szerveződött ebből a játékból, egy alkalommal pedig Petőcz András szonettet fabrikált a végállásnál a táblán olvasható szavakból. A sakk itt háttérbe szorul, azok a játékok kerülnek előtérbe, amelyek több embert megmozgatnak, amelyekben lehet nevetni mások ügyetlenségén, mint például a „Most mutasd meg” nevezetű pantomimikus készséget igénylő bohóságban.

Kezdő játékosként vért izzasztottak velem a Teaház az augusztusi holdhoz című színdarab címével – pedig ismertem, tudtam róla, mégsem sikerült megfejteni. Nem kevésbé kínos rejtvény volt Békés Pál darabjának címe: A női parti őrség szeme láttára. Képzeljék el, amint egy József Attila-díjas ezt mutogatja egy Munkácsy-díjas festőnek. A leggonoszabb feladat minden bizonnyal Peter Weiss Marat-drámája – eredetileg tizenhat (!) szóból álló – címének megfejtése volt (elárulom, végül sikerült).

Aztán van a „bakosozás”. Az Idegen szavak szótárának összeállítója, Bakos Ferenc nem gondolhatta, hogy egykor játék lesz róla elnevezve. Valaki kiválaszt a kötetből egy minél ismeretlenebb szót (bukranion, daturin, gliptika, mézer, rudimenta), amelyre a többieknek megfejtést kell írniuk; mindegyiket felolvassák, és a legszellemesebb válaszokat pontozzák. Persze azt is, ha valaki netán tudja ezeknek a tudásra fölösleges szavaknak az igazi jelentését.

A játékok királya azonban – nem véletlenül – a Szentistván. (A nevét az első rejtvénypár egyikéről kapta.) Ennek a hobbinak külön csapata van. A hagyomány szerint január végén, február elején megszállják a házat a játékosok. Szántó Piroska, Nemes Nagy Ágnes voltak ennek a műfajnak a bajnokai, és nem kevésbé jeles utódok vették át tőlük a stafétabotot, korelnökük Lukácsy András. A játék messziről nézve, távolból hallgatva némileg hasonlít a barkochbára, ám közelebbről köszönő viszonyban sincs vele. Két játékos két különböző személy alakját ölti magára, és eljátssza a szerepüket. Az őket támadó játékosok – nem kérdeznek, az tilos – állításokat szegeznek szembe velük, amelyekre a szerepjátszóknak válaszolniuk kell, s így egyre többet árulnak el magukról. Ám ha kitalálják is, kik ők, akkor jön a játék második, néha nehezebbik fele. Mi közük egymáshoz? Például nem elég kitalálni a keveset komponáló osztrák zeneszerző, Anton Webern és a szintén keveset író magyar Örley István nevét, rá kell jönni, mi kapcsolja össze őket. (Nem kell beküldeni a szerkesztőségbe a tippeket, elárulom, hogy mindketten dohányzási szenvedélyük áldozatai lettek a második világháború utolsó napjaiban.) Így nem csoda, hogy volt olyan játék, amely éjfélbe nyúlóan tartott.

Amikor eljön a tavasz, és már langyosodnak az esték, s még a szúnyogok sem támadnak, benépesül az alkotóház terasza. Májusban valóságos koncertek vannak, minden madár énekel, a viszszatért gólyák keringenek az arborétum fölött, táplálék után körözve, és hangos esti nászukat költik a kerti kis tavacskában tanyázó békák. Az író éjjel éber állatfajta. A kölykei is azok. Versenyt űznek abból, ki fekszik le legkésőbb. Ettől néhány civil a haját tépi.

A terasz afféle multikulturális agora. Alkonyat után fellelhető itt mindenféle műfaj képviselője. Nincs alvás – hogy az egyik gyakori vendég, Garaczi Laci kötetcímével éljek. A környék borait szopogatva zajlik az élet. Csak két dologról nem esik szó: politikáról és szakmáról. S ez nagyon jól van így. Darvas Ferenc előveszi fura kis hangszerét, a melodikát (amelyet ugyan fújni kell, mégis tangóharmonikára hajaz), és elkezdődik az éjjeli zene. Felhangzanak a huszadik század film- és táncdalai. Feri néha szerényen hozzáteszi: apukám írta a szövegét – aki nem más, mint Darvas Szilárd, a fiatalon meghalt humorista. Olykor táncra perdül egy-egy beutalt: ki hinné, hogy a halk szavú költő, Várady Szabolcs milyen remekül jár rock and rollt, s hogy a filozófus Kardos András mennyire ismeri az utolsó évtizedek slágerszövegeit.

Sajnos fogy a terasz. Minden gonosz esztendő elvisz valakit a csapatból. Nem ül már ki esténként a társaságba Fodor Géza, kezében elmaradhatatlan alkoholmentes sörének palackjával, nem szalad ki Békés Pali aznapi sokadik cigijével. Elment közülünk Zsámboki Mari, a legendás szerkesztő, és botrányosan korán Czigány Zoli. Vannak, akik annyira kedvelték ezt a helyet és a háznak otthont adó falut, hogy haló porukban is idekívánkoztak. A mostanában világhírnévre vergődött Rubin Szilárd hamvait az alkotóház végében csordogáló Tapolca-patakba szórták; Petrovics Emil urnáját nyaralóháza kertjében helyezték végső nyugalomra.

De jön megint a szilveszter. Készül majd a műsor, amelyben gyerekek és felnőttek egymással versengve lépnek föl. Néha jobb a produkciók sora, mint a televíziók újévváró blődlijei. Éjfél után vonatozva, egymás vállára téve a kezüket, végigvonul a házon a szilveszterezők apraja-nagyja, hagyomány szerint ilyenkor valaki A rózsaszín párduc főcímzenéjét fújja. Január elsején délben pedig, havon-jégen vagy szikrázó téli napsütésben a másnapos csapat megmássza a várat.

Szeretnénk majd ezen a télen is feljutni oda, óvatosan átlépve 2012-be. Ha már Esterházy Péter a rendszerváltás után nem kérte vissza családjának elkobzott jussát, jó lenne, ha ez a ház megmaradna annak, ami most – és hipp-hopp, nemsokára ünnepelhetnénk a hatvanadik születésnapját.