Megint jőnek, beiktatnak

A Házban emelkedett a hangulat. Jó ismerősök gratulálják meg egymást, mintha mindenki megnyert volna valamit. Egy részcsatát, békemenetet szervezett, ott volt, látta Orbánt, valamiképpen történelmet írt. Független politológusok, harcias publicisták vidám kompániája vágtat el mellettünk, az élen személyesen Bayer Zsolttal. Az utóvéd Zárug Péter Farkas. Szinte nem is a földön járnak, ellebegnek fölöttünk a folyosón. Bugyborékoló női kacagás, a hangulat túlfűtött, de csak úgy parlamentárisan. Nagy ünnep a mai.

És valóban rendhagyó is, abból a szempontból, hogy ilyen miniszterelnöki beiktató műsor alkotmányos értelemben még nem volt. Ez az első eset, amikor se politikai, se közjogi értelemben, se írásban se szóban nem rögzítettek és nem tettek közzé semmiféle kormányprogramot. Abból úgyis csak baj van. A régi rendszer szerint a programot a kormányalakításra felkért személy terjesztette elő. Ezt a parlament röviden megvitatta, megszavazta, s végrehajtására felhatalmazta a kormányzásra esélyes politikust, vagyis a jövendő kormányfőt. Az alkotmány megszövegezésekor ez a lépés valahogy kimaradt, nem is vettük észre, most szembesülünk vele. A Fidesz élt is az alkalommal, elsikálta a programalkotást. A most induló történet origója a miniszterelnök megválasztása és beiktatása. Tehát a mai nap. Erre várunk. Pontosabban a házelnök úrra várunk, aki késik, de neki erre opciója van. Mennyivel dekoratívabb, ha megjelenik s mindenki feláll. Majd ő ül le előbb.

Közben a parlament honlapján feltűnik egy szöveg – Semjén és Orbán közös indítványa – a jövendő kormányzati szerkezetről (Magyarország minisztériumainak felsorolása), a hatáskörök felosztásáról.

Nézzük az azonosságokat és változásokat. Az első és legfontosabb minisztérium maga a miniszterelnökség lenne. Ezt követi az ismert óriás belügy, nagyjából változatlan jogkörrel, az EMI, a Földművelésügyi Minisztérium, a honvédelem, az igazságügy, közigazgatási melléknév nélkül. Új elnevezés a „Külgazdasági és Külügyminisztérium”. Ilyen a magyar közjogban sohasem volt. Feltehetően azért hívnák így (de ez kombináció), mert ebben kell teret keresni az új külügyi-kereskedelmi és baltaügyi zseninek, Szijjártó Péternek. Ő törheti át a kazah sztyeppét Kína irányába. (Keleti nyitás.) A két gazdasági miniszter személye (és intézménye) a tervek szerint változatlan. A terület nyilván sikeres.

De vissza a terembe, ahol gyülekeznek a miniszterek. Martonyi látványos türk bajsza tűnik fel balközépen, neki ez már a búcsú-szimfónia része, nem sokáig koptatja már a bársonyszéket, a szemközti karéjból ül majd át Navracsics, hogy ráncba szedje a zilált külügyeket, lenne is mit tennie. Lapzártakor az egyetlen változás egy Trócsányi László nevű jogtudor igazságügyi miniszterként való alkalmazása. Az új kormánynak kilenc minisztériuma lesz.

A parlamenti karéj pár hét alatt megkeskenyedett. Három üléssort a műszakiak kiemeltek onnan, a kiürített mandátumhelyeket, a (mozgás)tér jóval tágasabb. Egyébként minden maradt a régiben. Nézőpontunkból balra a szocik csapata komorlik. Ők elég szótlanok. Gyászmunka folyamatban, suttogások, félmosolyok. A hátsó sorban, kissé elkülönülve ül Bajnai. Ez van.

A miniszterelnök – rutin ide vagy oda – izgatott, mint egy dübörgő rodeó-bika, akinek nemsokára kinyitják a csapóajtót, hogy az arénába vágtasson. Nyakkendőjét, nadrágszíját babrálja, Semjénje látja el lelki táppal. A háttérben Orbán körül és a szélen a „Nagy Ötök” mosolyognak kínai titokzatossággal. Rogán, Szijjártó, Lázár, előrébb Navracsics és Balog, utóbbi önmagában is erőforrás.

Kollégiumi társak köszöntik egymást, Kövér üdvözli Ádert és viszont, Orbánt, a páholyokban közméltóságok ülnek, társadalmi kategóriák szerint, rajban. Külön hely a „főpapi és bíborosi páholy”, Erdős Péterrel és a többiekkel, tisztára, mint a Kádár-korban, ott is mindig keringett néhány reverenda. Hátul a művészetek meg a tudomány. A galamb őszen is nyughatatlan Fekete György fáradhatatlanul buzog és szervez, több mint nyolcvanévesen is. A papokkal átellenben egy bensőségesebb kör, maga a miniszterelnöki nagycsalád. Asszony, gyerekek, papa, mama és a többi, ez már szinte családi ünnep.

Kövér megenyhül, midőn a Ház 130 igen és 57 nem mellett megnyugtató előnnyel megszavazza szobatársát („foglaljanak helyet”, mondja megkönnyebbülten), biztos izgult. Az ördög nem alszik. Az Index később azt írja: „sajnos az új parlamenti honlap szerint nem lehet kideríteni, ki lehet az a három kormánypárti”..., aki nem szavazta meg Orbánt...”. De ha nincs elfogadható indokuk (félrenyomtam, megszédültem) nem szeretnének a helyükben lenni.

De egyelőre szent a béke, fanfárok zengnek, a tömeg a téren tapsol, felszállt a fehér füst, habemus papam. A szoci frakció a fanfárok megszólalása és az eskü előtt felpattan, és távozik. Kiürül a balkaréj. Struccpolitika. Legalább olyan hatékony (és tanácstalan megoldás), mint Mesterházy elnök „nem gratulálása Orbánnak” a választás éjszakán. Másrészt persze a helyzet lelkileg kezelhetetlen: a miniszterelnök őket fogja ekézni, visszacsapás lehetősége nélkül. Nehéz a cölöphöz kötve állni és nyílzáporra várni.

És az jön is menetrendszerűen, mert kezdődik a programadó-iránymutató, erre vártunk. Az új Orbáni politika kulcsszava a „közép” (középosztály, középre-tartás) és a derű (ilyen országot akar Orbán látni). Mi viszont egy fáradt, szellemileg kiürült miniszterelnököt látunk. Ami frázisban, közhelyben újrahasznosított aforizmában (a felét már hallottuk) előadható, azt újra elmondja. Néhány példa. Csak az az ország lehet sikeres, „ahol teljesítmény áll a nemzeti büszkeség mögött.” Aha. „De ehhez erő is kell.” Az erő a béke záloga. De mielőtt Orbán túl nagy teret engedne a békepolitikának, gyorsa közbeszúrja: „a béke nem a háború hiánya, hanem az igazság léte.”

Itt elveszítjük a fonalat. Fogadjuk el: a béke az igazság léte. Ha valami a jövőről távoli utalásként kihámozható, az a miniszterelnök vallomása a vita lényegéről. Mert egyrészt örömhír a népnek, hogy „folytatódnak a nemzeti konzultációk”, másrészt talán ellentétben is áll Orbán kitérőjével „a vita lényegéről.” Az általa (és Kövér által is) terméketlennek nevezett vitáról. A választás Orbán számára azt mutatta meg, hogy a közvélemény a vitákba beleunt. A vita a tett halála. Mi az, amiről Orbán szerint „nem lehet ezen túl vitát nyitni?” A Fidesz (materiális és spirituális) alapértékeiről. Lehet prüszkölni, lázadozni, de a „második rendszerváltás” (van ilyen) alapjait nem lehet többé megkérdőjelezni és punktum. (Lásd: „a néphatalomról nem nyitunk vitát”, mondta anno Kádár János.) És ilyen a „munkaalapú gazdaság”, valamint az új alkotmány.

A beszéd érzelmi határvonalat von a „két szélsőség” között. Mert minden más szélsőség, ami kívül esik a Fideszen. Az egyik a defetista, honáruló szélsőség, amely Brüsszel lábai előtt fetreng. (Ez a baloldal.) A „másik szélsőség” kis bohók társasága, akik ajtóstul rontanának a házba. (Jobbik.) Máskülönben jó gyerekek. Orbán szerint ők is szélsőség. Afféle kedves, aranyos kis szélsőség. A szélsőségeken kívül nincs más, csak a centrális erőtér, amely űrbeli fekete lyukként szippantja magába a teljes nemzetet. És végeztünk. Ez lenne a program...

De erről már nem esik szó, ne is essék. Lassan el is szenderedünk a hirtelen jött melegben. Álmunkban 2022-ben járunk, egy miniszterelnök beiktató ünnepségén. Egy galambősz, dinamikus férfiút hallgatunk, akinek egy fehér bajszos úr adta meg a szót. A nemzeti középről beszél. Szabadságharcról, istenről, hazáról, házasságról, közmunkáról. Menjünk, irány a tér.

Zárunk. A teremben nagy a körprocesszus. Sorban állnak jattolni a harcostársak, lekezelnek és gratulálnak. Simicskó, Zsigó és a többiek. Nagyágyúk után a középkaliberek. A tér őszinte, ujjong, rajong és ünnepel.

Csak miránk néznek utálkozva, ferde szemmel. Mit akarunk, ha némák maradunk? Muszáj mindenkinek tapsolnia, emberek?