Magyar válogatott: szokásos halandzsa
Na így legyen ötösöm a lottón! Eddig minden tippem bejött válogatottunk négy selejtezőbéli mérkőzésével kapcsolatban. Kár, hogy a lottószámok húzását semmi sem jelzi előre, és az is teljesen mindegy, hogy ki, vagy mi ragadja meg a golyócskákat. Válogatottunk azonban hozta a papírformát, és sima svédországi veresége után hozta a két hazai kötelezőt, majd verte a balsors tépte finneket. Utóbbi diadalt akár a bravúr kategóriába is sorolhatnánk – és miért ne tennénk? A remény továbbra is megmaradt, de a neheze még hátra van. Addig is örüljünk, stresszelni ráérünk jövőre.
Mint korábban mondottam, labdarúgásunkkal kapcsolatban gyökeres fordulatra nem számítok semmilyen téren. Azonban ez a csoport gyengébb, mint a VB selejtezőbéli ötösünk, két-három poszton pedig jó formában és játékban lévő bevethető labdarúgónk van, akikkel lehet kezdeni valamit. És Szalai Ádám személyében megvan a hőn áhított csatárunk is! Ezek két éve mind hiányoztak. Meglehet, hogy eredményességben semmi különbség nem lesz a két kvalifikációs sorozat között, de ez csak a végén fog kiderülni.
Most vonjunk egy összegzést a sorozat bő harmadánál!
A San Marino elleni összecsapás előtt a következőt vártam: sima győzelem a törpeállam ellen, majd a szokásos pontszerzés Finnországban – ahol természetesen a végén csattan a magyar karikás. Egyszerűen, ahogy a svédek eszén nem tudunk túljárni, ugyanúgy tehetetlenek velünk szemben az északi rokonok. Természetesen a végzeten és a finn fenyveseket tépő balsorson túl prózai okai is voltak ennek a diadalnak. Egészen pontosan három játékos remek formája: Szalaié, Komané és Dzsudzsáké. Természetesen ezen felül az is kulcskérdés volt, hogy a többiek nem hibáznak és hoznak egy elfogadható teljesítményt. Se többet, se kevesebbet, csupán egy jó átlagosat.
A fentiekből minden egyes pontot kipipálhattunk, az eredmény pedig a tabellába beírható három pont. Szerencsés, vagy sem, az most lényegtelen! Ennek még hosszabb távú hozadéka is lehet, de erről kicsit később.
Akik megcsinálták a szerencsénket
Helsinkiben a meccs embere egyértelműen Koman Vladimir volt. Nemcsak azért, mert ő adta a forintos labdát Szalainak az első gól előtt, hanem mert egyébként is elképesztően jól lát a pályán, pontosan passzol, és bejátssza az egész jobb oldalt. Nem elhanyagolható szempont, hogy van is kinek passzolnia. Szalai nem csak le tudja kezelni a labdát, hanem meg is tudja játszani, akár védővel a nyakán is. A termete és a technikai tudása megvan hozzá. Nem mellékesen, így Rudolf körül is több marad a levegő – neki soha nem volt erőssége a védőkkel való folyamatos küzdelem. Dzsudzsák pedig végre azt mutatta, amit hétről-hétre látunk tőle a PSV-ben.
Ki kell emelnem még egy játékost, akivel kapcsolatban igen szkeptikus voltam: Elek Ákos végig egyenletes, megbízható teljesítményt nyújtott, az utolsó percben pedig tanárian vitte fel a labdát a finn kapuig. De nem mehetünk el szó nélkül Gera teljesítménye mellett sem – csak éppen ellenkező előjellel. Esküszöm, semmi bajom a Fulham légiósával, de már nem is emlékszem arra, mikor láttam jól játszani. Igaz, ezen a keddi kora estén lefelé sem lógott ki.
A foci egyszerű játék. Példák tucatjait tudnám felsorolni csupán az elmúlt fél évtizedből, amikor egy középszerű csapat pár jó formában lévő játékossal figyelemre méltó eredményt produkál világversenyen – Lettország, Szlovákia, Svájc, Szlovénia, Ukrajna…
Ehhez nélkülözhetetlen egy jó formában lévő csatár. Vele ugyebár jelen pillanatban rendelkezünk. Van két remek szélsőnk, Dzsudzsák és Koman személyében. A középpályán pedig úgy tűnik jól szűr az Elek-Vadócz tandem. Reméljük Egervári mester többet nem kísérletezik Pintér beállításával kiélezett szituációban és hagyja a két játékost együtt játszani.
Kabalák, mumusok, hollandusok
A védelmünk egyelőre nem követ el olyan hibákat, amely láttán kínunkban az arcunkat kéne kaparnunk, és Király Gábortól sem láthattuk a szokásos lepkevadászatot. Illetve az egyetlen, Moldova elleni bakit még ki tudta köszörülni a csapat. Bár Moldova és Finnország ellen helyenként a szerencse is mellénk állt, mindkét meccsen kaptunk gólt is, egy közepes osztályzatnál nem érdemel rosszabbat a hátsó alakzat. Amit Laczkó rontana az osztályzaton, azt feljavítja a Juhász-Lipták tengely.
Most feltehetjük a lassan három évtizede ízlelgetett kérdést: merjünk reménykedni? Miért ne tennénk? Egyelőre ugyanúgy állunk, mint a Koeman-csapattal: vertük a harmadik kalapost idegenben, behúztuk a két kötelezőt itthon, és kikaptunk az örök mumus svédektől. Velük játszunk még itthon is. Sajnos. Ahogy a finnek ellen mosolyogva vártam a kezdő sípszót, úgy okoz kínt az a tudat, hogy a háromkoronás csapat ellen még kilencven perc vár fiainkra.
Aztán ott lesz a kisinyovi fellépésünk, ahol Várhidi Péter csapata egy sima hármast kapott, és ahol Hollandia is be kellett hogy érje egy szolid 1-0-s győzelemmel. San Marino ellen máris igyekezzen mindenki szabadságot kivenni, mert remek júniusi program lesz az idegenbeli találkozónk. Sima győzelem, egy jó kis fürdőzéssel egybekötve.
És végezetül a soron következő ellenfelünk, Hollandia. Sansztalan, ne is áltassuk magunkat! Mindent összevetve hat-nyolc között saccolom a begyűjthető pontok számát. Nem tűnik soknak, de ez a realitás. Kilenc pont fölött már kimondottan boldog lennék.
Tehát mielőtt elhisszük némelyik örömtől túlfűtött ismerősünknek, hogy ilyen parádés sorozatot utoljára évtizedekkel ezelőtt láttunk, ne higgyünk neki! Koemannal egy négy meccses győzelmi sorozatot produkáltunk (Albánia-Málta-Albánia-Málta volt a sorrend) és győztünk Koppenhágában is. A svédek ellen azonban mi kaptuk meg a szokásos gólunkat az utolsó után percben, így a történet vége már ismert. Ha jövőre nem így lesz, akkor mondható el, hogy van előrelépés!
Szeretet, kristálygömb és egyéb közhelyek
Télen természetesen még sokat fogjuk hallani, hogy „szerethető csapatunk van”, vagy „Egervári Sándornak sikerült új csapatot formálnia”, „már régen nem láttunk ilyen válogatottat” stb., de ez csak a szokásos halandzsa.
Talán nem véletlen, hogy sem Szalai, sem Koman nem a hazai közegben nevelkedett, de ugyanez elmondható Rudolfról is. Dzsudzsák, Vadócz és Juhász pedig viszonylag rövid NB1-es karriert követően távozott fiatalon Nyugatra. Ez lehet a sikeres magyar jövő záloga: Nyugat-Európában labdarúgókat faragnak játékosainkból. Vagy ezáltal túlzottan leértékeljük a magyar bajnokságot? Hiszen mégiscsak itthon kell kinevelnünk a csiszolatlan gyémántot! Akkor igazoljunk a tőkeerős magyar klubokba olyan külföldieket, akiktől tanulhatnak? Meglehet, hogy éppen így szorulnak ki a csapatból. Márpedig játéklehetőség nélkül nincs fejlődés. Az sem feltétlenül megoldás, ha már tizennégy éves koruk előtt elhagyják az országot ifjú titánjaink, nem mindenkiből lesz Koman Vladimir. Félek, hogy a jelenlegi MLSZ nem tudja a választ a fentiekre és arra sem, hogyan lehetne egészséges arányokat felállítani. Talán megoldják ezt helyettük a klubok tulajdonosai.
Akármit is hoz a jövő, idén klubszinten és válogatott szinten is hoztunk egy olyan eredménysort, amely láttán nem kell szégyenkeznünk. A magyar foci nem halott!
