Lendvai Ildikó: Ma már azt tanácsolnám az ellenzéki képviselőknek, hogy maguktól ne jöjjenek ki a tévészékházból

Egységesebbnek kéne kinéznie az ellenzéki összefogásnak, többet kéne foglalkozni a jogfosztott munkásokkal, az ellenzék korrupciógyanús ügyeiben pedig fel kell emelni a szőnyeget, mondja Lendvai Ildikó, szocialista politikus.

2021. február 10., 15:30

Szerző: Fekete Norbert

Lendvai Ildikó: Ma már azt tanácsolnám az ellenzéki képviselőknek, hogy maguktól ne jöjjenek ki a tévészékházból

Aggódik a 2022-es választás kimenetelén?

Persze, hogy aggódom, ki nem aggódik! Hiszen kétesélyes a meccs. Bár az aggódásnál jobb szó, hogy izgulok. Az aggódás balsejtelmet sugall, én inkább felajzott vagyok: hátha kiléphetünk ennek a nyomasztó évtizednek a zsákutcájából. Izgulok, drukkolok, hol lelkesedem, hol türelmetlenkedem.

Azért aggódást kérdeztem, mert ha az ellenzék ismét, immár összefogva is veszít, akkor nagyjából le is húzhatják magukat egy jó időre.

Ez a párttérkép valószínűleg győzelem esetén sem marad pontosan így. Örvendetes, hogy sikerült összefogni, de a szerkezet nagyon széttagolt, el kéne mozdulni egy szorosabb és fegyelmezettebb koalíciós forma felé. Egy rendes koalíció kifejezetten jót hozhat a demokráciának. Nem lehet benne önkényesen dönteni, magával hozza a külső-belső egyeztetési kényszert. A koalíciót alkotó pártok élete nem könnyű, de az átállás egy ilyen formára társadalmilag igencsak üdvös. Más politikai kultúrát jelent.

Ha ne adj’ isten, marad a Fidesz, az az országot tragikus pályára állítja. Nem vigasz, de az egyes pártok ekkor sem feltétlenül omlanak össze. Nem is lenne jó, hiszen pártok nélkül nem működik a modern politika, viszont nem látszik olyan komoly súlyú ellenzéki alternatíva, amely a mai ellenzéki összefogáson kívül lenne. De ha újra ellenzékbe szorulunk, akkor pláne végig kell gondolni a pártszerkezetet.

A Závecz Research mellett a kormányközeli Nézőpont is fej-fej mellett méri a Fidesz és az ellenzéki összefogás népszerűségét. Mi következik ebből utóbbiak számára?

Az nem újdonság, hogy megfelezett országban élünk: fifty-fifty. De a torz választási szabályok, különösen a körzethatárok átrajzolása miatt, ha az ellenzéknek csak 1-2 százalékos előnye van, az még pont fideszes győzelmet jelent, akár 7-8 fős fideszes többséget a parlamentben.

Az előnyünket tehát már matematikai szempontból is legalább 8-10 százalékra kellene növelni. A matematikainál van egy fontosabb szempont is. Csak megbízható társadalmi többséggel lehet gátat vetni annak, hogy kettős hatalom alakuljon ki, amelyben kormányozhatatlanná válhat az ország.

Attól nem félek, hogy ne tartana ki a választásig az ellenzéki szövetség, noha persze én is idegesen kapom fel a fejem minden helyi balhéra. De a szövetséget most összepréselik a választók. Nincs párt, amelyik megengedhetné magának, hogy ebből kitáncoljon. Ezt a helyzetet viszont más eszközökkel kell fenntartani a választás után.

Pont emiatt mi szól amellett, hogy egy teljesen különböző hat pártból álló kényszerkoalíció kormányzóképes lehet, egy olyan országban, ahol ilyet még nem csináltak?

Magyarországon hatpárti koalíció tényleg nem kormányzott még. De egy csomó minden más sem volt még, amit most meg kellene csinálni. A Fidesz megfizettette velünk a tanulópénzt azért a tanulságért, hogy életveszélyes az a kormányzás, amelyben egyszemélyi akarat érvényesül, és semmilyen más szempont még csak szóba sem kerülhet. A koalíciós kormányzás nem könnyű, de a nehézségei meg sem közelítik azokat a károkat, amellyel egy ilyen, kvázi abszolút monarchia jár.

Miután nem egy belső, elvi felismerésből fakad az összefogás, hanem külső, és mára már egzisztenciális kényszerek hatására is, mi biztosíthatja, hogy egy győzelem esetén nem törnek-e utat a most elnyomott feszültségek, újulnak ki az ellentétek, szétrebbentve a koalíciót?

Azt a politikai kényszert, amelyik egészben vagy részben közérdekből fakad, nem tartom olyan roppant negatív tényezőnek. Minden koalíció kényszerházasság, de ettől még működhet. Pláne, ha a házasság fennmaradását a nagyobb család is elvárja és segíti. A „nagycsalád” most a választók, és ők nagyon is elvárják. Győzelem esetén akkor fogják továbbra is elvárni, ha az új kormány bizonyítja: emberi hitelben, politikai törekvésekben így együtt többet tudnak hozni, mint az előző monolit kurzus.

De ezt már 18-ban is elvárta.

Nem ennyire. Úgy érzem, akkor több fenntartás lehetett az egymástól távoli pártok szavazói között. 18-ban én sem viseltem volna el egy koalíciót a Jobbikkal. Mert az még másfajta párt volt. Nemcsak a közép felé húzódó Vona, hanem Novák Előd pártja is. Nem lehet könnyű nekik az átalakulás. Még most is ott van bennem a riadókészültség: maradnak-e az új úton.

Szerencs után?

Igen, például. De azzal győztem meg magam, hogy a Jobbik borzasztó nagy utat tett meg, ilyet eddig csak a Fidesz csinált, épp ellenkező irányban. És tudom, hogy a jobbikosok is nehezen nyelnék le, ha pl. rám kéne szavazniuk. Még szerencse, hogy nem indulok!

Azért Gyurcsány Ferenc nagyobb falatnak tűnik a részükről.

Hát, nálam biztosan! De úgy látom, az ellenzéki pártvezetők között emberileg is elfogadható a viszony. Ha Horn Gábor úgy fogalmazott, hogy megszületett az ellenzéki választó, én hozzátenném: születőben van a koalícióképes ellenzéki politikus.

A Jobbik múltján kívül a saját pártja, illetve más szövetséges pártok korrupció gyanús ügyei is felszínre kerülhetnek? Például máig nem világos, mi folyik Kispesten.

Azt jó lenne tisztázni, még jobb lett volna már előbb, nem mintha ismerném a részleteket. De ettől eltekintve isten bizony nem tudok az országban olyan aknáról, amely felett óvatosabban kell járnunk. Ettől még lehet, és a kampányban persze kismillió fideszes támadás jön. Egyet tehetünk: árgus szemekkel őrködjünk azon, hogy legalább ne lehessen valóságalapjuk.

Tesz az MSZP ezirányú lépéseket?

Nyilván ez az elvárás. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy a kínos ügyeket a szőnyeg alatt lehet tartani. Ha nincs semmi piszok a szőnyeg alá seperve, akkor pláne érdemes a felgöngyölni a szőnyeget, és nyilvánosan megmutatni, hogy tessék, nézd meg! Ha meg mégis volt ott valami, akkor azt időben kell kitakarítani.

A kispesti ügynek fontos jellemzője, hogy nem a Fidesz, hanem a Momentum ment utána a gyanúnak, vagyis azok, akikkel önök közös kormányzásra készülnek. Mi a teendő olyan esetben, amikor szövetséges tár fel korrupció gyanús ügyeket, hogyan kéne ezt kezelnie az összefogásnak?

Természetesen nem jó, ha egyoldalú szereposztás rögzül. Ha dörzsöltnek hitt „régiekre”, kormányviseltekre, és velük szemben be nem piszkolódott “morális csőszökre” osztódunk. Helyes a közös becsület védelmében a gyanús ügyek ellen fellépni, tegyék is meg, de kell egy olyan pártközi egyeztető fórum, ahová egy párt vagy politikus fordulhat, és amelytől joggal vár feddhetetlen és elfogulatlan állásfoglalást. Egy ilyen közös, hiteles testület már csak azért is kell, mert az ellenzéki megállapodás értelmében a morálisan-politikailag nem védhető jelöltet vissza lehet hívni. Reméljük, nem lesz ilyen, de ha felmerül, valakiknek meg kell hozni ezt a nehéz döntést.

Mi van azokban az esetekben, amelyekben ellenzéki politikus pusztán tudhatóan jó kapcsolatokat ápol a legyőzni szándékozott NER-rel?

Én már nem hiszek abban, hogy a kollaborálás most is előfordulhatna. Nemcsak a kötelező jóhiszeműségemről van szó. Az ellenzék és a Fidesz között olyan mélyre ásódott az árok, hogy aki azt gondolta korábban: titokban át- átlopózhat, csak a lábát törheti ki a mély gödör fenekén.

Mindenesetre az ellenzéknek most legjobban a tisztességére kell vigyáznia. Nincs ennél értékesebb fegyvere. Az Index és a SZFE szabadságharca óta felértékelődött a magatartások erkölcsi hitele. Ami igazán vonzza az embereket, az a morális kiállás, a személyes kockázatvállalás. Az ellenzéktől is ezt a tanúbizonyságot várják. Hogy egész valójával beleáll, akár áldozatot is vállal az ügyért, amelyért küzd. Egy, a pártok iránt alapvetően bizalmatlan közegben mindig akkor nőtt meg mégis a bizalom, amikor ezt látták rajtuk. Ez történt például a rabszolgatörvény elleni tiltakozásnál, az állami televíziónál, a bátor parlamenti akcióknál.

Jól ki is fulladtak.

Elég baj. Utólag és mások bőrére könnyű okosnak lenni, de talán hiba volt akkor kijönni a tévészékházból is.

De miért jöttek ki? Mi olyat tudott mondani a szocialista Molnár Zsolt, amit a rendőrök, a tévé vezetése és a kiérkező kerületi jegyző nem tudott mondani?

Tudomásom szerint ott azt mérlegelték, hogy mivel örökre nem tudnak ott maradni, inkább akkor jöjjenek ki, amikor ott van egy tömeg, amelyhez szólni tudnak. Nem akarok egy fél rossz szót sem mondani róluk, így is sokat vállaltak, magam sem tudom, én hogy cselekedtem volna. De ma úgy látom, a morális gesztusoknak most nagyobb jelentősége van, mint a világ legjobb beszédének.

Ezt úgy érti, ha ma lenne ez a tévés akció, nem jönnének ki?

Ha ma lenne, akkor legalábbis én azt tanácsolnám nekik, hogy maguktól ne jöjjenek ki. Sőt, bár erre a kollégáim megorrolhatnak, jelen helyzetben én az ellenzék parlamenti jelenlétének értelmét, feltételeit és határait is újra végiggondolnám. Annak ellenére, hogy korábban én is meg voltam győződve: maradni kell.

Ezzel nagyjából Hadházy Ákossal sodródik egy platformra.

Nem olyan rossz platform az. Húsz évnyi képviselőség után végképp illetlen dolog a részemről, ha a parlamenten kívüli lét szépségeiről akarnám kioktatni a jelenlegi képviselőket. Ha tudnék más, jobb, demonstratívabb lépést, akkor inkább azt javasolnám. Hiszen látom az országgyűlési munka előnyeit is: a leszűkült nyilvánosságban a parlament még mindig az a hely, ahol legalább elhangozhatnak az álláspontok, Azt sem kell szégyellni, hogy ez financiális kérdés is. Nem a közvélekedés miatt, hogy persze, a képviselőknek kell a jó fizetés. Itt nem egyéni, hanem pártfinanszírozásról is szó van. A Fidesz a járványra hivatkozva megkurtította a pártok támogatását, viszont lehetővé tette, hogy a frakciók ellátmányát is felhasználhassák pártmunkára. Aki elhagyja az országgyűlést, részben elveszti a politizálás költségeinek (plakátok, szórólapok, programok) fedezetét is. Pártműködés kontra a politikai és morális hitel növelése - nehéz dilemma. De a mérlegelést és a minden változatra való felkészülést nem lehet megspórolni.

Említette az SzFE és az index ügyét, amelyeknek az ellenzéki pártok is sok figyelmet szenteltek. De arányban van ez a kiemelt pártfigyelem azzal, amennyi, akár csak Facebook posztot kapnak például azok a tízezrek, akik nem hónapok, hanem évek óta korlátozott munkajogok mellett még szakszervezetet sem alapíthatnak, és a jogfosztásuk elleni fellépés ugyanúgy a munkájuk elvesztésével járhat?

Ez nem „vagy-vagy” feladat, hanem “és”. Ez az “és” pedig a mostaninál hatsúlyosabban kell, hogy összekapcsolja a sokakat sújtó munkavállalói sérelmeket a kultúra és média sérelmeivel. Ha egy szakszervezetet nem engednek működni, az ugyanolyan disznóság, mint amikor egy szerkesztőséget vagy egyetemet nem engednek. Egy baloldali pártnak pláne kutyakötelessége, hogy azoknak a hangját is felerősítse, akiknek nincs akkora érdekérvényesítési lehetőségük, mint ismertebb értelmiségi sorstársaiknak.

Nem az kell, hogy beszéljünk kevesebbet a SZFE, az Index vagy a Klubrádió ügyéről. Ezekben mint cseppben a tenger, közfigyelmet keltően mutatkoznak meg mások sérelmei is. De nem elég, ha csak Komjáthi Imre reszortfeladatának tekintjük, hogy odaláncolja magát a vidéki gyárkapuhoz, amikor az állami támogatással felépülő gyárakban szemétkednek a dolgozókkal. A megosztásra törekvő Orbán-rezsimmel szemben az a jó politika, ha összekapcsoljuk a megbántott, tönkretett közösségeket. Egy párt miért ne hívhatna magával vezető ellenzéki értelmiségieket egy szabolcsi gyárhoz vagy a Dunaferrhez az élőláncba? Mindjárt nagyobb volna az országos figyelem, A rabszolgatörvény elleni tiltakozássorozat kegyelmi pillanat volt: a pártok, a szakszervezetek, ismert értelmiségiek és üzemi dolgozók közösen álltak ki. Vagyis ez igenis lehetséges!

Hogyan látja, a választások előtt bő egy évvel ez a szövetség ott tart, ahol tartani kell, a szervezettség és kidolgozottság szempontjából? Időben vannak?

Nagy a tét, tehát türelmetlenkedem. Ki kéne választani azokat a drámai kérdéseket, amelyekben már a közös program elkészülte előtt is együtt állnak ki a pártok. A járványkezelés biztosan ilyen. Minél gyorsabban elő kell állítani a közös szlogeneket, jelmondatokat, vizuális jelképeket, kiválasztani az ellenzéki szövetség állandóan használt nevét. Elkelne a nagyobb akcióegység is. Gyakori, hogy az egyik párt a tévénél tüntet, a másik aláírást gyűjt, a harmadik éppen a Covid áldozatairól tart szomorú megemlékezést. Ez mind fontos. De több alkalomra van szükség, amikor egységesen mozdulnak. Ezért a létező programkészítő team és a remélt kommunikációs csapat mellé elkelne egy olyan stáb, amelyik a közös akciókat szervezi. Pláne, ha végre kibújhatunk a szobafogságból, de kreatív formákat keresve már addig is. Aztán, ha meglesz a miniszterelnök-jelölt, jöhet az árnyékkormány is mellé.

Mert ahhoz, hogy jó kormánykoalíció legyünk, először egy folyamatosan működő ellenzéki koalíciót kell bemutatnunk.

Az interjú szerkesztett változatát a jövő heti 168 Órában olvashatják.

(Kiemelt kép: Dudás Szabolcs / 168.hu)