Magyar béka a forró vízben – Nagy Zsófia arról, hogy mit üzen a cselekvő kisebbség a tétlen többségnek

– Apatikus nemzet a magyar?

– Szó sincs róla. Nincs olyan tulajdonság, amely kifejezetten a magyarságban megbújva okozna társadalmi méretű rosszkedvet vagy apátiát.

– Pedig cselekvésképtelennek tűnünk.

– Az kétségtelen, hogy van a magyar történelemben egy hagyomány, amely szerint ha valaminek nekiveselkedünk, akkor az euforikus állapotot általában hosszú depressziós szakasz követi. Így volt ez 1848–49 és 1956 után, de a rendszerváltozást követően is elérkezett a kiábrándulás, a reménytelenség időszaka. Az emberek úgy érzik, nem érdemes semmit csinálni, úgysem változtatható meg a helyzet.

– Akkor mégiscsak apatikus a magyar nemzet.

– Közelítsük meg a kérdést a mérhető dolgok felől: sokat elárul például egy nemzet állapotáról, miként alakul az emberek állami intézményekbe, politikai rendszerbe vetett bizalma. Nem a fülkeforradalom után, hanem már jóval korábban megkezdődött a bizalomvesztés. Hasonlóan negatív trendet mutat a civil szervezetekben való aktív szerepvállalás. Azokban a felmérésekben, amelyekben azt kérdezik az emberektől, hogy az elmúlt egy évben részt vett-e tüntetésen, írt-e alá petí­­ciót, a hazai számok rendre alacsonyabbak, mint más európai nemzeteknél. Rossz passzban van a magyar társadalom, ez nem kétséges.

Fotó: Kovalovszky Dániel

Nagy Zsófia

szociológus 1982-ben született. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, majd a Közép-európai Egyetemen szerzett diplomát. Jelenleg az ELTE Társadalomtudományi Kar szociálpszichológia tanszékén tanársegéd.

Kutatási témái közé tartozik többek között a digitális szociológia, a politikai szociológia és a migráció szociológiája.

– Az nem apátia, hogy nem létezik olyan kormányzati lépés, ami kimozdítaná a dermedtségből a társadalom nagyobb részét?

– Ilyen értelemben persze létezik társadalmi apátia, de óvatosan kell kezelni azokat a szociálpszichológiai mítoszokat, amelyek megfellebbezhetetlen magyarázatokkal szolgálnak erre a jelenségre.

– Mítoszok?

– Vagy részigazságok. Az egyik ilyen az információs deficitre való hivatkozás. Vagyis hogy a magyarok azért nem csinálnak semmit, mert nincsenek tisztában az ország valós helyzetével. Ez részben persze igaz, hiszen a magyar nyilvánosság szerkezete rendkívül torz, nagyon különböző hírek jutnak el az emberekhez attól függően, hogy az ország melyik részén, a társadalmi hierarchia melyik szintjén élnek. Ám még azok sem mozdulnak meg tömegesen, akik nem az álhíreket fogyasztják és a helyzetről alkotott képük a leginkább közel jár a valósághoz.

– Miért nem mozdulnak?

– Mielőtt ebbe belemennénk, oszlassunk el még egy mítoszt: az erkölcsi deficit mítoszát. Sokan vádolják igaztalanul a nemcselekvőket azzal, hogy egyszerűen lusták. Pedig józan ésszel is könnyen belátható, hogy sok esetben valamit nem megtenni több energiába kerül, mint megtenni. Ha látunk az utcán egy szülőt, aki megveri a gyerekét, akkor nagyobb érzelmi teher szó nélkül továbbállni, mint odamenni és beavatkozni. Rendre megjelenik egy harmadik tévhit is, ami a szükségletpiramisból indul ki: eszerint az emberek nem aggódnak az úgynevezett absztrakt szükségleteik miatt – eszmék, hitek, elvek stb. –, amíg az elsődleges és alapvető szükségleteiket: evés, ivás, alvás nem képesek kielégíteni.

– Ez miért tévhit?

– E magyarázat szerint például csak azért tüntettek tömegek a netadó bevezetése ellen, mert az az intézkedés keményen érintette volna az emberek pénztárcáját. Csakhogy most is tízezrek mozdultak meg a CEU ügyében, pedig elképzelni sem tudok egy amerikai magánegyetem megmentésénél elvontabb témát. Rossz vita, hogy az emberi jogokkal vagy a létbiztonsággal lehet-e mobilizálni. Nem választani kell köztük, hanem összekötni őket.

– Eddig arról beszéltünk, hogy melyek a társadalmi tespedtségről szóló elégtelen magyarázatok. De akkor mit mond a szociálpszichológia az apátia tényleges okairól?

– Nem egyszerű a kérdés, tudományos szempontból nincs annál nehezebb, mint valaminek a hiányát kutatni. Nevezetesen hogy valaki valamit ­miért nem tesz meg. Miért nem tüntet, harcol, mozdul, cselekszik, miközben elégedetlen a helyzetével– Erre alapvetően történelmi példák és szociálpszichológiai kísérletek adhatnak magyarázatot. Több olyan alapelvet is érdemes felidézni, amelyek szerepet játszanak a társadalmi apátia kialakulásában. Az egyik a fokozatosság elve. Híres metaforája a békafőzés: ha egy békát beteszünk a forró vízbe, azonnal kiugrik, de ha hideg vízbe rakjuk, amit aztán szép lassan melegíteni kezdünk, a béka egy idő után észrevétlenül megfő.

– Így főttünk meg az elmúlt években?

– Nem kapcsolt be időben a jelzőrendszerünk. Nem vettük észre, hogy valami lassan, fokozatosan romlott el, ment tönkre. A Freedom House minden évben közzéteszi, hogy miként változtak az egyes országokban a demokratikus viszonyok. Az elmúlt évtizedben mindig egy kicsivel rosszabb minősítést osztott ki Magyarországnak, de a fokozatosság miatt kevésbé tűnt fel a romlás mértéke.

– Ez így működött más történelmi korokban is?

– Pontosan így. A harmincas évek német, de akár magyar társadalma éppen ilyen fokozatossággal menetelt a háborúba. Ott sem működött a jelzőrendszer.

– Több alapelvet említett.

– A második a hatalomnak való engedelmeskedés, a megfelelni vágyás elmélete. Számos szociálpszichológiai kísérlet bizonyítja, hogy az egyén saját morális meggyőződése ellenében is képes végrehajtani olyan dolgokat, amelyekre a fölötte álló hatalomtól utasítást kap. Ebben az esetben is fontos kiemelni: nem az egyén morális gyengeségéről van szó, hanem olyan társas viszonyokról, amelyek adott körülmények között a jelentős többség viselkedését meghatározzák. Minél inkább megköveteli egy hatalom az engedelmeskedést, az emberek annál inkább próbálnak igazodni az elvárásokhoz, ami nyilvánvalóan növeli a társadalmi passzivitást. Egy kevésbé nyitott berendezkedésű országban, ahol az egyénnek tartania kell a hatalom retorziójától, az engedelmeskedés öncenzúrához, nemcselekvéshez vezethet.

FOTÓ: MERÉSZ MÁRTON

– Viszont az engedelmeskedést a társadalom egy része pozitív értéknek tartja.

– Érthető, hiszen a társadalom működése szempontjából az engedelmeskedésnek komoly funkciója van. Gondoljunk csak arra, szülőként hányszor tanítjuk a gyerekeinknek, hogy kinek és milyen helyzetekben fogadjanak szót. Ugyanakkor fel kell ismerni a destruktív hatalmat, amelynek utasításait nem szabad végrehajtani. Ez társadalmi szinten is lassú és nehéz tanulási folyamat. Az apátia okaival kapcsolatos harmadik alapelv az úgynevezett járókelő-effektus. Ennek az a lényege, hogy ha valakit például megtámadnak az utcán, akkor minél többen vagyunk jelen, annál kevésbé sietünk a segítségére. Az egyén ilyenkor azt érzi, nem az ő kötelessége beavatkozni az ügybe, hanem egy másik járókelőé. Számos kísérlet igazolta ezt az emberi alapviselkedést. A híres füstkísérletben például a kísérleti alanyt bevezették egy szobába, hogy várakozzon, amíg szólítják, majd váratlanul füstöt engedtek a helyiségbe. Akik egyedül voltak a szobában, szinte kivétel nélkül jelezték a kísérletvezetőnek a füstöt, de ha mások is voltak a helyiségben, akkor a legtöbben mozdulatlanok maradtak, arra vártak, hogy a többiek intézkedjenek. Társadalmi szinten is sokan azt érzik, nem az ő felelősségük elsőként szót emelni amiatt, ha rossz irányba mennek az ország dolgai. A következő alapelv a pszichés bénultság, ami azt jelenti, hogy sokan még akkor is cselekvésképtelenek maradnak, ha egyébként szükségesnek látják az együtt mozdulást, mert a feladat megoldhatatlannak tűnik. Ide kapcsolódik a tanult tehetetlenség is, aminek az a lényege, hogy a társadalmi kataklizmák, az egymást követő rendszerváltozások folyamatos alkalmazkodásra kondicio­­nálják az embereket. Eszerint ha a rendszer nem működik megfelelően, akkor nem javítani kell rajta, hanem igyekezni hozzászokni.

– Ezek a szociálpszichológiai magyarázatok az egyén oldaláról közelítik meg az apátiát. De mit tudunk a társadalmi csoportokról?

– Ebben a történelmi összehasonlító kutatások segítenek, amelyek azokat a társadalmakat vizsgálják, ahol forradalmak törtek ki. Ezek alapján, némi leegyszerűsítéssel élve, úgy tűnik, hogy a nagyon zárt, illetve a nagyon nyitott társadalmakban nem mozdulnak együtt a különböző társadalmi rétegek: az előbbiben nincs rá módjuk, utóbbiban nincs rá szükségük. A sikeres megmozdulások alapfeltétele, hogy legalább átmeneti koalíciók szülessenek az egyes társadalmi csoportok között.

– Ebben nem állunk jól.

– Ne legyünk naivak, az utcai tüntetéseken jelenleg napirenden lévő kérdések – a CEU-ügy, a civilek vegzálása, a választási reform – nem alkalmasak arra, hogy a más-más problémákkal sújtott társadalmi csoportok szövetségre léphessenek egymással. Szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy a mostani tiltakozáshullámot egy átfogó társadalmi mozgalommá lehetne szélesíteni.

– Ha nem teljesülnek egy demonstráció követelései, attól még szociál­­pszichológiai szempontból lehet haszna egy tüntetésnek?

– Hogyne, nem is kevés. A CEU-ügyben tartott tüntetések egyetemista résztvevői például rádöbbenhettek, hogy a téma nemcsak a saját intézményükben érdekli a hallgatókat, hanem máshol is. Jé, nem csak Lágymányoson gondolják ugyanazt, amit mi, hanem a Fővám téren, a Mú­­zeum körúton meg Szegeden is! Ennél is fontosabb, hogy a közös élmény elvezethet a közös identitás kialakulásához. Olyan tapasztalatok halmozódhatnak föl az utcai demonstrációk során, amelyek növelhetik egy későbbi együtt mozdulás esélyeit, a szervezettség minőségét.

– Tehát akkor is van haszon, ha véget ér egy adott tüntetéshullám?

– Minden tüntetéshullám véget ér egyszer, de a megszerzett tapasztalatok, a közös szimbólumok és a szlogenek erőforrásként megmaradnak. Az a kapcsolati háló, ami ilyenkor kialakul, rendkívül fontos csoportképző elemmé válik. Könnyen előfordulhat, hogy egy egészen más ügyben tartandó demonstrációra annak ellenére is elmegy valaki, hogy egyébként az adott téma személyesen nem érinti, viszont találkozási lehetőséget nyújt egy korábbi tüntetőtárssal. Egyébként a cselekvő kisebbségnek komoly hatása van a nem cselekvő többségre is. Ide sorolom azt is, hogy hiteles jobboldali értelmiségiek, véleményformálók, gazdasági potentátok sorra fogalmaznak meg érdemi kritikát a jelenlegi hatalommal szemben, amelyeknek időzítésében az utcai politizálásnak, még ha áttételesen is, biztosan van szerepe.

– Mit szól a szociálpszichológus ahhoz, hogy az utcán tüntető fiatalok egyszerre nagyon dühösek és vidámak?

– Hogy miért dühösek, az világos. És azért vidámak, mert átélik a másik felfedezésének, az egymásra találásnak az örömét. Felszabadító élmény az egyén számára, amikor szembesül vele, hogy mások is úgy gondolkodnak, mint ő.

– Mi kell ahhoz, hogy vezéralakokat termeljen ki magából a tömeg?

– Kiemelkedő képességek. Egyelőre nem látunk ilyen vezérfigurákat, de nem becsülném le azokat a szónokokat, aktivistákat, akik kiállnak a tömeg elé. Ők vállalják a legnagyobb kockázatot, és egyúttal átmennek egy tanulási folyamaton is. Fejlődnek.

– Tisztában van a hatalom azzal, micsoda rejtett erő formálódik az utcán?

– Mindenesetre nagyon óvatos lennék a hatalomban lévők helyében, hosszú távon kevés dolog veszélyesebb számukra, mint ha kinevetik, kigúnyolják őket. Az is veszélyes a hatalomra nézve, ha elveszítik a kontrollt a legfiatalabb generációk politikai szocializációja fölött. A márciusi ifjak, a pesti srácok vagy éppen a 88–89-es Fidesz-fiatalok is a progressziót képviselték a saját korukban.

– Létezik „utolsó csepp a pohárban” elmélet– A szociálpszichológus képes előre megmondani, mikor mozdulhat meg egy emberként a társadalom?

– Ez madárjóslás, nem hiszek abban, hogy tudományos eszközökkel előre meg lehetne határozni bármilyen grandiózus társadalmi változás időpontját. Utólag persze vizsgálhatók és feltárhatók az okok. Kevesen jósolták meg például az arab tavaszt, utóbb viszont rengetegen magyarázzák, hogy miként történhetett meg.

– Akkor nem vállalkozik arra, hogy megjósolja, mikor bukhat meg a NER?

– Nem. De utólag majd jövök, és jól megmagyarázom.