Matolcsy szerint harcban állunk
Rejtély, mi indította Matolcsy Györgyöt arra, hogy most ismét belerúgjon az IMF-be: talán a gazdaságpolitikai koncepciójának bukása miatti dacos sértettség, talán az önigazolási szándék, esetleg mindkettő. Orbán Viktor jobbkezétől már megszokhattuk, hogy kijelentései többnyire köszönő viszonyban sincsenek a realitásokkal, de ezúttal mintha végképp elveszítette volna az önkontrollját.
A gazdasági miniszter ezúttal a Széchenyi Klub tanácskozásának résztvevőit örvendeztette meg fixa ideái kifejtésével, a saját és a kormány gazdasági ténykedésének egyéni értékelésével. Az aligha keltett meglepetést, hogy ezúttal is pénzügyi-gazdasági szabadságharcról beszélt, amelyet hazánk szerinte folytat, most azonban minden korábbinál indulatosabban nevezte néven az ellenséget: a Nemzetközi Valutaalapot. Matolcsy szavaival Magyarország "legnehezebb és legkockázatosabb hadjáratát vívta meg" az IMF-fel, sőt ezt a küzdelmet egyenesen "élet-halál harcnak" minősítette. Szerinte ennek első sikeres lépése az IMF "kipaterolása" volt hazánkból, a második pedig a Széll Kálmán terv, amellyel hazánk úgymond "visszanyeri méltóságát".
A veretes megállapítások alapos elemzést érdemelnek, nem csupán közgazdasági, hanem vélhetően pszichológiai szempontból is, de mi maradjunk az előbbinél. A szabadságharcot vizionáló kijelentésekről már sok szakértő sokszor elmondta, hogy hazánk helyzetéből adódóan tökéletesen irreálisak és nem többek populista retorikánál, amellyel a kormány sajátos lépéseit próbálják a közvélemény torkán lenyomni. Az ellenségkép gyártása minden autokrata rendszerben bevált fogás, ezzel ideig-óráig el lehet vonni a figyelmet a belső bajoktól. Orbánék céltábláján jellemző módon egyrészt Brüsszel szerepel, mint az EU jelképe, a szervezeté, amely az európai demokratikus értékrendhez való tartozást fejezi ki, másrészt pedig az IMF, amely a világ pénzügyi rendszerének egyik meghatározó eleme.
Ha valaki ezeket támadja vehemensen, egyértelműen azt akarja jelezni, mi az, amit nem kíván elfogadni. Ezzel kap az ellenségkeresés a belföldi fogyasztásra szánt demagógiánál jóval nagyobb jelentőséget. A Fidesz tökéletesen tisztában van azzal, hogy az általuk hangoztatott gazdasági-pénzügyi függetlenség teljesen irreális, megvalósíthatatlan, a célja ennek ismételgetésével és az ellenségek megnevezésével azok értékrendjétől és szempontjaitól való elhatárolódás, a hatalomépítésüket gátló külső tényezők visszaszorítása. Ha ebből a nézőpontból figyeljük a történéseket, egyből értelmet nyernek a meghökkentő és szimplán ostobaságnak tűnő megnyilatkozások is.
Mindez jól követhető Matolcsy legutóbbi, józan ésszel nehezen magyarázható kirohanásaiban is. Indulatos szavakkal bírálja az IMF-t, miközben nyilvánvaló, hogy kijelentéseinek éppen az ellenkezője az igaz. Azt állítja, hogy "élet-halál harcot" vívtunk ellene, holott valójában az IMF és az EU 20 milliárd eurós gyors segítsége mentett meg minket a világválság kitörésekor a pénzügyi összeomlástól. Azt mondja, "a legkockázatosabb hadjáratot" folytattuk a Valutaalap ellen, melynek nyomán sikerült "kipaterolnunk" az országból. A valóság ezzel szemben az, hogy a Bajnai-kormány stabilitási intézkedéseinek köszönhetően a helyzetünk gyorsan javult, így 2009 végétől már egyáltalán nem szorultunk külső finanszírozásra, olyannyira nem, hogy az IMF-keret harmadát fel sem használtuk.
Szó nem volt tehát kockázatról abban, hogy nem kértünk további pénzeket az IMF-től, mert nem is volt szükségünk rá. Az is egyszerűen hazugság, hogy "kipateroltuk" őket az országból: nem csupán továbbra is jelen vannak, hiszen mi is tagjai vagyunk, hanem rendszeresen ellenőrzik a nekünk nyújtott hitel törlesztésének feltételeit, és ennek kapcsán folyamatos tájékoztatást kapnak a kormánytól a gazdasági intézkedésekről és tervekről. Hogyan lehetne kipaterolni - micsoda bornírt szóhasználat! - a hitelezőt, amelynek kb. 2700 milliárd forinttal és - szerencsére alacsony - kamataival tartozunk?
Matolcsy durva megfogalmazásai azt tükrözik, hogy a kormány és minisztere számára feldolgozhatatlan trauma eredeti gazdaságpolitikai elképzeléseik látványos kudarca. Sem az IMF, sem az EU nem engedte feltornázni a költségvetési hiányt, hogy abból tudjanak eleget tenni a felelőtlen választási ígéreteknek. E szervezetek szakértői ugyanis - a Matolcsy-féle gárda néhány hithű harcosának kivételével - minden hazai elemzőhöz hasonlóan jól tudta, hogy a voluntarista elképzelések törvényszerűen pénzügyi összeomláshoz vezethetnek majd, mély válságba döntve az országot.
Az óvatosság azóta beigazolódott. Bár Matolcsy az IMF-fel szembeni sikerként hangsúlyozta, hogy be tudták vezetni a bankadót és a különadókat, valamint megszerezhették a magán-nyugdíjpénztárak vagyonát - ez utóbbit elképesztő farizeussággal a nyugdíjreform folytatásának minősítette -, az elhibázott új adószabályokkal, a költségvetés félretervezésével sikerült elérni, hogy az extra pénzekből befolyó ezermilliárdok sem elegendőek a büdzsé tartós stabilizálásához. Ezért a kormány alapvetően megszorításokon alapuló, éves szinten mintegy ezer milliárd forintos korrekcióra kényszerül, melyet részben a Brüsszelnek megküldött konvergencia program, részben pedig a Széll Kálmán terv tartalmaz. Ezek az intézkedések jórészt azok, amelyeket egyébként az unió és az IMF is sürgetett. Mindezek fényében a cinizmus csúcsa, hogy a tervet a gazdasági miniszter az IMF elleni harc második lépcsőjének minősítette. Nehéz eldönteni, mi a nagyobb baj: ha állításait komolyan gondolja, vagy ha csupán hülyére vesz mindannyiunkat.
