Megfogtuk Kaya Ibrahimot! De csak egy kicsit...

1998. augusztus 10-én Rádi Antónia, a Népszabadság újságírója az egész országgal megismertette Josip Tot és Kaya Ibrahim nevét. Kiderült: a Fidesz egykori gazdasági vezetői (például Simicska Lajos, Varga Tamás), fideszes politikusok és/vagy hozzátartozóik (például Kövér László testvére, Szilárd) még a kilencvenes évek elején különféle cégeket alapítottak, amelyeket előbb egymás között csereberéltek, majd egyszer csak mindet megvásárolta Schlecht Csaba. Ugye ismerős ez a név is? Aztán Schlecht egy hét után (!) mégis úgy döntött: az összes cégétől megválik, egyszerre. Gazdasági társaságait Kaya Ibrahim és Josip Tot „vette meg”. Az idézőjelet az indokolja, hogy – mint utóbb megtudhattuk – egyikük sem szerzett egyetlen magyarországi céget sem. Adataikkal visszaéltek.

Kaya Ibrahim – papíron – 1995. július 25-én, egyetlen nap alatt tizenhárom céget „vásárolt meg” Schlechttől. Erről a török férfi mit sem tudott, vagyis az adásvétel fiktív volt. No de – tettük fel többször is a kérdést a 168 Órában – ebben az esetben ki a felelős a cégek eltüntetéséért? Ki élt vissza Kaya Ibriham adataival? Milyen lépéseket tesz az ügyészség, a rendőrség, hogy kiderítsék nemcsak az okirat-hamisítást, hanem az adócsalást is? Ugyanis ezek a cégek több száz millió forint köztartozást halmoztak fel. Emlékeznek még az akkori „nemzeti virtusra”? Legkönnyebben úgy lehetett megszabadulni a cégektől és a köztartozásoktól, hogy azokat hajléktalanoknak vagy külföldieknek adták el. (Erről Weisz József is beszélt Juszt Lászlónak.)

Tehát Schlecht vélhetően a köztartozásoktól akart így megszabadulni. Tegyük hozzá: szinte kizárt, hogy ő halmozott volna föl egy hét alatt – ameddig tulajdonolta a 13 céget – százmilliós adósságot. Lehet, hogy a korábbi Fidesz-közeli cégtulajdonosok. Lehet, Schlecht „csupán” azt vállalta: eltünteti a cégeket, velük az adósságokat.

Csak a neve kellett?

Lapunkban tíz évvel ezelőtt hétről hétre nyomon követtük az ügyet. A Magántitkok, közbotrányok című hatrészes cikksorozatunk egyik írásában – bár akkor még képbe sem került Weisz József – úgy fogalmaztunk: „Lehet, hogy Kaya Ibrahim személyes okmányaival visszaélt valaki, aki vélhetően jól ismerte őt és családját, hiszen pontosan tudta legfőbb adatait. Akkor viszont az a kérdés, miért vásárolna bárki Kaya Ibrahim névvel cégeket.” Majd: „Elképzelhető, neve csupán ahhoz kellett, hogy végleg kimúljanak a Kövér Szilárd, Simicska Lajos, Schlecht Csaba és Varga Tamás által évek óta megforgatott vállalkozások.”

Kaya Ibrahim – ahogy annak idején a 168 Óra is beszámolt róla – 1998. szeptember 18-án megmutatta az arcát a legnagyobb török kereskedelmi televízió, az ATV hírműsorában. Tömören fogalmazott: „Semmi közöm a magyar cégügyekhez.” Azt viszont megerősítette, hogy az ő adatai szerepelnek a budapesti cégbírósági jegyzőkönyvekben.

A munka tétje: a Fidesz finanszírozása

Persze Schlechtet is kerestük akkoriban. Lapunkkal annyit közölt: „Nincs mondanivalóm.” Viszont abban az időben rábukkantunk Simicska Lajos – tudják, ő volt a kilencvenes évek elején a Fidesz gazdasági igazgatója, a Schlecht-botrány idején meg az APEH elnöke – egyik igen figyelemreméltó nyilatkozatára. Még korábbról való, 1994-ből. Azért tartottuk fontosnak felidézni ’98-ban, mert úgy véltük: ez a Simicska-szöveg talán segít megértetni a közvéleménnyel a cégláncolat hátterét, a Fidesz-közeli pénzmozgást.

Tehát idézzük Simicskát ’94-ből: „Munkám tétje nem kevesebb: biztosítani a párt finanszírozását úgy, hogy a Fidesz ne függjön külső erőforrásoktól, pénzügyi csoportoktól. Mivel ezek a lobbik nem karitatív szervezetek, a Fidesznek a megalakulásától kezdve nem voltak külső támogatói. El akartuk kerülni tehát mind a belföldi, mind pedig a külföldi érdekcsoportok gyámkodását, viszont így saját forráshoz kellett jutnunk. A politikához ugyanaz a három dolog szükséges, mint a háborúhoz.”

Ugye nem kell magyarázni ezeket a sorokat? S talán azt sem, miért kellett rapid módon túladni a cégeken.

Nyomozás megszüntetve

A BRFK közokirat-hamisítás alapos gyanúja miatt rendelt el nyomozást 1998. október elején. Két hónappal azután, hogy a Népszabadságban megjelent az első cikk a Fidesz-közeli cégekről. A rendőrségre 2000 áprilisában érkezett meg Kaya Ibrahim vallomása a német hatóságoktól. Másfél év múlva, 2001 szeptemberében a magyar szervek megszüntették a nyomozást „Schlecht Csaba gyanúsított” ellen. Az indoklás: „Az adatok alapján nem állapítható meg, hogy bűncselekmény történt.” Az ügyészség lezárta az aktát.

Most újra belelapoztunk az akkori „megszüntető határozatba”. E szerint Schlecht Csaba tanúkihallgatása során elmondta: megjelent nála egy általa ismeretlen személy, vele volt Kaya Ibrahim – őt sem ismerte –, aki útlevéllel igazolta magát, s megvette tőle a cégeit. De azt nem közölte, mi a célja a társaságokkal. Schlecht Csaba azt is nyilatkozta a nyomozóknak: Kaya Ibrahimnak a Népszava egyik – még 1994-ben megjelent – cikke adta az ötletet a cégvásárlásokhoz.

A rendőrség az Interpolhoz fordult. A német hatóságok megtalálták az ott élő Kaya Ibrahimot, házkutatást tartottak nála, ám nem találtak „cégvásárlással kapcsolatos iratokat”. Ezt követően tanúként hallgatták ki a török férfit, aki közölte: Magyarországon csak átutazóban járt, konkrét időpontra nem emlékszik, magyar céget nem vásárolt. Schlecht Csabát nem ismeri, magyarul nem, csak törökül és németül beszél. (Persze akkor hogyan olvashatta a Népszavát? Ez fel sem tűnt a magyar nyomozóknak? És Önnek nem hiányzik a válasz?)

Kaya Ibrahimtól a német hatóságok írásmintát vettek. Itthon ezt írásszakértő vizsgálta – összevetve a cégvásárlás eredeti szerződéseivel, aláírási címpéldányokkal. Az írásszakértő úgy vélte: az adásvételi dokumentumokon szereplő „Kaya” aláírások a „bizonyossággal határos valószínűséggel” Kaya Ibrahim kezétől származnak.

Egyébként az írásszakértő kérte: a hatóságok szerezzék be Kaya Ibrahim eredeti beutazó iratait. Magyarán a vízumát. (A cégeladások idején, 1995-ben még vízumkötelezettség volt.) A nyomozást megszüntető határozatból kiderül: a kért dokumentációt időközben megsemmisítették, tehát az „nem állt rendelkezésre”. (A történet szempontjából ez később még fontos lesz!)

„Fényképes szembesítésre” is sor került. De Schlecht nem tudta kiválasztani azt a személyt, aki Kaya Ibrahimként mutatkozott be neki.

Az eljárás során a nyomozók vizsgálták az „érintett cégek” pénzügyi helyzetét, hogy milyen tevékenységet végeztek, mekkora és milyen jellegű volt a tartozásuk. Aztán – tanúvallomások alapján – arra a következtetésre jutottak: ezek a gazdasági társaságok „általában nem folytattak tevékenységet”. Hogy miért nem? Hogy akkor miért is „tartották fenn” ezeket a cégeket a Fidesz-közeli tulajdonosok? Mi is volt velük a valódi céljuk? Nos, ezekre a kérdésekre sem kaptunk feleletet akkor.
És Önnek ma sem hiányzik a válasz?

A nyomozó hatóság – szoros ügyészi felügyelettel – úgy zárta az aktát 2001 őszén: „A leírtak alapján nem bizonyítható, hogy történt-e közokirat-hamisítás, illetve amennyiben történt, azt ki követte el.”

Akkortájt Polt Péter legfőbb ügyész gyakorta ismételgette: szakszerű volt a nyomozás.

Előkerülnek a mellékszereplők

De azért mi most mégis felelevenítünk egy „aprócska” mozzanatot a történethez. Az egyik cég aláírási címpéldányán közjegyző igazolta, hogy a vállalkozást Kaya vette meg: „Személyazonosságát útlevéllel igazolta, az aláírási címpéldányt előttem saját kezűleg írta alá.” Ugyanez a közjegyző sajtókérdésre elmondta: őt soha senki nem kereste meg a rendőrségtől. Miért is nem? Önnek nem hiányzik a válasz?

Tehát a nyomozást megszüntették. Ugyanakkor azt már 2001-ben is többen sejtették: ha elévül a Schlecht-ügy – tehát 2003 vége felé –, kinyílhatnak még addigi rejtekhelyek, kiderülhetnek újabb információk. Így is történt.

2003 telén a Népszabadságban megszólalt Weisz József. Azt mondta: ő faxolta át Kaya Ibrahim útlevelének másolatát – egy ismerőse, bizonyos Sipos László közvetítésével – Tasnádi Zsolt vállalkozónak. Aki külföldieket keresett magyar cégek „eltüntetéséhez”. Azt is állította Weisz: ő maga és török barátja csak ’98-ban, a botrány kirobbanásakor értesültek arról, hogy voltaképpen Fidesz-közeli cégmanipulációhoz segédkeztek. Weisz leszögezte akkor: nélküle Kaya Ibrahim biztosan nem járt Magyarországon, így nem találkozhatott Schlecht Csabával, cégeket sem vehetett tőle.

Itt álljunk meg egy kicsit. Weisz tehát két újabb nevet „dobott föl”: Sipos Lászlóét és Tasnádi Zsoltét. Csakhogy Sipos neve számunkra nem jelentett újdonságot. Ugyanis lapunk még levelezésben is állt vele. Ennek története is – természetesen – 1998-ra nyúlik vissza, a Magántitkok, közbotrányok sorozatunk idejére. Negyedik részének azt a címet adtuk: A történet mellékszereplői. Ebben tártuk föl azt, hogy Sipos László vállalkozó családjának egyik cégét még 1994 végén szintén Kaya Ibrahim vásárolta meg. És a cégiraton ugyanaz a Kaya-szignó szerepel, mint a Schlecht-féle cégdokumentumokon. Kerestük persze Sipost, de ő akkor épp külföldön volt. Viszont megtaláltuk azt az ügyvédet, aki a Sipos család és a Kaya közötti ügyletet intézte.

Az ügyvéd – bár neve elhallgatását kérte – 1998-ban a 168 Órának így nyilatkozott: „Találkoztam – ma már persze én sem tudom, hogy ő volt-e – Kaya Ibrahimmal és három testvérével. Több céget vásároltak Magyarországon. Sipos László és Weisz József intézte az üzletet.” Hozzátette: Weisz Józsefet is – aki Németországban élő üzletember – Sipos mutatta be neki.

Akkori cikkünkben úgy fogalmaztunk: nem tudjuk, vajon ki kapcsolja össze a látszólag különféle cégügyleteket – Schlecht Csabáét, Sipos Lászlóét. És vajon sorozatos csalásról vagy tudatos megtévesztésről lehet-e szó? Mindenesetre hosszú kérdéssort intéztünk a BRFK-hoz. Egyebek mellett azt kérdeztük: „A rendőrség kereste-e azt a Weisz Józsefet, illetve Sipos Lászlót, akik a cégeladásokat bonyolították? Ha nem, miért nem?” A rendőrségtől nem kaptunk választ.

Bevallotta

Viszont cikkünkre maga Sipos László reagált – levélben. Azt írta: senki nem kapcsolja össze az említett cégügyleteket, és szó sincs „sorozatos csalásról, tudatos megtévesztésről”. És a családját érintő cégeladásoknál „semmilyen gyanúra okot adó körülmény nem merült fel, az eladás szabályosan történt”. Majd levele végén ő is feltett egy kérdést: „Képes-e és akar-e a sajtó találgatásoktól, ferdítésektől és hazugságoktól mentesen dolgozni a köz érdekében, és nem holmi partikuláris érdekek kiszolgálójaként.”

Öt év múlva kiderült – amikor is Weisz először a nyilvánosság elé lépett –, hogy nem tévedtünk. Hiszen Weisz bevallotta: Sipos közvetítése révén került kapcsolatba Tasnádi Zsolttal, akinek Németországból átfaxolta Kaya Ibrahim adatait.

Már csak az volt a kérdés: kicsoda Tasnádi Zsolt? Az ő nyomára a Népszabadság bukkant: Tasnádi 2003-ban saját vállalkozását, a Happy Balaton utazási irodát vezette Münchenben. A lap munkatársai keresték, Tasnádi kollégái viszszahívást ígértek, ami nem történt meg.

Weisz megszólalása után a rendőrség úgy találta, érdemes folytatni az egykor elkezdett nyomozást. Nem meglepő, miként döntött az ügyészség: nem folytatták az ügyet. Sőt, Weisz nyilatkozata ellenére sem tudták kideríteni Tasnádi kilétét. Amit a Népszabadságnak ugye sikerült.

Megtagadták a nyomozás folytatását

Érdemes felidézni azt is, milyen okokra hivatkozva tagadta meg a nyomozás folytatását Sódor István akkori fővárosi főügyész.

„A Weisz Józseffel kapcsolatban felmerülő közokirat-hamisítás bűntette a rendelkezésre álló adatok szerint elévült. Az általa említett Tasnádi Zsolt neve a korábbi nyomozás során egyáltalán nem merült fel. A rendelkezésre álló adatok alapján Tasnádi Zsolt személyazonossága nem állapítható meg.

Ezen túl Weisz József azt állítja, hogy Kaya Ibrahim soha nem járt Magyarországon, tehát nem írhatta alá az adásvételi szerződéseket. Ugyanakkor a nyomozás során kirendelt igazságügyi szakértő az adásvételi szerződések vizsgálatakor Kaya Ibrahim eredeti írásmintáin túl, az útlevelében, a vízumkérő lapján, valamint az 1995. július 24-én (az adásvételi szerződések megkötésére 1995. július 25-én került sor) és 1995. augusztus 5-én kelt beutazólapjain lévő aláírásokat vizsgálta. A rendelkezésre álló adatok szerint tehát Kaya Ibrahim 1995. július 25-én – Weisz József tudtán kívül – Magyarországon tartózkodhatott.”

Ugyanakkor Sódor elismerte: Weisz Józsefet a korábbi, három évig tartó nyomozás során egyetlenegyszer sem hallgatták ki. (Miközben épp a 168 Óra írta meg, hogy köze lehetett a cégeladásokhoz.) De különös volt az is: a fővárosi főügyész 2003-ban azt írta, Kaya Ibrahim beutazópapírjai bizonyítják, hogy Magyarországon járt a cégeladások idején. Viszont a nyomozást megszüntető határozatban korábban az szerepelt, hogy „megsemmisültek” ezek az iratok, ezért nem tudta használni őket az írásszakértő. És maga Kaya Ibrahim Juszt Lászlónak is azt mondta: ő nem tartózkodott akkor Magyarországon.

Egyébként Juszt műsorában Weisz József – a török férfi társaságában – elmesélte majdnem két évtizedes barátságuk történetét, s hogy ma is teljes köztük a bizalom. Az is kiderült, Weisz egyszer maga „adta el” egyik cégét – a köztartozásokkal együtt – Kaya Ibrahimnak. Hasonló módszerrel, mint ahogy Schlecht vált meg saját vállalkozásaitól. Sőt, Weisz még fizetett is a „baráti gesztusért”. Jusztnak azért elismerte: tudta, hogy ezzel bűncselekményt követett el.

"Baj van"

Weisz a tévériportban megismételte: annak idején – Sipos Lászlóra hivatkozva – kereste meg őt Tasnádi Zsolt. Aki „hallotta”, miként sikerült Weisznek túladni a cégén, és mert neki is hasonló a gondja, szüksége lenne külföldiekre, akik vállalkozásokat „vásárolnának”. Tasnádi – állítólag – „Orbán Viktor pénzügyi tanácsadójaként” mutatkozott be. Weisz, ahogyan már írtuk, elküldte faxon – többek között – Kaya Ibrahim útlevelének fénymásolatát Tasnádinak, aki az ügyletért „cégenként” 10 ezer márkát ígért. De három nap múlva közölte, még sincs szüksége az útlevélre, az adatokra. Weisz pedig lezártnak tekintette a dolgot.

Aztán pár évvel később – amikor kirobbant a Fidesz-közeli cégeladási botrány – Tasnádi Zsolt aggódva hívta telefonon Weisz Józsefet: „Baj van.” Majd 50 ezer márkát ajánlott Tasnádi Weisznek, ha Kaya Ibrahimnál elintézi: a török férfi azt mondja az illetékeseknek, amit ő kér. Tasnádi – Weisz állítása szerint – úgy fogalmazott: kényes az ügy, mert itt a kormányról van szó, meg Orbán Viktorról. Ezért inkább személyesen beszéljék meg.

A budapesti Hősök terét választották helyszínül. Weisz József a biztonság kedvéért néhány barátját is odarendelte a helyre, figyeljenek. Tasnádi müncheni rendszámú autóval érkezett, s egy borítékot dobott Weisz elé. Kétezer márka volt benne. Nem a megígért ötvenezer...

Ezen a találkozón Tasnádi Zsolt Orbán Győző, Simicska, Schlecht nevének említésével támasztotta alá a „kényes ügyet”. Legalábbis Weisz ezt állította Jusztnak. Mert tudjuk: Tasnádit sehogyan sem sikerült megtalálniuk a magyar hatóságoknak.

Kaya Ibrahim Juszt Lászlónak is azt „vallotta”: semmi köze nem volt a cégvásárlásokhoz, s ezt egykor az Interpolnak is elmondta. Ugyanakkor ő azért annyit megtudott az őt kihallgató német hatóságoktól: aláírása nem egyezett meg az „eltüntetett” cégek iratain szereplő szignókkal. Weisz ezt azzal egészítette ki: „Amikor bementem a cégbírósághoz, és ott láttam még adásvételi szerződéseket is, amik alá voltak írva, már akkor megállapítottam, hogy nem az Ibrahim aláírása.”

Vagyis máig nem tudjuk:

– ki használta föl Magyarországon a cégek adás-vételénél Kaya Ibrahim adatait;
– kicsoda Tasnádi Zsolt;
– miért nem tudta kideríteni kilétét az ügyészség, amikor ez egy napilapnak sikerült;
– miért nem hallgatták ki Weisz Józsefet, akiről annak idején lapunkban nyilatkozott Sipos László ügyvédje;
– ki volt vagy kik voltak az okirat-hamisítók;
– ki vagy kik írták alá a cégpapírokat;
– vajon miért van az, hogy az ügyészség azt állítja: Kaya Ibrahim jelen lehetett a cégvételnél, miközben nemcsak maga az érintett cáfolja ezt, hanem a nyomozást megszüntető határozat is;
– nem kellett volna szembesíteni egymással Schlecht Csabát és Kaya Ibrahimot, illetve Schlecht Csabát és Tasnádi Zsoltot?

Maradt még számos kérdés bőven. Mindegyik után újra és újra elismételhetnénk: Önnek nem hiányzik a válasz?