Magyar polip
A Magyar polip – a posztkommunista maffiaállam című kötet Magyar Bálint bevezető írásával és szerkesztésében, Vásárhelyi Júlia társszerkesztésében november 11-én jelenik meg. A „maffiaállamban” – Magyar Bálint kifejezésével – a demokratikus intézményrendszer keretei között működő hatalom maffiamódszerekkel, állami segédlettel terjeszkedik lefelé. Ebben a rendszerben az állam nem a maffia eszköze, hanem maga a maffia, amely az államhatalom teljes fegyvertárát beveti politikai és gazdasági érdekeinek érvényesítéséért. A könyv tanulmányainak szerzői közgazdászok, szociológusok, filozófusok, jogászok, újságírók. Charles Gati történész, politológus, a Johns Hopkins University professzora a kötetet így ajánlja: „Ez után a könyv után a Nyugat sem nézhet többé úgy Kelet-Közép-Európára, mint eddig. Remélem, külföldön is felfigyelnek erre az úttörő munkára.” A 168 Óra MAGYAR BÁLINT írásából közöl most részletet a Magyar polipból.
A futballpályák családi VIP-páholya mutatja a legplasztikusabban a társadalom valódi hatalmi viszonyait, ahol a Keresztapa feszélyezett meghittségben drukkol együtt az oligarcháival, helytartóival, végrehajtóival, gazdatisztjeivel, strómanjaival, testőreivel (jogállami polgári nevükön: miniszterrel, polgármesterrel, legfőbb ügyésszel, Állami Számvevőszék-elnökkel, bankelnökkel, társadalmi szervezetek vezetőivel, vállalkozókkal, és így tovább) – egyszóval az ő háza népével. A VIP-páholy családi-nemzeti egységét és harmóniáját nem bonthatja meg a hatalommegosztás vagy az összeférhetetlenség „nemzetidegen” elve.
Ahogy a Keresztapa számára a család, a porta, a birtok, az ország azonos mintázatú entitások, úgy a benne szereplők is, úgymond, hasonló karakterek. Az asszonyok az esküvőn „szipognak”, az ellenzék meg mindenért „hisztizik” – egyik sem férfias, elkél az erős kéz. Számára az ország vezetése is csak olyan, mint a patriarchális családé. A liberális demokrácia elidegenedett, személytelen intézményi viszonyait az uralom, a vezetés személyes, kedélyes, de ellentmondást nem tűrő formái váltják fel.
A Családra jellemző munkamegosztás révén vezetett országban esetleges, hogy a családi funkciójukban hasonló szerepeket más-más módon legitimált pozíciójú személyek töltenek be. Ez mutatja a szerepek valós rendező elvét, hatáskörét, amihez esetlegesen rendelődik a jogállami forma.
Az egyik stróman szerepét ellátja a polgármester, miközben gazdatisztként igazgatja is a birtokot. De a családi vállalkozás könyvelője a való világból átléphet strómanként a demokrácia virtuális világába, s megbízhatják a Család szolgálatára történő gazdasági miniszteri feladatok ellátásával. A családi sajtóorgánumok ügyvédje pedig a médiahatóság elnökeként áll helyt. A maffiaállam apparátusában mindenkinek megvan a már legalizált, tisztára mosott szorgalmi feladata. A stróman arról ismerszik meg, hogy áthidalhatatlan, a papírforma szerint megmagyarázhatatlan szakadék feszül személyi kvalitásai és a pozíciójából következő hatalma között: miközben a formalizált pozíciója szerint úr, az alázatos testbeszédéből is látszik, hogy csak szolga. Ha üzleti vállalkozása van, piaci logikával nem magyarázható annak szédítő sikere, tulajdonosi motivációkkal meg a kivett hatalmas osztalék és annak felszívódása.
A családi testőrség széles spektrumot ölel fel: a Terrorelhárító Központtól kezdve (amelynek feje Orbán Viktor korábbi személyi testőre) a birtok körüli őrző-védő szolgálatokon át (amelyek közutakat zárhatnak le magánútként) egészen le a Nemzeti B-középig. Ez utóbbiak – Kozák Márton kifejezésével élve – amikor kell, igény szerint ostromolnak és védenek, MTV-székházat és Fidesz-székházat. De ha úgy hozza a szükség, akkor bevethetők egyetemi gyűlések megzavarására is. A személyi összefonódás szinte zavarba ejtő: a választásokra mozgósítandók listáját gondozó pártigazgató egyben – mint a Ferencvárosi Torna Club elnöke – a Család számára kedves ügyekért randalírozók mentora is. Míg az ellenzéki politikusokat a rendőrség tehetetlenkedve folyamatosan kiteszi a mob inzultusának, addig a Családfő körül szorosan zár. A Család tagjai az erőszakszervezetek egész skáláját uralják: az államiba beolvadt magánszervezetektől az illegális randalírozókig.
A helytartói szerep példáiként említhetjük a kultúra egyes területeinek családi felügyeletét, amelyet elláthat akár miniszterelnöki megbízott (mint a „tudatos nemzeti gondolkodás megalapozásáért” felelős Kerényi Imre), akár kormánybiztos (mint a filmgyártásért felelős Andy Vajna vagy a komolyzenéért felelős Batta András), akár a Magyar Művészeti Akadémia elnöke (mint a képzőművészetért felelős Fekete György), akár színigazgató (mint a színházakért felelős Vidnyánszky Attila). Az ő esetükben már nem bajlódnak azzal, hogy az egyes területek feletti dominanciát holmi kuratóriumi többségekkel biztosítsák, egyszerűen kinevezik az adott területek helytartóit, akik, ha kell, egyedi döntéseikhez csak megrendelik a szükséges törvénymódosítást, rendeletet, szolgálatkész zsűrit, karaktergyilkos kampányt. Legitimációjukat nem a jogállami szerepből, hanem a Keresztapa megbízásából merítik. S már a felügyelt szféra szereplői is mint az adott terület felkent, teljhatalmú uraihoz viszonyulnak hozzájuk.
Már említettük: tévúton járnak, akik szerint az oligarchák ejtették foglyul az államot, mert a viszony fordított. A maffiaállamban egy szűk politikai vállalkozás, a Család helyezi hatalomba és nevezi ki a saját oligarcháit. Ugyanis nem az oligarcha tudja zsarolni a Keresztapát, hiszen a klasszikus maffia feltételezi a demokrácia nyilvánosságát és intézményeit, amelyek az esetleges leleplezés révén akcióba lépnek. Ezért a lekötelezett politikust nem fizikai erőszakkal, hanem leleplezéssel lehet zsarolni. De ha a szervezett felvilág maffiaállamában a Keresztapáé az adóhivatal, az ügyészség, a parlament és így tovább, akkor vele szemben az oligarchának nincs zsarolási potenciálja. Nem a klasszikus alvilági viszonyok minősített esetéről, a „state capture”-ről van szó, hanem a maffiaállam sajátosságáról, az oligarchák megregulázásáról, világos függelmi rendbe tagozásáról, azaz sokkal inkább „oligarch capture”-ről.
A Keresztapa és oligarchájájának viszonyában inkább olyan a helyzet, mint amikor – a régi moszkvai anekdota szerint – Sztálin megfenyegette Krupszkaját, hogy ha nem viselkedik megfelelően, akkor helyette mást fog kinevezni Lenin özvegyének. Ez a betörés, az alávetés folyamata. A maffiaállamban független oligarchák csak időlegesen vannak, egy családi zsebre dolgozik mindenki, amelyből a Család szabályai szerint részesednek mindannyian. Nem a korrupció átláthatatlan szabadpiaci versenye zajlik – mint az „elmúlt két zavaros évtizedben” –, hanem a családi gazdaság a Keresztapa által jóváhagyott, rendezett határokkal kijelölt koncessziós területek kereteiben működik. Miközben a szakpolitikákat szétzilálja, a korrupciós csatornákat összeszervezi és rendben tartja. De ennek leírására már szinte méltatlan a korrupció – mint kifejezés – használata, hiszen ez már a „nemzetépítés” eszköze, maga a közérdekké tett magánérdek.
