„Magyarország – köszönjük, nem..."

„Egyetlen ország hírnevét nem rombolták le az elmúlt huszonöt évben olyan radikálisan, mind Magyarországét. Az országét, ahol először szakadt szét a vasfüggöny. ’Köszönjük, Magyarország’, állt a plakátokon. Szinte fáj a mai helyzetre gondolni, amelyet másik jelszóban lehetne röviden összefoglalni: „Magyarország – köszönjük, nem ...” A 80-as, 90-es években, még irigyeltek Hamburgban, Drezdában, amiért olyan izgalmas helyen élek, mint Budapest. S most még jó barátaim is részvéttel pillantanak rám, hogy megkérdezzék: hogyan is tudok még egyáltalán ilyen ennyire elvadult, s önszántából egyre kevésbé demokratikussá váló országban élni?

Magyarország már 1989 előtt szeretetreméltó kivétel volt a keleti tömbben, a boldogak szigete, ahol az emberek bátran kimondták a véleményüket, vicceket meséltek a kommunizmusról, minden tabut bátran elkerültek s élvezték az életet, ahol és amennyire csak lehetett. A szovjetek által legázolt 56-os népfelkelés kései győzelme volt ez. A viszonyok távolról sem voltak boldogítóak, de sajátos derűlátás lebegett a hétköznapok szürkesége felett, mindenki kalandos módon kereste a maga személyes szerencséjét. S a külvilág ünnepelte ezt az országot, annak jó híre örökre szólónak, megingathatatlannak tűnt.

S ma? Drága autók jellemzik az utcaképet – de nyomasztanak a szegénység jelei, a sok hajléktalan és koldus, az ingyen-ételért sorban állók kilométeres sora, éppen most, karácsonykor. A lakosságnak mintegy harmada a puszta fennmaradásáért küzd. A remélt önrendelkezés helyett az új kötelezettségek tengere jött, a harc a korábban biztos munkahelyekért, a hitelek, amelyek a tehetősebbeket is saját fogyasztásuk megfélemlített rabszolgájává tették. Nincs jólétben, biztonságban élő polgárság, amiről 1989-ben sokan türelmetlenül álmodtak, hiszen az akart mindenki feltétlen lenni: szabad polgár.

Hamar kiderült, hogy a megválasztott politikusok az új demokráciában is főleg magukat gazdagították s mindmáig ezt teszik. Így a lakosság fele elvesztette reményét, hogy változzék a politika és nem megy el szavazni. A maradék többsége kihívóan a nacionalistákra szavaz, hogy dühében megmutassa saját magának és a világnak: a büszke Magyarország senki rabláncára nem engedi fűzni magát. A kormány sikeresen támaszkodik erre a dühre: amikor Brüsszelben a demokrácia lebontásáért, a diktatórikus kinövésekért szidják, ezzel jó pontokat szerez otthon, a haragos embereknél. Óriásplakátokon követel tiszteletet Magyarországnak s ezzel forrásban tartja a sértett néplelket.

Abszurd színház, hiszen a kormány következetesen eljátssza ezt a tiszteletet. A kikövetelt tisztelet egyébként éppoly képtelenség, mint a kikövetelt szerelem. A tisztelet és a szerelem ajándékok, amelyek nem kikényszeríthetők. S amikor már hisztérikussá válik a harc az elismerésért, akkor a tisztelet megmaradt maradékának helyét is a nevetségesség váltja fel.

Talán még huszonöt évig is eltart majd, eltüntetni ezt a katasztrofális kárt. Tehát érthetően mihamarabb neki kéne látni, magam szívesen ott lennék”.

Németországról további írásokat a