"Legyen bármilyen tragédia - van még normális pasi a világon"

„Nem-csak-a-húszéveseké-avilág...” – Aradszky-örökzöld fogad a nappaliban, sok-sok decibelen.

„Jobb, mint ha tévé szólna. Ez amúgy is olaszos család” – kapunk helyzetképet Rózsavölgyi Erikától. A „túlélés” titka: humorérzék, rugalmasság. Hat gyerek, háromévestől tizenkilencig, bölcsistől felnőttig. De Erikát nem kell félteni: gyors, mint egy szervezőtitkár. „Öt perc alatt átalakítom a heti programot.”

Pusztazámoron vendégeskedünk Krómeréknél, hallgatjuk, hogyan szerveződik a nap. „A párom, Józsi a reggeles. Ötkor kel, megcsinálja a tízórait a nagyfiúnak, aki fél hétkor indul Pestre iskolába. Aztán ágyba hozza a kávét, a gyerekek mellénk bújnak még, a háromnegyvenes szivacsra. Híreket nézünk, vagy mesét, ébredezünk, párnacsatázunk. Aztán a közös reggeli. A korban soron következő két gyerek önállóan készül, a félnyolcas buszhoz épp kiér. A két kislányt magam öltöztetem, őket az apjuk viszi oviba. A hároméves Jácint marad itthon. Nyolc órára eddig vagyok” – nevet Erika, amint elhúzza homlokán mutatóujját. Délelőtt házimunka, háromtól pedig már hazafelé szivárog a csapat, s indul a délutáni műszak.

A „roham” előtt érkeztünk, marad idő kávéra. A konyhapult mögött Józsi főzi a feketét. Ő kertépítőmester, csöndes ember. Kérdeznénk, de Erika mellett nehéz szóhoz juttatni a férfit. „Világéletemben óvónő szerettem volna lenni – mondja az asszony –, de pocsékul tanultam, nem vettek fel.” Márpedig ő nevelni akart. „Összehoztam hát magamnak egy óvodát.”

Nem ment könnyen. Zuglói, hetedik emeleti panelben nőtt fel, majd könyvtáros lett az Elektromos Műveknél. Az első férjét ott ismerte meg. „A mai napig kísért az emléke. Nős volt, próbáltunk szakítani, de nem ment. Három gyerek lett a vége.”

Már-már rendeződött az életük, amikor daganat nőtt a férfi nyelvére. „Szólt a gégész, de ő pasiból volt, nem vette komolyan. Már levegőt alig kapott, akkor is hajtogatta, semmi baja.” Ha időben észhez tér, menthető lett volna. Tíz éve már, Erika mégis elsírja magát. „Ez a fájdalom soha nem múlik el. Még mindig haragszom rá. Túlságosan szerettem ahhoz, hogy itthagyjon.” Erika harminckét évesen, három gyerekkel maradt egyedül.
Az akkori legkisebb, a most tizenhárom éves Dani érkezik. „Mi volt a suliban?” – érdeklődik az anyja. „Semmi.” Ahogy illik. Mellénk telepszik. „Végig az apja mellett volt, a halála mély nyomot hagyott benne.”

Az emeletről a legifjabb féltestvér, Jácint totyog le. Gyülekezünk. Lassan.

„Három év telt el, míg Józsival találkoztam – folytatja Erika. – Bár voltak férfiak az életemben, érzelmileg senkit nem engedtem közel magamhoz.” Egész addig, amíg egy barátnője „beprotezsálta” nála a szintén nős, de gyermektelen férfit. „Jött hétfőn, kedden, szerdán. És jött csütörtökön is, virággal. Megcsókolt, pénteken ideköltözött.”

Erre a történetre fut be a következő „versenyző”, a tizenöt éves Orsi. „Helló” – s már fent is van az emeleten. Pár napja valahogy nem érkezett meg az iskolába, eltévedt, haveroknál kötött ki. Ezért most hét nap szobafogság jár. A „pasik” viszont kitartóak, a kapuban ácsingóznak a lányra. „Nem jöhet be senki” – adja ki az ukázt Erika. Orsi menne, de Józsi állja útját. „Ne mááár. Engedj ki!” „Na, jó, de csak a kapuig. Öt perc múlva kiüvöltök” – dönt Erika. „Nem vagyok se szigorú, se következetes. Ő belemenős csaj. Egyszer lebukott, hogy chaten vadidegen fickóknak adta meg az adatait. Akkor is kiabálni kellett vele.”

Dani a zongorához ül, a Jingle Bellst pötyögi le. A minap kapták a hangszert, hagyatékból, ingyen. Nő a hangzavar. Közben Erika fánkot szaggat. Másfél kiló lisztből, ennyi a normál adag. Közben azt meséli, nagycsaládosként ötszáz forintért kapnak jegyet a Holdbeli csónakosra a Nemzetibe. „A teljes árú állatkert vagy mozi nekünk megfizethetetlen.”

Havi kétszáznegyvenezerből élnek. A pénz élelmiszerre megy, a bevásárlás férji reszort. „Havi tíz kiló liszt, cukor, só nagy tételben. Csirkénk van, húst nem veszünk. A tejet tehenészetből hozom, kétnaponta öt litert” – lendül bele Józsi. Illetve csak lendülne. „A kenyeret, a fánkot, a kakaós csigát megsütöm itthon” – veszi vissza gyorsan a szót Erika. Amúgy virágkoszorút, szárazdíszeket, ünnepi kopogtatót készít, cserepet fest, tojást keltet, abból akad mellékes. Energiája kifogyhatatlan. Most üvegházat épít az udvarban, úgy tervezi, növényeket termeszt és árul.

„A férjem halála óta nem görcsölök semmin. Elég, hogy legyen mit enni, és a számlákat befizessem. Nem vágyom külföldre, nem akarok igazgató lenni. Nem a főiskola a fontos, hanem hogy a gyerekek olyan szakmát találjanak, amiben boldogok. Bár már ovis korban vetélkednek, kinek milyen márkás a ruhája. Nálunk használt cuccokban járnak, kínai cipőben is elfociznak.”

Együtt sosem nyaralt a család, Erika ezt sem bánja. „Nekem az a boldogság, ha itt zsonganak körülöttem. Egész nap figyelek rájuk, ismerem minden rezdülésüket.”

Új „vendég”, Erika apja érkezik, tasakban néhány sörrel. „Buli van, Józsi-nap, koccintsunk.” Lassan megtelik a nappali, alig hallani egymás hangját. „Bármikor ugrom be, itt mindig nagy élet van: két-három barátnő, tíz-tizenkét gyerek. Erika mellett sosem lehetett szóhoz jutni” – meséli a papa, aki amúgy triatlonos „Ironman”. Maratont fut, úszik, versenyen előfordult, hogy száznyolcvan kilométert kerékpározott. Második házasságából két gyereke van, az egyik tizennyolc, a másik tizenhét. „A nagyfiam idősebb, mint a féltestvérem” – összegez Erika.

Józsi közben elugrott az oviba, a két kiscsajjal tér haza. Teljes a létszám. A lányok ünneplőben, új frizurájukat mutatják.

Nyolc-tíz kézmosás, majd szétszéled a csapat, van, aki zongorázik, más tévézik, megint más kirakózik. „Csak a külső szemlélőnek nehéz követni az eseményeket – nyugtat Erika. – Józsi néha nehezen viseli. Olyan, mint a vas, nem rugalmas. Én öt perc alatt tíz variációt készítek egy helyzetre, neki kell három nap, mire kigondolja. Olyan, mint a puzzle. Mindenkinek megvan a szerepe. Terítéskor a kicsik hozzák az evőeszközöket, a nagyok leszedik az asztalt.” A napi négy mosás, teregetés, vasalás, takarítás közös, Erika osztja a feladatot.

Alkalmanként azért ő is „be szokott depizni”. Évente kétszer. Olyankor bezárkózik, Józsi picire húzza össze magát, s a nagyok rendezik a kicsiket.
Az esztendő maradék háromszázhatvanhárom napján vagány nő, nem fél senkitől és semmitől. Sőt, szereti a reflektorfényt. Maga jelentkezett tavaly az Örökös című tévés vetélkedőműsor karácsonyi, nagycsaládosoknak szervezett adásába. „Gondoltam: miért ne? Egy hétig tanultam, mint a güzü. A válogatáson úgy izgultam, az sem jutott eszembe, ki írta az Iszonyt. Kint az autóban kiáltottam fel: Németh László. A hexameterre meg odaírtam, hogy időmérő.” Mégis képernyőre került, és csak a játék közepén esett ki. „Élmény volt. Bármikor mennék újra.”

A „pasiszobában” Dani a Forma–1 régi futamait futtatja a számítógépen. „Mániás.” Kihasználja, hogy a bátyja nincs idehaza. Ádám focizik, különben ő ülne a neten.

A falon „Régiapu” fényképei. „Itt a helye akkor is, ha a Józsival vagyok. Tizenöt évig éltünk együtt, mindennap szerelmes voltam. Legyen bármilyen tragédia, a továbblépés csak a nőn múlik. Van még normális pasi a világon.”

Az emeletre indulunk. „A lépcső életveszélyes, de használható!” – nyugtat meg Erika az ingadozó léceken. Fent, a „hálószobás hallban” óvodahangulat: csocsó, léghoki, babaház, legó, duplo, gombfoci. A három pici helye. Vercsi virtuális csibékkel küzd. „Képes fél hétkor felkelni, hogy kapcsoljuk be a játékot.” Az anya véget vet a vigalomnak, elzárja a gépet. Hiszti, sivítás, toporzékolás. „Jöhet a hideg víz? Nem üvöltözünk!” Levezetésnek kirakóst vesz elő. Bogi feledi bánatát, a darabkákra koncentrál. „Elkészülni, vigyázz, kész, tűz rajt!” – számol be a két csapatnak. Azaz önmagának és kishúgának.

A „nagycsajszoba” Orsi birodalma, itt is nagy a csoportosulás. „Bármikor rábízhatom a két kicsit, öltözteti, vetkőzteti őket, elbabázik velük.” A „toalettasztal” előtt a hároméves Jácint rúzsozza magát, parfümöt is fúj magára. „Mindjárt irány a kád, a három legkisebb együtt fürdik, órákig pancsolhatnak. Aztán lefekvés, Józsi főzi nekik az altató kakaót.”

A nap ideális esetben nyolc körül ér véget. Előtte vacsora – ma bableves. Szólni sem kell, az illat a nappaliba hívja a famíliát. Együtt a család, újra.