Mennyit ér a színész?

Jelenleg három fővárosi színházban is játsszák a Macskajátékot. Vajon mitől aktuális ez a darab?

– Örkény műve örök érvényű. A hetvenes években – az ősbemutató után – a világon sokfelé előadták. Nemzetközi sikeréhez talán az akkori politikai viszonyok is hozzájárultak: a darabbeli idős testvérpár egyike, Orbánné a szocialista Magyarországon él, míg nővére, Giza a kapitalista Németországban. S bár a történelmi helyzet azóta megváltozott, a mondanivaló nem kopott meg. A történet látszólag az öregedésről szól, valójában abszurd tükröt mutat a mai fiatalokról is, akik az állandó rohanásban sokszor csak tehernek érzik szüleiket, nincs türelmük odafigyelni rájuk.

Az előadás úgy indul, hogy az üres színpadon egy karosszékből mereven nézi a közönséget. Olyan erős a jelenléte, hogy lassan mindenki elcsendesedik a még kivilágított nézőtéren.

– Én kértem Mácsai Palitól ezt a kezdést. Ezzel is a figura időtlenségét szerettem volna kifejezni. Látszatra nyugodt öregkora van Gizának: hatalmas németországi villában él, nagy család veszi körül. Mégis magányos, kiszolgáltatott. Német menyével, unokáival távolságtartó a kapcsolata, a fia sem hajlandó magyarul szólni hozzá. Egyetlen kapaszkodó számára a húgával folytatott levelezés. Amikor Mácsai felkért a szerepre, kicsit megijedtem. Tolnay Klári és Bulla Elma alakítása élt bennem is: finom, légies teremtésnek képzeltem el Gizát. De a rendező segített, hogy – túllépve külső adottságaimon – belülről, szinte eszköztelenül ábrázoljam a karaktert.

Végig a színen van, ám alig mozdul. Nem könnyű színészi feladat.

– Néha úgy kell jelen lennem, mint ha ott sem lennék, hogy ne vonjam el másról a nézők figyelmét. Aztán egy gesztussal újra „visszatérek” a játékba. Ezt csak fegyelemmel, koncentrálással lehet megoldani. Ilyen feladatra szakmailag, emberileg is meg kell érni. Az egyik jelenetben Giza azt mondja a húgának: „Én egy öregasszony vagyok, drágám. Az öregeknek abból a fajtájából, amelyik vállalni meri az öregséget. Mellesleg ez az egyetlen magatartás, amelyért megbocsátják létezésünket a fiatalok.” És ez tényleg így van. Magam is tapasztaltam főiskolai tanítványaim vagy ifjú kollégáim között: ha nekik azt próbálja bizonygatni valaki, hogy nem fog rajta az idő, csak megmosolyogják. De ha el tudja fogadni a korát, sokkal érdekesebb és hitelesebb lesz.

Egy színésznőnek még nehezebb lehet az idő múlásával szembenéznie. Kevesen képesek a korukat „jól viselni” a színpadon.

– Hatvanöt éves leszek, és persze civilként is foglalkoztat az öregedés. Mi lesz, ha nekem is magányosan, betegen kell élnem? Hogyan lehet erre egyáltalán fölkészülni? A Macskajátékban legbensőbb félelmeinket kell átélni. Ugyanakkor a színház terápia is: a színész lemeztelenedik lelkileg, kiad magából mindent, aztán valahogy mégis megkönnyebbül, hiszen ez csupán játék volt. Csak egy szerep. Megnyugtatja magát, hogy ő még nem olyan öreg és kiszolgáltatott, mint Giza. Nekem pedig amúgy sincs gondom az életkorommal. Ez inkább azoknak a kolléganőimnek jelenthet problémát, akik naivaként, dívaként indultak a pályán, és később nem találják meg a saját karakterüket. Ráadásul eleve kevés az idősebb női színpadi szerep.

A Macskajátékban együtt játszik Pogány Judittal és Csomós Marival. Úgy tudom, régi barátság fűzi hozzájuk.

– Igen. Marit a főiskola óta ismerem, a kollégiumban egymás mellett laktunk. Minden szakmai és magánéleti problémát megosztunk egymással, naponta többször beszélünk telefonon. Szinte testvéri kapcsolat ez. Akárcsak Pogány Judittal, akivel korábban Kaposvárott játszottam, sőt közös öltözőnk volt. Amikor 1978-ban Székely Gábor és Zsámbéki Gábor vezetésével újjáalakult a Nemzeti Színház, Marival és Judittal együtt kerültünk a társulathoz. De még csak egyszer játszottunk együtt, annak is harminc éve már. Mácsai Pál érdeme, hogy újra összehozott minket. Nagyszerű próbáink voltak, félszavakból értettük egymást. Számunkra ezért is jutalomjáték az Örkény-darab.

A végén Giza arról beszél: soha nem mert kockáztatni az életében. Azt hiszem, ön bátrabb alkat. Már a színészethez is merészség kell.

– Én tényleg soha nem féltem a kockázattól. Minden feladatot elvállalok, a legkisebb szerepet is fontosnak tartom. Mindig színésznek készültem, noha gyerekkoromban – Ózdon, aztán Kunágotán, ahol felnőttem – még csak színházat sem láttam. De rengeteget jártam moziba, és a filmek hatására döntöttem el, hogy színész leszek. Édesanyám viszont azt akarta, hogy tanuljak valami rendes szakmát. Egyetlen kikötésem volt: olyan városba küldjenek, ahol teátrum is van. Így kerültem Szegedre, a közgazdasági technikumba. Érettségi után elsőre fölvettek a színművészeti főiskolára, Pártos Géza osztályába. Színészmesterséget tanított, fantasztikus pedagógus volt. Nem akart minket a saját képére formálni, vagy ránk erőszakolni valamit. Úgy tudott dicsérni, hogy azzal szárnyakat adott. Pedig nem volt könnyű színésznőként elfogadtatnom magamat.

Ezt hogy érti?

– Nem voltam szép lány. Korábban akadtak, akik nevettek rajtam, amikor elmondtam, milyen pályára készülök. Pártos segített át a lelki görcsökön. Önbizalmat adott. Ma már tudom, csak hasznomra vált, hogy nem voltam naiva. Mert így kezdettől a legkülönfélébb karakterszerepeket osztották rám. Diploma után három évig voltam a szegedi társulatnál, majd Kaposvárra szerződtem. Huszonöt évet töltöttem ott. Népszínházat csináltunk a szó legnemesebb értelmében: minden rétegnek mindenféle stílusban játszottunk – tragédiától operettig. És ma is ez a tudás kamatozik a pályámon. Jelenleg tíz produkcióban szerepelek. Egyik este Giza vagyok a Macskajátékban, máskor Zsófia főhercegnő az Elizabeth című musicalban, vagy épp Bors néni. Miközben „anyaszínházamban”, a Nemzetiben most mutattuk be Schiller Ármány és szerelem című darabját, amelyben Millernét alakítom. De nemcsak a többműfajúságomat köszönhetem az egykori kaposvári műhelynek. A szakmai morált is ott tanultuk meg.

Mi volt az erkölcsi útravaló?

– Egyfajta művészi, emberi magatartás. Például, hogy a szerepre ezerszázalékosan föl kell készülni. Nem lehet elkésni a próbáról. A színészt az egész előadás érdekelje, ne csak a saját szerepe. Ne hajszoljunk olcsó sikereket, „ne vessük magunkat a közönség uszályába”.

Ön jelenleg is tanít művészi beszédet a színművészetin. Kollégái gyakran panaszolják: a fiatal színészek már nem ismerik a szakmai alázatot.

– Én megbocsátóbb vagyok a növendékeimmel. Ötször annyi órájuk van, mint amennyi nekünk volt annak idején. Miközben sokkal kevesebb a lehetőségük. Amikor én voltam főiskolás, negyedikben már mindenki tudta, hová fog szerződni. Ezeknek a gyerekeknek fogalmuk sincs, mi lesz velük. Pedig nemcsak a tehetségtől függ, kiből lesz nagy színészegyéniség. Sok jó szerep kell hozzá. Meg olyan rendezők, direktorok, akik odafigyelnek a színészekre. Manapság túlképzés is van, a színitanodák ontják a pályakezdőket. Ettől még nagyobb a verseny. De a színházban tülekedéssel, „taposással” semmit nem lehet elérni. Mert amikor fölmegy a függöny, úgyis kiderül, mennyit ér a színész.