Lépcső – ház

Bojár Iván András írása a Néprajzi Múzeum új épületéről a 168 Óra hetilap 2022. június 2-i számában jelent meg.

2022. június 15., 15:12

Aki az „Erőt” szereti, féli, becsüli, az a „Nagyság” bűvöletében él. Erő és Nagyság, a Dicsőség hírnökei. Vannak államok és nemzetek, amelyek számára a fenti fogalmak alapértékek. Sőt, ez a meghatározó létállapot. Időnként az önmagára, mint a “lélekben tizenötmillió ember” csonkult hazájára tekintő Magyarország is mintha-mintha visszavágyna e nagyság jogára, amely más nemzetek természetesen heroikus és monumentális létállapota.

Ma már kevesekben tudatosul, hogy másfélszáz éve még a Király utca volt Pest (Budapest) központi várostengelye. Majd lett folytatása, a város ligetéig, az annak naturális jellegéhez igazodó zöld folyosó, a Városligeti fasor. Mígnem az ifjúi éveit Párizsban töltő gróf Andrássy Gyula miniszterelnöknek a fény városában szőtt álmaként, alig két saroknyira onnan, az akkori várostestbe szervetlenül és durván belemetsző sugárút jött létre. Ez a millenniumi lázban égő, gloire és grandeur bűvölte városépítészeti program nyert nagyszabású, látványos és fenséges lezárást a Hősök tere irracionálisan lenyűgöző kolonádjával 1895-ben, amely már nem szobrászat és még nem építészet, avagy építészeti eszközökkel megvalósuló, városi léptékű szoborkompozíció. A nagyvonalú koncepció bizonytalan létjogosulatságát máig jelzi, hogy csupán a sugárút egyik végét, a lezárását sikerült a monumentalitás nyelvhasználatával megálmodni. Budapest azóta is adós egy léptékazonosan formátumos nyitánnyal: az Andrássy út a Belváros mind urbanisztikai, mind közlekedési értelemben tartósan legzűrzavarosabb kereszteződésébe fut bele. Vagy épp ebből a káoszból indul. Míg a Király utca tengelye egykor a hajdani Nagyhíd utcán (ma Deák Ferenc utca avagy Fashion street, kinek hogy) egész a Budára átvezető pontonhídig, majd a Dunán keresztül a Budai Vár lábáig futott le. Az új Néprajzi Múzeum puszta léte az Andrássy gróf korát megelőző várostengely súlyának újraélesztési kísérlete. Vagy tudatosan, vagy ösztönösen. Hiszen a ligetbe hajdan kikocsozó polgárok egykori alléjának végére egy a Hősök terénél is nagyobb kompozíciós elemet, önmeghatározása szerint kapuépítmény állít.

Nem kérdés, hogy a Néprajzi Múzeum csodálatosan gazdag gyűjteménye szenvedett a Kossuth téren, az egykori Curia Hauszmann Alajos tervezte historizáló eklektikus épületében. Csarnokaiban, barokkos ikerlépcsőházainak pompázatosan zengő tereiben, akár a cselédség méltóságosék előszobájában, idegenül kucorogtak a szuszékok, pásztorfaragások, mázatlan cserepek. Azok esztétikai- vagy kultúr-, netán társadalomtörténeti értékeit nem fölemelte ez a közeg, hanem elnyomta. Nagyon kívánkozott már, hogy ez a kincs méltó módon tudjon megmutatkozni. Ennek teremt keretet a most 52 éves Ferencz Marcel vezette magyar Napur Architect iroda nemzetközi pályázaton nyertes terve, amely a versenyben maga mögé utasította a világ legjelentősebb tervezőirodáit, Zaha Hadidot, a BIG-et, Bernard Tschumi-t, Dominique Perrault-t, a Coop Himmelb(l)au-t.

Amikor a néprajzi múzeum témája kerül szóba, nehézen tudok elvonatkoztatni a hivatalától elköszönő Jacques Chirac elnöki öröksége, a párizsi Musée de quai Branly, Jean Nouvel tervezte, bő másfél évtizede működő intézményétől. Ahogy egykor gróf Andrássy, úgy én még ma is Párizsra vetem vigyázó szememet, óhatatlanul egyfajta etalonként tekintve az ott megvalósult muzeológiai és építészeti egységre, didaktikai és reprezentációs programra, valamint az épület városszöveten belüli elhelyezkedésére. S, ha a Néprajzi új állandó kiállításán megjelenő kerámia-gyűjtemény bemutatásának módját figyelem, látszik: nem egyedül vagyok ezzel így. Jean Nouvel trendformálóan újító építészeti megoldása, voltaképp a legelső élő zöld homlokzat üzenete onnan, a sokféle népek kulturális eszenciájából meszebbhatóan sugárzik, mintha a világbank falán tenyészve jelent volna meg. Az a ház, intézmény, megszületése pillanatában, a termei falain végigfutó taktilis-érzéki szerves bőr felületekkel, a várostestből kiszakított, üvegfal mögé mentett dzsungellel, rendkívül határozott és jövőbemutató állítást fogalmazott meg. Erőteljeset, hatásosat és megkerülhetetlent. Olyannyira érvényesen, hogy ma sem tudjuk kivonni magunkat a szempontjai alól.

Ezek a cikkek is hasonló témákról szólnak

Ez a helyszín azonban más, nem a Szajna partja. Itt az építészeti elemzés három nézőpontból lehet érvényes: a ház urbanisztikai vonatkozásában, szorosabban vett építészeti, funkcionális és reprezentációs jegyei alapján, valamint a benne kibontakozó muzeológiai program felől. Egyik kategória, az urbanisztikai, az építészeti és a muzeológiai sem létezhet a másik nélkül, egymást feltételezik. Ráadásul elhamarkodott lenne a múzeum értékelése, hiszen annak teljessége majd csak fokozatosan, idővel bontakozik ki.

És van egy negyedik réteg, a társadalmi, vagy közpolitikai, ha ez a szó nem lenne annyira kompromittált, s nem csupán a pőre hatalmi szempontra irányulna, a politikában egykor talán létezett eszmei szempontok ellenében.

Van ugyanis valami elképesztően vakmerő abban, amikor valaki egy buszegállónyira a 20. századi magyar történelem szimbólumokkal leginkább megterhelt helyszínétől, azzal vetekedő, sőt annak monumentális státuszát felülíró, méretben meghaladó építészeti koncepciót álmodik. Miért teszi? Mit fejez ki ezzel? Mit szeretne üzenni általa a kor, amely egy ilyen volumenű programot segít a valóságba emelni? Az elgondolás vitathatatlanul ambiciózus, ugyanakkor mindvégig kísért a magyarázat iránti várakozás. Bejárva az épület mostani tereit, e léptékre a múzeum funkciója nem kínál igazolást. Bár tudható, a házban, a mostani nyitó kiállításokon túl még háromezer négyzetméteren várhatóak állandó és alkalmi tárlatok, a nem oktató, pusztán átvezető terek kiterjedése így is minium fényűzően hatalmas. Az elejétől végig szapora léptekkel negyedórán keresztül végiggyalogolható komplexumban irodák, kiállító- és múzeumpedagógiai terek, valamint üzletek sorakoznak. Ekkora épület esetében különös, de raktáraknak már nem maradt, nem kellett hely. Azok a Szépművészetinek is háttérbázisul szolgáló Szabolcs utcai restaurációs és raktározási központban működnek. Akkor mi foglal ilyen sok, városi léptékben is óriási területet? Végigjárva a frappáns ötlettel, a nép ajkán máris hajlított sportszelet-nek becézett épület tetőparkját, s ugyanígy a ház belső tereit, osztva-szorozva rájöttem, ez a ház a lépcsőlobby referenciaépülete kíván lenni. Rengeteg lépcső kint és bent! Ráadásul sokszor a lépésnek nem jóleső kiosztással, ügyetlen ritmusban váltakozó fokokkal. E szempont persze lehet egyéni, lábhossz kérdése, bár a folyton lábváltást követelő kiosztás nemcsak nekem, de nálam kisebbeket lépő nőismerőseimnek is feltűnt. A lépcső, különösen építészeti eszközként központi jelentőséggel alkalmazva, túlmutat funkcionalitásán: térképző, egyben díszítő architektúra. Annak kellene lennie. Efféle törekvések itt is érzékelhetők, de kevéssé hatásosan és esetenként bizonytalanul. Összefügg ez a városi léptékben hatalmas ház belső tereivel. Az épületvégeken, akár az úgynevezett csendes délkeleti, akár a “zajos” északnyugati vége felől közelítve slisszanunk be az emberi léptékre ránehezedő homlokzat tövén képzett vágaton, a külső nagyformátumhoz mérhető reprezentatív, minimum izgalmas, közlékeny belső térre számítanék. Ilyen jól működő, bevonó otthonos zárt közösségi terekre temérdek példát kínálnak a kortárs múzeumépítészet szép számban ismert példái Párizstól Doháig, Barcelonától Londonig vagy New Yorkig. Írjuk most a belakatlanság számlájára, hogy nem monumetális, hanem nagy csupán. És nem vonzó aulaterek fogadnak, mindössze széles kiterjedésűek, amiket sajnos sokfelé kedélytelen hideg világítás derít. Ezt a léptékzavart a terek formailag bizonytalan tagolása, a szintek közötti kapcsolatot akár szobrászi módon, lendülettel, nagy gesztussal kezelhető formák hiánya, a meglévők bátortalasága okozza. Hatalmasnak lenni és monumentálisnak, nem ugyanaz. Látszólag mindkét kategória a méretre utal, de mégsem. A monumentalitás, téri és formai nyelvhasználat működik az épület urbanisztikai léptékében, a tetőkert esetében, de sajnos hebeg a belső terekben. Számomra ebben a monumentálishoz, az Erő, a Nagyság és a Dicsőség eszméit megragadó, azokat kifejező és formába öntő építészeti minőséghez való viszony tisztázatlansága, összességében mint valamiféle léptéktelenség, léptékzavar mutatkozik meg. Vagyis, hogy az épület nem mondja el, miért akar hatalmas lenni. Elképesztően látványos a tetőkert, de mi indokolja, hogy ez az épület az egyfajta ikerkompozícióvá pozícionált szomszédos Hősök terét viszonylagossá tegye? Mostanáig a Hősök tere városképi, térhierarchiai értelemben mindenekfelettien és elsődlegesen uralkodott a városban. Most ez a státusza megingott. A Néprajzi, a római Piazza Venezián álló II. Viktor Emánuel emlékmű léptékzavarára, annak a dicső Capitoliumra telepedő, urbanisztikailag aránytalan hatalmasságára (de nem annak építészeti talmiságára) emlékeztet. Ott a Haza oltára címén megszülető építmény esetében a hatalmi voluntarizmus volt a meghatározó létok, amely egyébként nem hogy nem idegen Rómától, de az egymást követő pápák versengő terepeként entestén hordozza a különféle voluntarizmusok festői összevisszaságának nyomát. Itt is valami hasonlót vélek kiérezni és mégcsak nem is előzmények nélkül. Pár éve a Parlamentet közrefogó Kossuth tér kapott addig nem ismert átlátásokat megteremtő monumentalitást. Nem nagyobb lett, hanem monumentális. Olyan minőséget kapott, amely adekvát a Parlament, e csöppnyi országhoz mérten léptéktelenül hatalmas és pompás tömegéhez. Épület és környezet viszonya, eltekintve a politikai szimpátiáktól, mint urbanisztikai térkompozíció, ma egységesebb és egyértelműbb, mint szánalmas elődje. A Néprajzi esetében hasonló elsődleges monumetalitásvágyat, nagyléptékűségigényt érzek, s mintha a ház voltaképpeni funkciója e törekvés alá rendeltetett volna. A hősiesen vagy diadalmasan nagy lépték helyénvaló lehet világbirodalmi központokban. Budapesten azonban kicsit úgy hat, mint amikor alacsony köpcös emberek lábujjhegyen ágálnak fotózkodás alatt, hátha slankabbnak és magasabbnak hatnak. S mindez nem az ambíciózusság vagy kishitűség kérdéséről szól, hanem a reális önképről. Ez utóbbival ugyanis minden méret és lépték helyénvaló. Nélküle még az elsőre lenyűgöző hatású mögül is előszivárog valamiféle nehezen megfogalmazható gyanakvás.

Kevés szó esett mostanig a ház építészetileg legnagyvonalúbb részéről, a tetőkertről. Igazi látványosság, izgalmas és játékos, fantáziát megmozgató egyedülálló megoldás. Azonnal landmarkká avatja az épületet. Ez erénye, ugyanakkor akár számon is lehetne kérni rajta, hogy tartalmilag kevéssé kapcsolódik a múzeum belsejéhez. Ha odalent egy színház, vagy, mint Delftben, a Mecanoo tervezte könyvtár kapna benne helyet, éppoly hatásos és vonzó lenne. Értelmezésemben inkább tartozik a parkhoz, mint a házhoz. Megnyitásának első napjától a tetőt birtokba vevő látogatók is inkább parkhasználóként, mint múzeumlátogatók gyanánt vannak jelen. A hajdani Városliget ezen szakasza közel nyolcvan éve repülőtérnyi aszfalttal fedett felvonulási útként működött. Most, a Néprajzi létrejöttével az egykori zöld zóna újra kiterjedt az autók birtokolta útig. A pohár tele és félig üres is egyben. Vitathatatlanul sok a frissen ültetett fa, minden lehetséges négyzetméteren gyepszőnyeg terül. Néhol a mélygarázs födémén, a háztetőn, értelemszerűen a nem természetes, elsősorban látványorinetált közeg korlátaival. Több, mint volt, kevesebb, mint lehetett volna. A háztető park felőli szélső lépcsősorán járva, nekem természetesen fáj látnom a megcsonkított platánokat, amelyek ágai nem lóghattak be többé az épület kubatúrájába. Ez a hozzáállás ma még sajnos magától értetődő. A ház teljes tömegét közrefogó acélfüggöny, a várakozásaim ellenére, némileg csalódást kelt. Igaz, hogy sok-sok nép művészetének absztrahált motívumkincsét idézi meg, ám ennél intenzívebb is lehetett volna, akár színekkel, üvegen. A múlt köznapi-, dísz-, és kultikus tárgyai elsősorban érzékiségükkel hatnak. Sajátos, lehengerlő kifejezőkészségükkel. Ha egy új etnográfiai múzeumra gondolok, az érzéki minőséget nem tudom attól elválasztani. Belátom, ha blaszfémikusnak tűnik a gondolat: számomra ezt az érzékiséget képviselné igazán, ha hagynák, hogy dús repkény lepje el a házat, s az absztrakt kódok a természet televénye alatt élnének tovább.

Ami az ötvenhatos forradalom emlékművét illeti, annak kompozícióba komponálása briliáns. Nemhogy nem sértette az emlékmű az épület ötletét – vagy fordítva –, de mostantól olyan magától értetődően hatnak, mintha egyszerre és egymást feltételezve keletkeztek volna. Formai, kompozíciós szempontból sokkal hangsúlyosabb így, mint eredetileg, s talán ez a szerencsés találkozás hosszú távon az ötvenhatos forradalom utóbbi években megkopni látszó eszmei fényét is visszahozza.

A múzeumról ma még kevés mondható. Két furcsa, kontextus nélküli kiállítása nyílt meg: a Zoom és a Megérkeztünk. Ez utóbbi apropója adott, ugyanakkor, hogy miért éppen azok a fogalomcsoportok és hozzájuk tartozó tárgyak láthatóak, amik, azt a tárlat magától nem meséli el. A Zoom vállaltan ízelítő, amolyan kóstoló a hatalmas anyagból, amely majd a későbbi állandó kiállításon megmutatkozik. Egyelőre ezért üres a ház.

Ünnep, amikor egy város, egy ország ilyen jelentős új múzeummal gyarapodik. Elkészült, megnyílt s máris jelentős helyet szorít ki magának Budapest teréből. Bízom benne, hogy mihamarabb a szellemi térben is nagy hatása lesz, s ezt a hatást a belsőben futó kiállítások és a tetőkert tudatos bekapcsolása együtt lesz képes kifejteni.

(Fotók: Göbölyös Luca)