Megfogni a szappanbuborékot

A Milla eredetileg 2010 decemberében, az Egymillióan a sajtószabadságért elnevezésű Facebook-csoportból jött létre. Kezdetben az új médiatörvény ellen tiltakoztak, de témáik hamar bővültek: az új alkotmány és különféle szabadságjogok is terítékre kerültek. Több, sok tízezres tüntetést szerveztek, de a szervezet hitele Bajnai Gordon 2012 októberi színpadra engedése után megkopott, sűrűsödtek a viták. A vezetés egy része a mozgalmi működés mellett állt ki, míg mások – egyesületet létrehozva – beszálltak a Bajnai vezette Együttbe. Ezután a Milla mozgalmi szerepet már nem játszott, a belőle kinövő egyesületben pedig csaknem egy éve nem zajlik valós tevékenység, ezért azt idén márciusban megszüntették.

„A mozgósításban jobban nyithattunk volna a civil szervezetek felé, hiszen ők is nagyon sok embert tudnak megszólítani” – nyilatkozta a 168 Órának a vereség másnapján Mesterházy Attila MSZP-elnök.

„Új szövetségekre van szükség civilekkel, mozgalmakkal. Vissza kell jutnunk a magyar társadalom, a magyar nemzet minden szövedékébe, hogy megértsük, mik azok a vágyak, melyek mozgatják őket, és meg kell újítanunk a gondolkodásunkat, a tudásunkat ahhoz, hogy ezekre hiteles, működőképes, fenntartható és demokratikus válaszokat adjunk” – mondta a kudarcos voksolás után másfél héttel Bajnai Gordon.

„Nem civil szervezeteket kell befoglalni, ezt hagyjuk meg a CÖF-nek. Egyszerűen nem lehet megspórolni, hogy mi magunk építsünk helyi közösségeket” – folytatta a sort ugyancsak lapunkban Jávor Benedek, a PM társelnöke.

Persze a társadalmi gyökerek hiányát nem érdemes a legfiatalabb, alig több mint egyéves PM-en számon kérni. Érdekesebb az MSZP helyzete.

A szocialisták a rendszerváltás utáni első évtizedet kényelmesen kibekkelték. A szakszervezetek és a nyugdíjaskörök természetes támogatóik voltak, hozták is a tömegbázist. Ám az ezredfordulóra a kegyelmi helyzet megszűnt: a partnerszervezetek kiüresedtek, súlyuk, taglétszámuk csökkent. És elindult a kísérletezések kora. A Baloldali Ifjúsági Tömörülés (BIT) ugyan a párt hivatalos ifjúsági szervezete volt, de a Mozaik Klubhoz hasonlóan az is lehetőséget jelentett a párton belüli mozgásra, a politikába való bekapcsolódásra. Ám inkább a későbbi pártvezetők terepének bizonyult, mintsem meg-megújuló ifjúsági bázisnak. A fiatal civilek becsatornázására tett legfontosabb kísérlet a Gyurcsány-féle Amőba volt. Szocialisták nosztalgiával emlegetik a 2006-os Andrássy úti tömeget, amelynek lelkesedését amőbás fiatalok is hevítették. Ám a sikersztori hamar véget ért, Gyurcsány másfelé mobilizálódott, a kassza is kongott.

2010 után egyrészt a tagozatosodás lett a jelszó, másrészt a párt a Táncsics Alapítványon keresztül klubhálózatot igyekezett finanszírozni, támogatva a közéleti, politikai, kulturális programokat kínáló helyi köröket. Ám a hálózat korántsem lett országos. Elfogyott a pénz és a figyelem, a szövetség/nem szövetség lett minden kérdések legfontosabbika.

Ráadásul a kétmilliárdos összadósság miatt nemhogy bővíteni nem sikerült, éppen csökkenteni kellett a szegfűs munkatársak számát, méghozzá 65 százalékkal. Rivális ellenzéki pártok olykor kéjes elégedettséggel mesélnek rémtörténeteket az MSZP vidéki hálózatának leépüléséről, mire a szocialisták „ők meg Budapesten kívül nem léteznek” fordulattal vágnak vissza.

Persze a választási eredmények, a Jobbik erősödése csattanós válasz.

Érkeznek is a megoldási javaslatok. „A szolidaritás jelszava csak annak a szájából hangzik hitelesen, aki annak hétköznapi, gyakorlati formáit is alkalmazza – írta a Népszabadságban megjelent elemzésében Lendvai Ildikó. – Ahogy már van egy-két »gerilla«-ingyenkonyha, ahol civilek állnak össze egy-egy hétvégére az ebédosztásra, ugyanúgy mozgalommá szerveződhetnek a másfajta segítségnyújtásra szerveződő régi és új közösségek. Akik gyerekekkel való foglalkozásra, a szegénytelepek segítésére, a gyermekéhezés enyhítésére, a »nép ügyvédje« szolgálatra vállalkoznak. Ezek a mozgalmak nem valamilyen önérdekű politikai cél eszközei, de a demokratikus politikának is nagy hasznára válhatnak, új szereplők megjelenésével, civilek és pártok bizalmi kapcsolatának példáival. (...) A mozgalommá szerveződésre a pártokat is alkalmassá kell tenni. Elég rugalmassá, nyitottá, ha úgy tetszik, »alázatossá« ahhoz, hogy segítségükkel a különböző politikai alakulatok és a náluk szélesebben hömpölygő mozgalmak egy időre majd választási párttá állhassanak össze.”

– Létre kell hozni a második nyilvánosságot, a politizálás új színtereit – magyarázza lapunknak Lendvai Ildikó. – Nyilván a mostani helyzetben ezt nem feltétlenül az MSZP-nek vagy egyáltalán egy pártnak kell meghirdetnie, de minden erőnkkel segítenünk kell a létrejöttét. Még akkor is, ha az itt megjelenő kritika mifelénk ugyanúgy irányul. Ha fintorognak is ránk, e körök puszta létezése a Fidesz-kultúra tagadása.

Ez csak az egyik irány. Lendvai Ildikó szerint az elveken túl konkrét ügyek mellé kell állni. Segíteni a már meglévő, önkéntes szociális közösségek hálózattá szerveződését. Hogy ne csak a Jobbik mondhassa el magáról: ott van, ahol segítség kell. A „gerilla”-ingyenkonyhák, a civil tanodák, ahol nyugdíjas tanítók segítik a cigány gyerekeket – mind balos, Lendvai szerint felkarolható ügyek.

– Persze a politikának muszáj látnia, a társadalmi beágyazottság nem szezonális termék. Lassan épül ki, bizalom kell hozzá.
– Rosszul gondolja, aki azt hiszi, hogy az MSZP, a DK vagy Bajnaiék most majd megszállják a vidéket, létrehozzák a helyi sejteket és megteremtik a bázist. Ennél súlyosabb a probléma – mondja Csigó Péter szociológus, aki 2012 nyarán állt elő az Új Pólus gondolatával. Elképzelése szerint az akkor még egyben lévő LMP, a Milla, a Szolidaritás és a 4K! az MSZP-vel szemben alternatív ellenzéki formációt hozhatott volna létre. Háromrészes tanulmányában ekkor írt a megújulás civil politikájának feladatairól.

Ma még kritikusabb. Állítja: nem menti a hazai helyzetet, hogy a politikától való elfordulás nyugat-európai tendencia. Húsz-harminc éve a tömegpártok bázisa folyamatosan csökken. A politika piaccá vált, a pártok pedig igyekeznek kielégíteni a fogyasztói vágyakat.

– Ez egy elitista modell, amelyben nemcsak nálunk, de mindenhol a „körúton belül”, piackutatások alapján irányítják a folyamatokat. Csakhogy Magyarországon a társadalom és a politika közötti szakadék még nagyobb, mint másutt, például Csehországban vagy Lengyelországban.

Csigó nem lát különbséget bal és jobb között e kérdésben. Szerinte az MSZP is, a Fidesz is patrónus–kliens-rendszerben gondolkodik a társadalomról és a hatalomról. Egyikük sem bízik a választóban, ezért nem érdekük a folyamatos párbeszéd.

– Hol volt a Fideszben élénk alapszervezeti vita például Paksról? Mondjuk ott, ahol ez érinti a helyieket? De a baloldal is technokrata kormányzásban gondolkodik. Ők azt hiszik: tudják, milyen egészségügyi, oktatási átalakításra van szükség, ehhez választáskor mozgósítják a nagy mamutot, az MSZP-t, aztán négy évig nem érdekli őket a választó.

Csigó szerint – anno a polgári körös, újonnan a békemenetes látszattal szemben – a Fidesz sem beágyazott. A szociológus értelmezésében a valódi társadalmi bázis folyamatos, kétoldalú kommunikációt feltételez, amelyben a fent és lent, a döntéshozók és helyiek között párbeszéd van. Ehhez képest a polgári körök nem a lokális civil akarat becsatornázására szolgáltak, csupán a központi PR-kampány helyi terepei voltak, és az értelmiségi elit melegedői. Utóbb, a baloldal összeomlásával a Fidesz mozgósítási képessége nőttön nőtt. A társadalmi sokkot – amit Csigó szerint az idézett elő, hogy a Gyurcsány-kormány alatt az ország letért a jóléti demokráciákhoz vezető felzárkózás történelmi útjáról – a Fidesz sikerrel használta ki. Képes volt állandóan mobilizálni. Ez viszont csak látszatpárbeszéd.

A szociológus úgy véli, egyedül a Jobbik kivétel.

– Legalább imitálni tudják a klasszikus politikai párt szerepét, csak épp a leggusztustalanabbul teszik. Elmennek vidékre, meghallgatják a helyiek baját, és becsatornázzák a programjukba, beszélnek róla a parlamentben. Épp ők a bizonyíték arra, hogy a választó nem közömbös, csak nem érzi, hogy kíváncsiak rá.

– Munka, munka, munka. Nem elég kampányban két hónapra betoppanni a választókörzetbe – mondja Torsa Mátyás, a Milla egyik alapítója.

Torsa szerint a politikusok, amíg rá nem jöttek, hogy a mozgalom veszélyezteti a status quót, mindig csillogó szemmel nézték a Milla-tömeget.

– Nem értették meg, hogy tömegbázist átvenni nem lehet, csak építeni. De félreértés ehhez a civil szférára mászni. A civilek nem négyéves ciklusokban gondolkodnak. Szakmai célokat akarnak elérni, a politika annyit tehet, hogy meghallgatja őket, felhasználja a tapasztalataikat, amelyek nekik – terepmunka híján – nincsenek meg. Ám nem foghatja meg őket. A szappanbuborék is addig szappanbuborék, amíg nem fogom marokra.

Torsa úgy véli, a Milla is addig járt jó úton, amíg kritizált, mobilizált, a politika felé megrendelőként fogalmazott meg elvárásokat. De hibázott, amint direkt módon politizálni kezdett és választói mozgalmat szervezett.

– A kettő egyszerre nem megy. Azon nyomban persona non grata lett a Hallgatói Hálózat és a többi civil szervezet szemében. Ráadásul eleve magán viselte a bázisdemokrácia betegségeit, nem voltak világosak a célok. Inkább lett jó médiahack, mint valódi mozgalom: nem jutott el vidékre, nem maradt energia a hálózatépítésre. A Facebook nem pótolja a szórólapozást, a beszélgetést, a helyi fórumokat. Nem lehet megspórolni a lentről felfelé való építkezést, hogy ha kell, kifestjük a falusi iskolát. Nem elég a színpadon beszélni a szolidaritásról.

Csigó Péter szerint a Milla esete kórtörténet. A körülötte lévő fellángolás és az, hogy Bajnaiék és a millások is ilyen fatálisan félreértették a Milla társadalmi mozgósító erejét, jelzi, hogy a politikát csinálók, az elit mennyire eltávolodtak a társadalomtól, mennyire hiányzik a folyamatos párbeszéd.

– A Milla úgy akart megrendelő lenni, hogy fogalma nem volt, kiket képvisel és mit tenne a nevükben, kik alkotják a társadalmi bázisát. Mindig csak reagált az Orbán-kormányra. Ráadásul az aktivisták egy részét soha nem is érdekelték annál mélyebb kérdések, mint hogy ki állhat a színpadon.

A szociológus ellenpéldaként a TASZ jogsegélypontjait említi.

– Ezek jó modellt mutatnak. Legalább húsz vidéki bázis, ahova a helyiek bizalommal fordulhatnak, tudván, konkrét segítséget kapnak: ügyvédet, útmutatást, ha kell, nyilvánosságot, az állam pedig szabályozási javaslatokat. Csíra, de az ilyen hálókból idővel vagy mozgalom lesz, vagy legalább egy-két politikus kinövi magát. Persze mindennek elengedhetetlen feltétele egy felső középosztály vagy vállalkozói kör, amely képes finanszírozni a politikától független civil szférát. Az úgy nem megy, mint 2012 tavaszán, amikor a Milla rendezvényére kétmillió forintot három hónapig gyűjtöttünk.