Lobbikontroll

Sohasem merült fel önben, hogy mégiscsak el kellene végeznie az orvosegyetemet, ha már évtizedek óta orvosok egész hadseregét irányítja?

– Családomban mindenki orvos volt, minden vacsoránál a betegekről, operációkról volt szó. Én fiatalon valami egészen újat szerettem volna kitalálni magamnak.

Most már értem, miért lett nyelvész és vallástörténész. Csak azt nem, hogy egy bölcsészből miért lesz végül mégiscsak közegészségügyi szakember.

– Úgy történt, hogy dolgozni az Egészségügyi Minisztérium nemzetközi kapcsolatok főosztályára kerültem, mert erősségem volt a nyelvtudás. Az a megtiszteltetés ért, hogy rám bízták a WHO és Magyarország kapcsolatainak felvételét, majd megerősítését. Később egy időre a világszervezet munkatársa is lettem. Így kerültem tehát a népegészségügybe, amely azóta végigkísérte az életemet. Ehhez viszont nem kellett orvosi diploma, elég volt a Göteborgban később megszerzett népegészségügyi, járványügyi képzettségem.

Ugorjunk egy nagyot az időben. Február elsejétől ön a WHO európai igazgatója Genfben. Nem kínos, hogy éppen Magyarországról jön, ahol száz sebből vérzik az egészségügy?

– Nagyon büszke vagyok arra, hogy Magyarországról jövök, és arra is, amit az egészségügyben elértünk az elmúlt évtizedekben.

Pedig azt manapság igen sok kritika éri mindkét politikai oldalról.

– Nézze, én a népegészségügy felől nézem a folyamatokat: miképpen tudjuk az embereket abban segíteni, hogy tovább éljenek, és egészségesebben. Hogyan kezeljük a dohányzás, az egészséges táplálkozás, a fizikai aktivitás vagy a túlzott alkoholfogyasztás kérdéseit. És mindebben nagyon sok jó dolog történt Magyarországon az elmúlt években.

De mi annak az oka, hogy az emberek valóságos csődtömegnek látják a magyar egészségügyet?
A pénzhiány? Vagy az a kapkodás, amellyel a politikusok belekezdtek az egészségügyi reformba?

– Nem hiszem, hogy a pénzhiány volna a legfőbb ok. Úgy gondolom: ez ügyben a pártok együttműködésén alapuló nemzeti stratégiára volna szükség. Az a legnagyobb veszély, ha minden egyes választást követően változik az egészségügy reformjának iránya. Végül is vannak olyan nemzeti kérdések, amelyekben parancsoló szükség konszenzust kialakítani – közéjük tartozik az egészségügyi ellátórendszer reformja is. Azt ugyanis nem lehet egy kormányzati ciklus alatt megcsinálni, hiszen hosszú távú építkezést, egyeztetést, közös gondolkodást igényel. A WHO európai vezetőjeként minden tőlem telhetőt meg fogok tenni e tekintetben.

A napokban hallgatta meg az Európa Tanács a WHO elnökét arról a vádról, amelyet az Európa Tanács Egészségügyi Bizottságának elnöke fogalmazott meg: tudniillik hogy a H1N1-járvány súlyosságáról szóló előrejelzés szándékos blöff volt, csak hogy a világ gyógyszerlobbija gazdagodjon. Mit gondol erről?

– Nevetségesnek tartom, abszolút nevetségesnek. A fertőzés valós veszély volt, és az is maradt. A pandémia nagyon sok emberéletet követelt a világ különböző részein. Ha pedig a járványra való felkészülésbe nem invesztáltunk volna annyit, a helyzet most sokkal rosszabb lenne: jóval többen haltak volna meg.

Magyarországon száznál több haláleset történt a H1N1-vírus miatt. De mennyi áldozata szokott lenni a szezonális influenzának? Sokkal kevesebb?

– A szezonális influenzának szintén sok áldozata van, a százalékos arány körülbelül ugyanakkora, mint amire a H1N1-megbetegedéssel kapcsolatban számítunk. A sarkalatos különbség az, hogy a szezonális influenza elsősorban az időseket, betegeket, az elesetteket érinti, szemben a H1N1-gyel, amelyik a fiatalokat támadja meg, főként a terhes nőket. Közülük nagyon sokat megmentettünk a megelőző intézkedésekkel, amelyeket egyáltalán nem tartok sem túlzottnak, sem elhamarkodottnak.

Nemrégiben Venetianer Pál akadémikus azt az álláspontot fogalmazta meg, hogy az emberi géntérkép azért nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert a gyógyszeripari monopóliumoknak nem érdeke az egyénre szabott megelőzés és gyógyítás. Mit gondol erről?

– A népegészségügyi intézkedéseknek és az egyénre szóló gyógyításnak kéz a kézben kell haladniuk. A géntérkép rengeteg új kutatás kiindulópontja, és e tekintetben vannak pozitív eredmények, sőt áttörések is. Amikor új regionális igazgatóként azt a célt tűzöm magam elé, hogy idén lássunk hozzá a közös európai egészségpolitika megújításához, akkor szeretném ezt a genetikai vonalat is erősíteni.

A tervei érdekelnek, de még térjünk vissza a gyógyszer-monopóliumokhoz. Nyilvánvaló, hogy az emberek kiszolgáltatottak nekik, hiszen óriási lobbierővel rendelkeznek világszerte. Vajon van-e elég erejük a nemzetközi szervezeteknek arra, hogy ne hódoljanak be ezeknek a gigászoknak?

– Én a gyógyszergyártók munkáját nagyra értékelem. A közegészségügyben nem juthatunk előre a velük való együttműködés nélkül. A kutatásaikat hasznosítanunk kell az egészségpolitikai döntésekben is, ugyanakkor meg kell őriznünk döntéshozatalunk függetlenségét a gyógyszergyártó lobbiktól. Nélkülözhetetlen partnernek kell tehát tekintenünk őket továbbra is, és közben teret kell adnunk a civileknek is, hogy kontrollálják és hitelesítsék a nemzetközi szervezetek tevékenységét.

Még nem is gratuláltam az új posztjához, amelyet február elsején vett át. Magyar ember még nem töltött be ilyen magas posztot az Egészségügyi Világszervezetben.

– Így van: ilyen posztunk még soha nem volt. A döntés jelentőségét az is mutatja, hogy a regionális igazgató megválasztásakor ötvenhárom ország titkosan voksol, és az egészségügyi meg a külügyminisztériumoknak azonos súlyú a szavazata. A megválasztásom tehát annak az elismerése is, hogy Magyarország az elmúlt évtizedekben rendkívül sokat tett a nemzetközi egészségügy fejlődéséért. Nem mindenki tudja például, hogy a WHO végrehajtó tanácsában van egy magyar tagunk, Kökény doktor, aki hagyományosan az európai elnökség szóvivője.

Melyek tehát a legfontosabb tervei?

– Új európai egészségpolitikát szeretnék kidolgozni, az érintett országokkal együtt, amely inspirációt adhat az egészségügyi minisztereknek a nemzeti egészségpolitikák megújításában. Ehhez sok tényezőt kell figyelembe venni. Az egyik legfontosabb az, hogy a szociális helyzet, az esélyegyenlőség nagyban meghatározza az egészségi állapotot. Indulásként tehát elkészítünk egy európai tanulmányt arról, hogy a társadalmi faktorok miként befolyásolják az egészségügyet. Különösen azokra a lakosságcsoportokra szeretnék koncentrálni, amelyek az átlagnál nehezebb helyzetben vannak: mint amilyenek az emigránsok vagy a romák.