Mások és máshogyan

- A jövő útja biztonságos, szerencsések a fiatalok, hogy ilyen országban élhetnek. Orbán Viktor nyugtatgatta így a szakmunkástanulókat két hete. Megnyugodhatnak?

– Ennek a szólamnak semmi köze a valósághoz. Több százezren hagyják itt az országot, nagyrészt fiatalok. Ráadásul a Fidesz oktatáspolitikája a korábbiakhoz képest is jelentősen rontja a szakmunkástanulók kilátásait. Az elvándorlásnak az is fontos politikai következménye, hogy például sokan dolgoznak angliai éttermekben azok közül, akik amúgy itthon az utcán tüntethetnének a Fidesz ellen. A diákság és a munkaerő mobilitása tehát hozzájárul a rendszer stabilitásához.

– Pedig küzdenének a fiatalok. Prinz Dánieltől tudjuk, hogy „saját értelmes csatáikat szeretnék megvívni – apáik vesztes csatái helyett”. Meg azt is, hogy a balliberális megmondóemberek bezárkóztak egy alternatív valóságba, és a valódi ellenzék kialakulásához nyugdíjba kellene menniük. Ön is diáktüntető volt, mint ő. Egyetért vele?

– Sok itt a hárítás. Ahogyan a vereségért a pártok vezetői áttolják a felelősséget az értelmiségi holdudvarukra, az elmúlt évek mozgalmi életében részt vevők ugyanúgy az idősebb korosztályt vagy a pártokat hibáztatják. Nem az ellenzéki pártok vagy a liberális értelmiségiek miatt fulladtak ki a tüntetések az Alaptörvény módosítása vagy a felsőoktatás átalakítása ellen.

– Pedig szó szerint ez a Prinz-vád: ha megjelenik a politikában valamilyen mozgalom, azt „rögtön megpróbálják lenyúlni, kooptálni, ha pedig nem sikerül, akkor tönkretenni, megkérdőjelezni”. Mármint a ballibek kedvenc politikusai.

– Szerintem ez nem igaz. A demokratikus jogállamot védő tiltakozásokat sem a pártok tették tönkre.

– Hanem?

– A többség túlhatalmától a társadalmat két dolog védheti meg. Az alkotmányos demokrácia intézményrendszere – amit a Fidesz felszámolt – és a társadalom szervezettsége. Magyarország történeti okokból rendkívül gyenge ebben.

– Vagyis például a Hallgatói Hálózat sem volt elég kitartó, szervezett és radikális?

– Ez is része az igazságnak, de így is nagyon fontos volt, ami történt – különösen úgy, hogy sokaknak a HaHa jelentette az első mozgalmi élményeket. Az viszont egészen elképesztő, hogy a szakszervezetek az őket közvetlenül érintő ügyekben sem voltak képesek érdemi ellenállásra: a kirívóan bérmunkásellenes munka törvénykönyvének bevezetését komolyabb tiltakozás nélkül tűrték. Az alkotmányos demokrácia felszámolása pedig teljesen hidegen hagyta őket. A diáktüntetések szervezői közül pedig sokan úgy gondolták, elég számon kérni a szakmai egyeztetéseket attól a hatalomtól, amelynek egyébként lényege a plurális demokrácia tagadása. Én akkor is azt az álláspontot képviseltem: a diákmozgalomnak a felsőoktatási reform ellenzékéből az Orbán-rezsim ellenzékévé kell válnia.

– Ez lett volna tehát a saját csata, amelyet nem akadályozott senki.

– Igen, ez rajtunk múlt. A liberális értelmiség egy része a választási kudarcért a népet hibáztatja – elég lenéző hangnemben –, ami fölháborító. Persze azt sem gondolhatja senki komolyan, hogy mondjuk a Galamus publicistái miatt nincsenek jelentős ellenzéki mozgalmak. Az viszont a liberális média felelőssége, mekkora teret ad a már jól ismert és bejáratott ellenzéki politikusoknak és holdudvaruknak, illetve másoknak, újaknak. Az ellenzéki média az elmúlt hat-nyolc évben ebben rosszul teljesített. Például 2010 előtt elég méltatlanul bánt az LMP-vel, amikor úgy látszott, hogy az veszélyezteti az MSZP hegemóniáját.

– Manapság meg azért hűvösek az LMP-vel a médiamunkások és a pártok, amiért nem híve az összefogásnak, hanem kitartóan a két nagy párt közé pozicionálja magát?

– Igen. Persze ebben is sok az önfelmentés: az összefogás vezetői közül sokan azzal tennék a legtöbbet akár a baloldaliság, akár a liberalizmus megújításáért, akár az Orbán-rendszer leváltásáért, ha visszavonulnának.

– Ön is nyugdíjazná őket, mint Prinz Dániel? Gondolom, nem azért, mert régiek, hiszen erre tökéletes ellenérv Kövér László, Rogán Antal, esetleg Harrach Péter és sokan mások.

– A nyugdíjazás rossz kifejezés, mert korosztályinak láttat egy politikai problémát. Az értelmiség esetében sem az a döntő, ki milyen „régi”, mert Tamás Gáspár Miklós, Havas Gábor, Ferge Zsuzsa, Szalai Júlia sem fiatalok már, mégsem veszítették el a kapcsolatukat a valósággal. A lényeg: a 2010 előtti rendszer visszaállításának ígéretével nem lehet választásokat nyerni 2014-ben. Vélhetően 2018-ban sem.

– Pedig az a rendszer demokratikusabb, „jogállamibb” volt, mint a mostani.

– Igaz, és ennyiben egyértelmű határvonalat kell húzni a 2010 előtti és az azt követő rendszer közé. De az általános korrupció, a társadalomra az újkapitalizmussal rázuhanó kiterjedt létbizonytalanság és munkanélküliség miatt a 2010 előtti rendszert sokan nem találták méltónak ahhoz, hogy kiálljanak érte. Részben emiatt nem tiltakoztak lényegesen többen és hangosabban az alkotmányos demokrácia lerombolása ellen. A köztársaság újjáépítése ezért elválaszthatatlan a társadalmi igazságosság előmozdításától, ezt pedig sokan nem bíznák a 2010 előtti időszak meghatározó politikusaira. Szerintem ebben igazuk van.

– A centrális erőtér orbáni kísérletét Tölgyessy Péter – nem egyetértőleg – azzal magyarázza, hogy a negyven éve tartó osztogató-megszorító ciklusokat, a válságot próbálja meg vele felszámolni. Vagyis ezért szüntette meg a parlamentáris váltógazdaságot.

– Az alkotmányos demokrácia önérték. Nem lehet róla úgy beszélni, mint ha értéke alapvetően a gazdasági eredményeken múlna. Orbán kijelentette: nem nyugati típusú jóléti államot szeretne, mert az versenyképtelen, hanem munkaalapú társadalmat. Ezt az elvet a tévesen baloldalinak tartott pártok liberális közgazdász szakértői közül is sokan vallják, pedig meggyőző empirikus bizonyítékok vannak arról, hogy a szélsőséges társadalmi egyenlőtlenség árt a gazdasági növekedésnek. A jóléti állam nem luxus, hanem éppenséggel a növekedés alapja, amennyiben beruházás a humán erőforrásokba.

– A baloldal is saját csatáit vívja. Hogy „értelmes-e”, nem tudjuk, csak azt, hogy nem villámháború lesz. Lakner Zoltán írta itt két hete: Régi játszmák – isten véletek. Ki köszönhet majd be, és mivel?

– Az a döntő, ki tudja becsatornázni azoknak a dühét, akiknek nem csupán az Orbán-rezsim ellenszenves, hanem az 1990 után kialakult újkapitalista rendszer – benne a demokrácia kiüresedése, a társadalmi és gazdasági kilátástalanság és nyilván a 2010 előtti időszak politikai garnitúrája is. Ki ad erre előbb válaszokat, és hiteleseket: a szélsőjobb vagy egy valódi baloldal?

– Miért nem valódi a jelenlegi bal? És milyen legyen a „neo-újkapitalizmus”?

– Indokolatlanul tartják az Összefogás csoportjait baloldalinak. A Demokratikus Koalíció emberi jogi értelemben baloldali, gazdasági értelemben viszont jobboldali. Gyurcsány Ferenc nemrégiben levezette, hogy a hosszú távú munkanélküliek állami juttatásai csak alig növelhetők, különben adóemelés szükséges. Ha baloldali lenne, olyan közteherviselés mellett érvelne, amely a különböző rétegeket teherbíró képességük arányában adóztatja, és igen, ez jelenleg adóemelést jelent. Ott van mellette Kerék-Bárczy Szabolcs, Debreczeni József, Bauer Tamás. Ők baloldaliak? Fodor Gábor saját bevallása szerint – annak ellenére hogy méltatlanul a demokratikus szocialista Bibóval reklámozza a pártját – az egykulcsos adó elkötelezett híve, vagyis gazdasági értelemben jobboldali.

– Bajnai Gordon?

– Ő liberális politikus. A PM baloldali párt, sajnos azonban az E14 mellett egyelőre csak alárendelt szerepet játszik.

– Akkor nincs komoly baloldali párt?

– Az LMP – titokban. A segélyezés, a lakásügy, az adózás vagy a szociális jogok területén rendre szociáldemokrata válaszai vannak, de közben fél, hogy besorolják őket a régi baloldalra. Noha Schiffer András néha beismeri azért: az LMP valójában egyfajta baloldali zöldpárt. Az MSZP meg azért nem tudja kihasználni a baloldali potenciált, mert nem hiteles. Részben személyes okok miatt, részben azért, mert sokaknak előbb jut eszébe a pártról az egészségügy privatizációja, mint valamilyen baloldali társadalompolitikai reform. Nagyon röviden: másoknak kell csinálniuk – máshogyan.