Magyarország két keréken

Pár napja épp a tizenegyedik Critical Mass kapcsán mondta a Magyar Kerékpáros Klub elnöke, László János, hogy ez a felvonulás már a „Biciklis Budapest” ünnepe.

Az optimista megnyilatkozást elvben a magyar közlekedésügy első reprezentatív kerékpár-használati felmérésének eredményei is igazolhatják: országszerte már a lakosság negyven, a fővárosban tíz százaléka bringázik rendszeresen. László János mindezt azzal kommentálta: a világon mindenütt ez a tendencia, „miért éppen nálunk lenne másként”.

Azért itt érdemes idézni egy magyar klasszikus, Karinthy Frigyes egyik örökbecsű írásából: „Az egyetlen tétel, amiben fanatikusan hinni szabad, és amitől eltántorodni bolondság: minden másképp van.”

És ez ügyben Karinthy kora óta sem történt különösebb változás nálunk.

Ráadásul a bringástársadalom honi növekedésébe vetett optimizmus megkérdőjelezését illetően eleddig még csak azzal sem tágíthattuk Karinthy diagnózisát: Kelet-Európában van minden másképp. Ugyanis abból a speciális territóriumból – nevezetesen: kerékpárutakból –, amely a legkedvezőbb feltételeket nyújtja a kerékpáros diaszpóra hatványozódásához, térségünk egyes országaiban mostanáig jóval több épült, mint itthon. És a funkciójának megfelelőbb, biztonságosabb.

Ami a mi leggyengébb próbálkozásainkat illeti: gondoljunk csak az Andrássy út parkolóövezetének mentén kialakított bringaösvényre. Amely szakasz lényegében a száguldó kerékpárosok és a kicsapódó gépkocsiajtók horrorisztikus találkozóhelye. Bringáshonlapokon könnyen rátalálni a honi kerékpárutak egyéb gyermekbetegségeit is bemutató fényképekre. Van, amelyiken bődületes betonlábazatra emelt és a mögötte amúgy végtelenbe futó kerékpárút közepére kitett „zsákutca” tábla látható. Aki telibe kapja, annak tényleg nincs tovább.

Bringások a megmondhatói annak is, hány olyan, egyébként hívogatóan kellemes vonalvezetésű, átgondoltan megtervezett, biztonságos kerékpárút épült a rendszerváltás korai éveiben, amely meglehetős váratlansággal ér véget, torkollik nagy forgalmú főútba.

Az a helyzet, hogy a bringástársadalom népessége jó ideig nagyobb arányban növekedett, mint a prosperitásához nélkülözhetetlen, európai minőségű kerékpárutak száma.

A cajgások izmosodó öntudata is jóval erősebb, mint a biztonságukat, de facto testi épségüket megóvó közlekedésbiztonsági rendszer. Vagyis a tuti kerékpárút.

Ebből aztán egy csomó egyéb gond is adódik. Elég csupán a gépkocsik, teherautók közt szlalomozó kerékpárosok és a sofőrök közt kialakult mély, már-már világnézeti különbséget említeni. Meg felidézni az abból következő, csaknem polgárháborús indulatokkal átfűtött harci helyzeteket egy-egy átlagos hétköznapon, a dugóban. Azt most viszont ne ragozzuk tovább, hogy ez a világnézeti különbség miként változik gyakorta az egyén saját személyiségén belül, ha autójából bringára vagy bringájáról autóba ül. Az efféle változások mifelénk a társadalom más szegmenseiben sem szokatlanok. De legalább ennyire abszurdak.

Ám a lehetetlenségek világában is megeshet, vagy éppen ott leginkább, hogy történik valami, ami valamilyen irányban eldönti a „csatát”. És netán gátat szab a bringástársadalom látszólag töretlen – noha abszurdokkal pettyezett – evolúciójának. Megtörténhet például, hogy az Országos Mentőszolgálat illetékesei gondolnak egyet, és elkészítik, majd a bringások ünnepi lendületéhez hasonló elánnal közreadják a maguk statisztikáit. Például arról, hogy a fővárosi kerékpárosok növekvő száma miként konstellál a traumatológiák eseteinek gyarapodásával. Megbízható, de publicitást egyelőre nem vállaló források alapján: dermesztő mértékben.

Mindenesetre ha ezek az adatok napvilágra kerülnek, akkor – éppen az evolúció törvényszerűségei alapján – bizonyára azoknak a száma is négyzetesen növekedne, akik kétszer is meggondolnák, hogy bringára pattanjanak-e a jövőben. Ami egyáltalán nem lenne jó. Mert bringázni természetesen klassz.

Ugyanakkor az is elmondható: ha túljutunk azon, ami pillanatnyilag van, s ünneplésre még nem igazán ad okot, akkor talán, nem is olyan sokára, mégiscsak beérhetjük Európát.

A bicikliutak számát tekintve, és akár rajtuk kerekezve is.

Ugyanis: az elmúlt pár évben – kisebb csinnadrattával és kevésbé látványosan, mint azt autópályák esetében szokás közhírré tenni – mégiscsak voltak komolyabb fejlesztések a kerékpárutak tárgykörében. Erre persze európai uniós források teremtettek lehetőséget. Vagyis amire az önerő kevés volt – nem feltétlenül csak anyagiakban –, azt most az EU megizmosítja.

A források mennyiségéről a mellékelt keretes írás tájékoztat. A pénzhez való hozzájutás feltételéről pedig legyen elég annyi: az unió nem támogatja főútba torkolló vagy betonakadályokkal nehezített kerékpárutak megépítését.

Amíg viszont a normalitás szabályai szerint kiépített utak be nem hálózzák az országot, addig csak óvatosan! Meg még kicsit azután is. Mert biciklisünnep ide vagy oda: alapvető kérdésekben szemléletváltásra is szükség van. László János úgy látja: „Nem járművek közlekednek, hanem az emberek. Az emberek közlekedését kellene végre megszervezni.”
Tegyük hozzá: az utakon és má-sutt is.

(A cikkben szereplő fejlesztés az Európai Unió támogatásával, az Európai Regionális Fejlesztési Alap társfinanszírozásával valósul meg.)