Liberális ősz - törpepárt kulcspozícióban
Az elmúlt húsz év során ritkán került annyira a közgondolkodás középpontjába az SZDSZ, mint amennyit az elmúlt hét-nyolc hétben foglalatoskodtak velük. Túl sok az érzelem, túl sok az indulat a szabad demokratákról szóló írások, kommentárok, elemzések többségében, s e túlfűtöttségre még a páratlan fölértékelődésük teremtette kivételes helyzet sem lehet elegendő magyarázat. Az viszont tény, hogy mind a két nagy, néppártnyi méretű politikai tömb – az MSZP és a Fidesz – jövőbeni stratégiai lépései és lehetőségei jelentős mértékben függhetnek annak a pártnak a döntéseitől, amelynek alig van húsz képviselője a jelenlegi magyar parlamentben.
Próbáljuk meg mindenféle elkötelezettség, érzelem és indulat nélkül szemügyre venni az SZDSZ tagadhatatlanul ellentmondásos helyzetét.
Sokan azért bírálják a liberálisokat, mert nem mernek/tudnak/akarnak választani a két szemben álló tömb között. De miért is kellene dönteniük? És miért éppen az elmúlt egy-két hónapban kellett volna ezt tenniük? A rendkívüli figyelem, a megkülönböztetetten fontos politikai szerepkör az ő szempontjukból éppenséggel addig tartható fenn, amíg nem döntenek egyértelműen valamelyik oldal mellett. Mihelyst ezt megteszik, pillanatokon belül érdektelenné válnak, négy százalék alatti támogatottságú politikai törpévé. Felkészült-e az SZDSZ egy ilyen helyzet következményeinek elviselésére? Nem, egyáltalán nem. Tudom, azonnal felharsan a vád, miszerint nem illik ilyen nyíltan a saját pártérdekekre tekintettel lenni. Miért, a többiek mire vannak tekintettel? Nem lehet, hogy valami olyasmit várnának el a szabad demokratáktól, amit a többi párt esetében természetesnek gondolnak?
De nézzük a dilemma tartalmi oldalát is. A szocialisták a márciusi mélyütést követően meglehetősen változékony, a miniszterelnök személyét is vaskosan érintő belső küzdelemsorozatnak a végére tesznek majd pontot októberi, rendkívüli kongresszusukon. Miért is kellett volna ebben a helykereső-tisztázó folyamatban az SZDSZ-nek egyértelműen és folyamatosan bizalmat szavaznia a... Kinek is? Minek is...? Annak a szocialista pártnak, amely nagyjából mostanára zárt össze – jócskán meggyöngülni látszott – miniszterelnöke mögött? Amely körülbelül mostanára mérte föl a kisebbségi kormányzással járó terhek méreteit, következményeit és lehetőségeit?
S nézzünk át a másik oldalra. Miért is kellett volna az SZDSZ-nek az első hívó szóra, ugorva segíteni a Fideszt a minél előbbi választások elérésében? Látta már valaki azokat a tételes, szakpolitikai elképzeléseket, amelyekkel egy leendő Fidesz-kormányzás együtt járna? Nem éppen mindezek hiánya távolította el a liberálisokat az egykori koalíciós partnertől is?
Az egész politikai életben zajlanak változások
Az elmúlt hat-hét hónapban egyik oldalon sem történt semmi olyan megrendítő erejű, kikerülhetetlen kényszerekkel járó politikai változás, ami indokolttá tette volna, hogy az SZDSZ feladja a kivételes helyzet következtében előállt kulcspozícióját. Mindenki kivárásra játszott, így ők is – legfeljebb ezt a hezitálást mindkét oldalról sokkal élesebben látták és vélték drámaibb jellegűnek, mint saját helykereső, tétovázó, alkalmazkodó lépéseiket. Olyan jó volt azt hinni és hirdetni, mint ha csak a liberálisok miatt állna elő újra meg újra az áldatlan patthelyzetek sorozata. Pedig az egész hazai politikai élet mélyszerkezetében, a hátterekben zajlanak azok a nagy erejű változások, amelyek következtében valamennyi számottevő erő – s nemcsak a liberális párt – rákényszerül önmaga újbóli kitalálására.
Mindebből persze az is következhet, hogy az SZDSZ számára is roppant gyorsasággal érhet véget az a látszólag nagyon kényelmes állapot, amelyben elegendő gondterhelten, az adott döntési kényszernek nagy feneket kerítve végül „talánt” mondani. Azaz, továbbra is lebegtetni a két fél közötti választást. Nem kizárt – s az elmúlt hónapok leckéi során akár ezt is meg lehetett tanulni –, hogy a pártvezetés, illetve a frakció tagjai közül túl sokan szeretnek bele e kivételes helyzet által előállt felértékelődés örömeibe, s akkor is szeretnék ezt meghosszabbítani, amikor már nem sok ésszerű indoka lesz a döntéshalogatásnak. Most még nem ez a helyzet.
Formális ellenzéki szerepfelfogás
Most annak van nagyobb valószínűsége, hogy a szabad demokraták újabb váratlan esélyhez juthatnak. Ahhoz, hogy a hazai parlamentarizmusban eleddig egy kevéssé felmutatott ellenzéki szerepkört építhessenek fel – szinte a nulláról elkezdve. Nevezzük ezt egyelőre érdemi ellenzéki politikai gyakorlatnak, amely lényegi pontokon különbözhetne mindattól, amit a T. Házban csaknem egy évtizede tapasztalhatunk. A jelen gyakorlat ugyanis a formális ellenzéki szerepfelfogáson alapul, és ezért elegendőnek tűnik a kormányzati oldal bármiféle javaslatára, döntésére egyszerűen nemet mondani.
Mélyebb és szakmailag is kellően alátámasztott érvekkel azért nem szokás előhozakodni, mert az elutasításnak legtöbbször morális/személyi, a legjobb esetben bevallottan ideológiai indokai vannak, s ehhez elégséges magát az elutasító pozíciót deklarálni. Ehhez már hozzászoktunk, holott nemcsak a kormányzattal bármi áron egyetértők vagy a hevesen és zsigerből ellenkezők táboraiból áll a világ. Valamennyi olyan közvélemény-kutatás, amely szakpolitikai kérdésekről szokta faggatni az állampolgárokat, azt mutatja, hogy a konkrétumok szintjén sokkal finomabb a vélemények megoszlása, mint amit a „beállt” párttáborok logikája mutat. Az ellenzők és támogatók legkülönbözőbb fokozatai azonosíthatóak, s nem ritka, hogy az adott jobb/baloldali választó a kézzelfogható kérdésekben másféle véleményt formál meg, mint amit pártvonzalma diktálna. S ha figyelmesen olvassuk az adatokat, akkor azt is észrevehetjük, hogy talán ők vannak többen.
Kitörhetne
Az SZDSZ számára tehát megnyílt annak az ellenzéki magatartásnak az esélye, amelynek révén kitörhetne az idei őszön rácsapódni látszó csapdából. Nem kell és nem is érdemes mindenáron nemet mondania, s nem szükséges rendszeres hűségesküket sem tennie. Lehetséges viszont értelmesen, érvelve elmagyarázni, hogy mikor mit és milyen okokból támogat, illetve nem támogat – ellenzéki pozícióból. Kétségtelenül ez a gyakorlat sokkal, de sokkal több aprómunkát követel, és kevesebb látványos figyelmet arathat, mint amihez a túlértékelődés idei hónapjaiban hozzászoktak. S nem kell hogy egy pártnak pusztán amiatt legyen mindig és mindenről sarkos véleménye, mert az egyik vagy másik tábor vezére valamilyen ügyben megszólalt.
Az eredeti SZDSZ-nek egykoron eléggé megbízható szakértelmiségi háttértámogató bázisa volt, s talán nem nagy tévedés azt hinni, hogy e tábor eltűntének legalább annyira voltak politikai stílus- és ízlésbeli okai, mint amennyire erősek lehettek az ideológiai fenntartásaik. Ebből még az is következhetne, hogy egy újraformált, védhető, megalapozott ellenzéki szerepkörnek a korábbiakhoz képest sokkal szélesebb körben lehet támogatottsága.
A hazai politikai életben olyan mélységű átrendeződések kezdődtek el, amelyek lényeges pontokon alakíthatják át az elmúlt tíz évben jellemző, kétpárti szembenálláson alapuló szerkezet modelljét. Ma még nem tudni, milyen lesz a következő évtized meghatározó modellje. 1989 után volt már háromosztatú a politikai mező, volt már polarizált közélet, volt már kettő plusz kettes politikai szerkezet is; a leendő modellnek ma még csak az alapvonalait látjuk. Az SZDSZ-nek sem érdemes a végtelenségig kizárólagosan fontosnak tartania azt a lépten-nyomon feltett kérdést, hogy az Egyik avagy a Másik oldallal tart-e. Meglehet, egy idő után maga a kérdés bizonyulhat másodlagos jelentőségűnek.
