Magyarország kitörése a stagnálásból
Orbán Magyarországán a közönyösség hosszú idő óta most először enged utat olyan tiltakozásnak, amely a népből indult ki. Ha ez kitart és tovább erősödik, akkor rendkívül veszélyessé válhat a Fidesz számára– írja kommentárjában Péter Mesés a Der Standardban.
Az igazat megvallva, hosszú ideje úgy tűnik, hogy Magyarországon nincs már senki, aki nem Orbán merev és autokrata módon irányított országában akar élni. Mintha hatalmas szürke fátyol ereszkedett volna le az országra, amely mindent elrejt, egyben pedig azt is megakadályozza, hogy látni lehessen mindazt, amit valószínűleg eltakar. Külföldi barátokkal folytatott személyes beszélgetéseim alkalmával gyakran megkérdezik: „Mi van veletek, hol vagytok? Azt gondoltuk, hogy az új EU-s tagállamok közül Magyarország lehet majd az első normális, megszokott európai demokrácia. És most mi történik?”
Voltak személyes beszélgetések, hébe-hóba akadt egy-egy cikk is. Az Orbán-korszak elején még meglevő jelentős tüntetések egyre kisebbek lettek, mígnem csak a csend maradt, a közöny, amelyet túlharsogott a kormány hangereje, az üvöltő középszerűség, amely bel-és külföldön egyaránt terjeszti a hazugságait.
Orbánnak körülbelül 1,5 millió olyan választója van, aki mindig megválasztaná, akármit is tesz. Ez valóban jelentős tömeg, de nem ők a valódi probléma. Bizonyára Kádár Jánosnak is lett volna ilyen sok választója, ha akkoriban, a „kommunista” korszakban lettek volna választások. A gondot a többi 6,5 millió választó jelenti, aki nem szavaz Orbánra. Vajon ők hol vannak?
Eltűntek, ugyanúgy, mint ahogyan az egész ország eltűnt a felszínről. Csak a kormányon levő Fidesz maradt meg, amely az egész országot részvénytársaságként magántulajdonnak tekinti. A Fidesz mindent központosított, más szóval uniformizált, a közszolgálati médiumokat (ezt a fogalmat Magyarországon csak egy keserű mosoly kíséretében ejtik ki) pártorgánumokká degradálta.
Nagyobb eltökéltség
De ami rövid idővel ezelőtt még lehetetlennek látszott, most hirtelen megváltozott. Nos, néhány héttel ezelőtt Miskolc – Budapest után a második legnagyobb magyarországi város – az egyik miskolci gimnázium tanárai nyílt levelet írtak, amelyben összefoglalták, hogyan teszi lehetetlenné a kormány a tevékenységüket, és milyen változásokat tartanak szükségesnek. A tiltakozó levelet néhány nap alatt több tízezren írták alá, és nem csupán tanárok. Február 13.-án Budapesten a parlament épülete előtt 50 ezer tanár és szülő és a szolidaritás jegyében szakszervezeti képviselő gyűlt össze. Köztük a Közalkalmazottak és Rendőrök Szakszervezetének képviselői is.
Ami a létszámot illeti, voltak már ennél nagyobb Orbán ellenes tüntetések is, ám most a Kossuth-téren volt a levegőben valami, amit Magyarországon eddig nem lehetett érzékelni. Nemcsak eltökéltség, de szolidaritás is. Különböző társadalmi csoportosulások voltak jelen, amelyek szolidaritásukat fejezték ki a tanárokkal – óriási erő. Közismert, hogy a tanárok elsősorban a gyerekeket oktatják, de ezeknek a gyerekeknek szüleik is vannak, akik a lehető legjobbat akarják a gyermekeiknek.
A tanárok pedig olyan helyzetben vannak, hogy el tudják magyarázni nekik, hogy miről is van szó. A pártsajtó és Orbán lakájai mondhatják ugyan, hogy nincs pénz a fizetések megemelésére, és a tanárok csak több pénzt akarnak – azzal a szándékkal, hogy a lakosságot a tanárok ellen hangolják – ám a tanárok mégis egyértelművé tudják tenni, hogy itt és most másról, az egész oktatási rendszer jövőjéről van szó.
Most a tanárok láthatóan eltökéltek, már megkezdődött a sztrájk szervezése, és ez alkalommal a többi szakszervezet szolidaritását is élvezik. Hirtelen a semmiből új erő született. És ezt az erőt nem a gyenge és részben hiteltelen ellenzéki pártok alkotják, hanem – bármilyen patetikusan is hangzik – maga a nép.
Ez teljesen új helyzet – Orbán számára is. Ő ugyanis nem politikus, hanem focista, aki nem tud tárgyalni, csak győzni. Számára a tárgyalások és a kompromisszumok a gyengeség jelei, egy focista pedig soha nem mutathat gyengeséget, pláne nem veszíthet, tehát mindig előre kell mennie, még akkor is, ha elől egy fallal találja szembe magát. Tagadhatatlan, hogy Orbán nagy harcos. Hogy azonban ellenfelei – úgymond – aluról jönnek, s hogy a népesség nagy része szemben áll vele. – nos ez teljesen új a számára.
Azt továbbra is állíthatja, hogy ezeket az embereket valamiféle Magyarországon kívüli titkos erők irányíthatják, akár egy Soros György vagy Brüsszel, vagy bármi más. Ha azonban az eltökéltség és a szolidaritás tartós marad, és most ilyennek tűnik a helyzet, akkor a végén ezzel csak nevetségessé teszi magát. Aki pedig nevetséges, az gyenge is. És aki gyenge, az akár veszíthet is. Ugyanúgy, mint a futballban.
Másféle csend
Az is teljesen elképzelhető, hogy ismét forró időszak következik Magyarországon, és nem kizárt, hogy a korábban említett 6,5 millió választó közül néhányan most felébrednek majd. A nagygyűlés végén egy törékeny, fiatal nő, egy ápolónő, név szerint Sándor Mária szólt a tüntetőkhöz. Amikor befejezte a beszédét, arra kérte a tömeget, hogy öt percig maradjon mindenki csendben. A Kossuth-téren több tízezer ember állt némán, csaknem mozdulatlanul az esőben.
Ez azonban másféle némaság volt, nem az a fajta, amihez mi Magyarországon már csaknem hozzászoktunk. Méltóságteljes és egyben erőteljes csend volt. Ha az elkövetkező időszak valóban forróvá válik, akkor az nagyon forró lesz a Fidesz számára, forró lesz a kormánynak és forró lesz Orbán Viktornak is.
Fordította: dr. Gonda László
