Lő az agyam

Három szendvics, két sütemény, üdítő és cigi. Hosszú volt a próba, Robinak ráadásul unalmas. A freestyle az freestyle. Nincs két ugyanolyan szöveg. Igazából nem is emlékszik arra, mit nyomott tíz perccel korábban. Persze kóstolgatják sokan. Vitték már nyelvészhez, hogy megfejtsék a titkát, máskor előzőleg széfbe zárt klipre kellett freestyle-oznia, vagy a közönség soraiban szétosztott táblákra találomra felírt szavak adták a tematikát. A mostani próbán három szót kapott a stábtól: kecskeszex, guminő, Johnnie Walker. Amilyen épp a célközönség.

– Rappelek én bármiről, a médiától a halálon át a taknyos zsebkendőig. De mivel a műsort sok gyerek nézi, alkalmazkodni kell. Nagyikompati-bilis vagyok.

Mobil csöng, villáminterjú. Cigijébe szív, válaszolgat.

Nyolc éve, házibuli hajnalán freestyle-ozott először, aztán egy mezőtúri szórakozóhely negyvenfős közönségén tesztelt.

– Ha téma van, lő az agyam.

Néha reggel is rappel kel, amúgy „hivatalosan” nem gyakorol. Magyar előadókat ritkán hallgat, mert ráragadna a szófordulat, a ritmus, és az nem jó. A külföldiektől viszont van mit tanulni.

– A freestyle nyelvfüggő, számít, hova helyezik a hangsúlyt. Az amerikaiak lazulnak, a franciák pörgetnek. Olyan a ritmusuk, hogy magad alá csinálsz.

Robi fellépett a Szigeten is, s bár a szövegét nem értették, a ritmusához gratuláltak a feketék is. Erre büszke. És arra, hogy 2006-ban magyar bajnok lett. Máskor pedig kilenc és fél órán át freestyle-ozott – igaz, a világrekord elmaradt, mert úton Angliába a kazettának nyoma veszett. Ismétlés nemsokára, ígéri.

Celebmodell pattan elénk a büfében, közös fotót kér, felteszi a Facebookra – ő meg ezt ígéri. Robi elidőz a hosszú combokon. Azt mondja, korábban nem ment neki a csajozás, de MC DC-ként kevés a kudarc.

– A jó szöveg fél siker.

Meg a név. Első fellépése előtt látta egy számítógépes játékokkal foglalkozó újságban (a konzolosak a gyengéi) a rövidítést: DC. Az MC (master of ceremony) pedig adott a műfajban.

– Na, kérdezz, haladjunk.

A másik asztalnál vár a következő stáb.

Ki lehet bírni

„Ez egy újabb esély, csak nyomd az SMS-ed, a tévé előtt te megteheted. Itt van veled most a tizenkét produkció, és ez így a jó. Minden benne van, amit annyira szeretsz, a médiával szembe soha nem mehetsz, hát nézd a tévét ma este, és teljen neked egy jó SMS-re.” Közös produkcióval indul a Csillag születik, Robi kapucni alól szövegel. Aztán egyedül.

Vastapsol a közönség magától, nem kell biztatni. A siker sok ezer wattos, kell az alapozó, a belőtt séró. A koreográfia az élő adás utolsó percéig pontos, bosszús a rendezői szem, ha szabálytalan az örömködés.

Aztán írni kell, sokat. „Andrásnak sok szeretettel”, „Marcinak sok szeretettel”, „Barninak sok szeretettel.”

– Bettinek? Végre egy lány!

Fárad az autogramozó kéz, irány az öltöző. Vissza kell adni a márkás cuccokat, marad a cipő, az alsógatya, az saját.

A folyosón az egyik kieső könnyezik, a barátnője öleli.

– Így ki lehet bírni – veti oda egy vicces fiú.

– Ne sírj, rossz ízlésű az ország. Most kell gyorsan kidobni egy új nótát – súgja egy tapasztaltabb.

– Zeusz, ölj! Na jó, ülj.

Robi elemében van, a rottweiler meg a gazdi lábához biceg.

– Képzeljétek, unatkoztam a Cool TV-ben, és közben kitaláltam: lehetne olyat is, hogy beviszünk a stúdióba egy nagy asztalra mindenféle tárgyat, a plüssmackótól a bikiniig, a közönségből valaki mindig fölemel egyet-egyet, én pedig annak alapján fűzném tovább a szöveget.

Ugorjuk!

Közben kávét főz. Korai neki a déli fél egy. Fotós kolléga kérdi, kaphat-e hosszút.

– Persze, majd hosszan öntöm.

Aztán somolyog, nem a pesti körúton vagyunk. Otthon, Mezőtúron.

A fiú a versenyzők közül is főleg a vidékiekkel van jóban. Például Szabolccsal, aki internetről tanulta a néptáncot.

– Na, ő biztos látott már disznóvágást.

Robi kedvence a hagymás vér, citromos teával. Ha itthon van, reggelente néha ő eteti a disznókat, tyúkokat.

Édesanyja most is dolgozik, jegyvizsgáló a vasútnál. Nyoma egy cetli a konyhaasztalon: „Robika, van megkezdett olajos hal a hűtőben, egyél. Puszi, anya.” Szerepelni nem akar, így is túl sokat teregetett ki a sajtó a családi ügyekből.

– Ezt ugorjuk! – kéri.

Inkább a bajnoki oklevelét mutatja. A díjjal járó pénzből és a fellépésekből kütyüket vett, a szobáját is maga újította fel. Már csak egy újabb zár kellene a vályogház ajtajára.

Lassan futja arra is. Igaz, a műsor miatt sok fellépést le kellett mondani, ahová eljut, ott már a korábbi húszezer triplája a tarifa. És a szervezők perkálnak. Falunap, városnap, szépségverseny, autószalonos rendezvény, vállalkozók bálja. Megesett, öltönyösök tömege előtt nyomta Robi: előzőleg bemagolta, ki a főtámogató, a fideszes, a szoci meghívott, s külön nekik címezte a szöveget. Imádták.

A honlapjáról szemezgetünk. Eddigi egyetlen stúdiófelvételét hallgatjuk, közben az üzeneteit böngészi.

A kétszázhetet. Rajongók, barátok biztatják. Beindult az üzem.

A fiú sokáig önmagát menedzselte. Édesanyja nem pártolta az éjszakázós hobbit, miután Robi tizenhárom évet lehúzott a budapesti Pethő Intézetben, és Mezőtúron érettségizett, szerette volna, ha rendes munkája lesz. Megnyugtatásul Robi szoftverüzemeltetői képesítést szerzett. Közben pedig magának nyomattatott pólót, készített névjegyet – persze nem mint szoftverguru. Akkoriban, bár zenei körökben ismert volt, a nagyközönség nem hallott róla.

– A műfaj Bronxban, Queensben született, ahol az utcán, vállukon nagy, kazettás magnóval oltották egymást a srácok. Csak úgy szórakozásból. Mivel nem volt mikrofonjuk, de fülhallgatójuk igen, azt dugták a magnó mikrofonbemenetébe, és így tudták akként használni.
Akadt olyan buli, ahol én is belefutottam ebbe a megoldásba.

Akkoriban még ingyen vagy csupán fogyasztásért lépett fel. Most megy a szekér. Lesz videoklip, és úgy fest, ruhaszponzor is. Évszakonként három teljes garnitúra. A szolidabbakból.

– Nem szeretem a rongyrázást. Ha fellépésekből összejönne havi kétszázezer, boldog lennék. Nem akarom, hogy a vécépapírom is aranyból legyen.

Helló és szia

Azt mondja, bár sok híres embert ismer, idehaza nincsenek sztárok. Az Tom Hanksnél, Jack Nicholsonnál kezdődik.

– Még mindig hallgatunk Piramist, Eddát, Kovács Katit. De tíz év múlva ki fog emlékezni a mai előadókra? Feledésbe merül mindenki. Én is.

Az elsőnek járó díjból (egy autó és havi egymillió egy évig) hostelt nyitna. Ez az álma. Hogy műtétre gyűjtene, ahogy a bulvárlapok írták?

– Hülyeség.

Zavarja is a „cikkelgetés”.

– Hagyjuk a könnyezős részt! Nem az a hír, hogy mozgássérült vagyok. Én szórakoztatni akarok, show-t csinálni, annyi baj van a világban. Ha meg elesek, akkor felállok. Nem kell segíteni. Se sajnálni.

A csajokkal is megbeszéli: ő nem az a holdfényben andalgós típus.

A táncolás is úgy megy, hogy neki ropják, nem vele. A sok fellépés, álldogálás így se tesz jót. A sérült izmokhoz igazodik a tartás, a gerinc, a lábak. Fáj a dereka, nyaka, háta.

– De hallottál már panaszkodni?

Az operáció majd jöhet a maga idejében. Ha lesz pár hónapja a felépülésre. Most nincs.

Nyomja a show-t. Épp a szőnyegen ülve, a hátát ágyának vetve, otthonosan.

– Mi is a nevetek? Helló és szia, Dani, Emília...
(A többi sajnos nem nagyikompatibilis.)