Kulturális bozótharc

- Kerényi Imre száz szerzőt kért fel, hogy írjanak a Magyar Krónikába, s kilencven igent mondott. Önt is próbálta megnyerni.
– Néhány hete azzal hívott fel Kerényi – akit amúgy régóta ismerek –, hogy új, reprezentatív kulturális folyóiratot indítanának. A lap mentes a napi politikától, és integrálná a „két oldal” neves művészeit. Értelmiségieket. Mondta: ha eszembe jut bármilyen pozitív példa, jelenség, amit a világban látok, szívesen venné az írásaimat. Én erre igent mondtam. Aztán a sajtóból értesültem a tervezett lap tematikájáról és szerzőiről. Szinte mindegyikük a jobboldalhoz köthető, és kitűnő emberek mellett szép számmal vannak köztük politikai bozótharcosok is. Pedig a telefonban úgy tűnt, Kerényi őszintén gondolja, hogy olyan lapot kellene csinálni, amely a szellemi párbeszédet szolgálná.
– Miként is lehetne politikamentes az az orgánum, amelynek indítását Orbán Viktor kezdeményezte, és az első szerkesztőségi ülést ő vezette?
– Ha a lapindítón Orbán Viktor nem a Fidesz vezéreként, hanem mint miniszterelnök megjelenik, és a nevét adja egy sokféle értéket képviselő folyóirathoz, az akár jó is lehetne. A mindenkori miniszterelnök vagy államfő miért ne lehetne védnöke olyan folyóiratnak, amely fontos közcélokat szolgál? Például enyhíteni kívánja a rettenetes megosztottságot. Nekem is szörnyen elegem van a szekértáborok harcából. Nálunk minden lap besorolható a jobb- vagy baloldalhoz, a kulturális folyóiratok is egy-egy szellemi irányzathoz. És a táborok közötti távolságok egyre nagyobbak. Ezért is támogatnék olyan folyóiratot, amely a megosztás helyett integrálna. Levélben válaszoltam Kerényinek: megtisztelő a felkérésük, szívesen írnék olyan lapba, ahol a különböző világnézetű személyek együtt szerepelnek. De ez nagyon egyoldalúra sikerült. Nem erről volt szó!
– Lehet egyáltalán párbeszédet folytatni azzal a jobboldali vezetéssel, amely négy éven át minden társadalmi párbeszédet elutasított?
– Azon az oldalon is vannak olyan közszereplők, kiváló konzervatív gondolkodók, akik szakmailag már sokat letettek az asztalra, és tisztességesek. Közülük többen szintén visszautasították a Magyar Krónika ajánlatát. Tudom, nem könnyű elkezdeni az együttműködést, de nincs más alternatíva. Magyarország egy pici, gazdaságilag kiszolgáltatott, nyelvileg elszigetelt, erőtlen ország. Nem engedhetjük meg magunknak az állandó, önpusztító marakodást, mert leszakadunk a világtól, Európától.
– A szellemi polgárháború befejezéséhez demokratikusabb közeg kellene. Sokak szerint a hetvenes-nyolcvanas években is nagyobb volt itt a szellemi, kulturális szabadság, mint ma.
– A két korszak nem összehasonlítható. Az akkori egypártrendszer nem akarta elhitetni magáról, hogy demokrácia. Ugyanakkor a művészeti életben valóban egyre nagyobb szabadságot lehetett elérni. Sőt az Aczél György által irányított szocialista kultúrpolitika sok tekintetben még működőképesebb is volt.
– Hogy érti ezt?
– Amikor például 1982-ben a Nemzeti Színház éléről menesztették Székely Gábort és Zsámbéki Gábort, „kárpótlásként” megalapíthatták a Katona József Színházat. Aczél, ha élne, így oldotta volna meg tavaly is a Nemzeti körüli konfliktust: a leváltott Alföldi Róbertnek másik színházat adott volna. Ám a jelenlegi kultúrpolitikai vezetés nincs abban a helyzetben, hogy ezt megtehesse. S ennek nem csak politikai okai vannak. Ma már kevésbé fontos a kultúra.
– Valóban. Az Orbán-kormány sokkal többet költ a stadionépítésre.
– Kétségtelen. De egy baloldali lapban hadd legyek kritikus a mi oldalunkkal is! Én az MSZP–SZDSZ-kormányzat alatt voltam főigazgatója az Operaháznak, és a költségvetésünket folyamatosan csökkentették. Amikor 2005-ben újabb 20 százalékot vontak el, lemondtam. Ugyanabban az évben a balatoni sztrádán átadtak három új, teljesen fölösleges útleágazást. Pusztán az egyik árából évekig jól működhetett volna az Opera. Hiába lobbiztam az Erkel Színházért is, lemondásom után „reform” címén bezárták. Most – sokkal rosszabb gazdasági helyzetben – a Fidesz-kormány újra megnyitotta. Mindez nem panasz, csupán megjegyzem: a balliberális kormányoknak sem volt annyira fontos a kultúra.
– Viszont sem a kultúrát, sem a közmédiát nem irányították a „centrális erőtér” politikai egyeduralmával.
– Egyetértek. Ha a jelenlegi médiahatóságnak az lenne a feladata, hogy összehangolja a négy köztelevízió műsorszerkezetét, azt hasznosnak tartanám. Az viszont elfogadhatatlan egy demokráciában, hogy mindegyik csatorna ugyanazokat a hírforrásokat használhatja és ugyanazt az ideológiát közvetítse. Abszolút médiaszabadság nem létezik, pláne nem Kelet-Európában. Azt már megszoktuk, ha a köztévé kicsit kikacsint a kormányra. Na de ennyire kikancsalítani?! Dührohamot kapok, amikor a köztévé híradásaiban harmincadszor hallom: „A bukott baloldal!” De dührohamot kapok akkor is, amikor az egyik ellenzéki párt a köztévé megszüntetését javasolja. Ilyen alapon a BBC-t is meg kellene szüntetni?
– A társadalmi megbékéléshez előbb a közös múltunkkal kellene szembenézni. Ám az Orbán-kormány a Horthy-korszak restaurálásával a történelmet is kisajátította.
– Utálom, amikor a feudális Horthy-rendszer avítt, vaskalapos konzervativizmusát idealizálják. Felháborít, hogy a második világháború szörnyűségeit akarják rehabilitálni. De elmondanék egy személyes történetet is. Nagyszüleimet 1944-ben Újpestről deportálták Auschwitzba, ahol mindketten elpusztultak. Horthy jóváhagyásával küldték őket a halálba, ahogyan több százezer honfitársunkat is. Engem édesanyámmal az óbudai téglagyárba hurcoltak. Ott voltunk két napig, s a bevagonírozás várt ránk. Majd jött a hír, hogy visszafordítanak minket Pestre, mert Horthy leállította a budapestiek deportálását.
– Lehet, hogy ennek köszönheti az életét?
– Valószínű. De a szerencsém miatt megbocsáthatom-e a bűnöket? Nem! Mások nosztalgiával gondolnak a Horthy-időkre, amikor a családtagjaik jól éltek. Tisztességesen, nem ártottak senkinek. Mindezzel azt szeretném példázni: múltunk és jelenünk megítélésében is árnyaltabban, több belátással kellene gondolkodnunk. Közeledni akkor tudunk egymáshoz, ha kölcsönösen toleránsabbá és elfogadóbbá válunk.
– Elmondta ezt a jobboldali pályatársainak is?
– Persze. Nemrég meghívtak a Magyar Művészeti Akadémiára, ahol Bánffy Miklós erdélyi íróról rendeztek konferenciát. Én is előadást tartottam. Elmondtam: mi azt tanultuk a Színművészeti Főiskolán, hogy a Szegedi Szabadtéri Színházat a híres kommunista rendező, Hont Ferenc alapította, ami nem igaz. A teátrumot ugyanis Bánffy hozta létre. Csak hát az egypártrendszer úgy működött: a tények nem számítanak, csak az, hogy a mi kutyánk kölykét dicsőítsük. Ma sincs másképp: a valóságnál, az érveknél gyakran fontosabb a párthűség. Amíg a két oldal tévedhetetlennek hiszi magát, és a másikban kizárólag a rosszat látja, addig a szellemi árkokon nem tudunk átlépni. A változás akkor kezdődik, ha képesek leszünk elismerni: olykor a másiknak is lehet igaza. Az arányokon múlik minden. Csakis elfogadásból születhet társadalmi béke. Ami ebben az országban abszolút létszükséglet.