Krónikus reformhiány

- Ön miként látja: a kormány valóban csak egészségügyi vázlatot írt program helyett?

– Nem nagyon kérdéses: az eltelt fél évben nem rukkoltak elő egy teljes körű egészségügyi reformkoncepcióval. Pedig elegendő lett volna kinyitni a minisztériumi asztalfiókokat: tömve vannak szakemberek által jegyzett átfogó és részletes tervezetekkel. Már néhány hét alatt elkészíthettek volna belőlük egy komoly egészségügyi programot. Ennyi idő még arra is elegendő lehetett volna, hogy széles körben egyeztessenek a szakma képviselőivel, ami csupán részben történt meg. Igaz ugyan, hogy ezt követően egy-egy jelentős strukturális reformra legalább hat-nyolc évet kell szánni, de tudni kell azt is: minél később kezdik az átalakítást, annál később lesz eredménye, és eközben az ellátás színvonala csak tovább romlik.

- Közgazdászok minden lehetséges fórumon hangsúlyozzák: ha a kormány nem nyúl hozzá a nagy ellátórendszerekhez, elsősorban az egészségügyhöz, nem tartható az EU-diktálta költségvetési fegyelem sem.

– Ezzel nem értek egyet. Ha csak a számokat nézzük: míg az uniós országokban a GDP-nek átlagosan hat-nyolc százalékát fordítják a közfinanszírozott egészségügyre, Magyarországon csupán öt százalékát. S a következő két-három évben – épp a szigorúan megkövetelt költségvetési fegyelem miatt – nincs is esély arra, hogy növekedjen az állami támogatás reálértéke. Magyarán: ezekben az években a szűk keretek között kellene minél jobban gazdálkodni.

- De – állítólag – csökkentené az egészségügyi büdzsét is a kormány. Ugyanakkor holdingba szervezné a kórházakat. Ez vajon mennyire hatékony költségmegtakarítás? Petschnig Mária Zita pár hete azt mondta lapunknak: a holdingos átszervezés nem reformértékű, ezért az EU sem fogadja el majd annak.

– A holdingosítás valóban nem reform. Pusztán működési formaváltás és részben szervezeti átrendezés. Bár lehet több előnye is, például adott térségben javíthat az ellátások szervezettségén, csökkentheti a beszerzési árakat és a felesleges versenyt a kórházak között. Értelmetlen ugyanis, hogy közkórházak egymás elől „halásszák el” a betegeket, az orvosokat, a nővéreket, holott épp az együttműködésre kellene törekedniük, a hatékony munkamegosztásra. Másfelől nagy a kockázata a holdingba szervezésnek. Minden a kórházcsoport irányítójától függ. Négy-öt intézmény működését csak olyan szakmailag felkészült vezetői gárda képes irányítani, amely a versenyszférában is szerzett tapasztalatokat.

- Hallani arról is: a súlyponti kórházak kategóriáját megszünteti a kormány. Ön egyszer azt mondta: az egészségügyi intézmények ilyen felosztása eleve nem működőképes.

– A súlyponti kórházakat a korábbi egészségügyi kormányzat aszerint jelölte ki, hogy ötven kilométeres körzetben mindenki számára elérhető legyen egy-egy ilyen intézmény. Sem a méretüket, sem a progresszivitásban betöltött szerepüket nem vették figyelembe: a szinte véletlenszerű kiválasztás miatt olyan intézmények is megkapták a „súlyponti” minősítést, amelyek a kiemelt feladatukat nem tudják ellátni. Egyébként a kórházak rangsorolásáról már 2004-ben elkészült egy koncepció a sürgősségi ellátás fejlesztésének keretében. Erre kellett volna alapozni a következő években. Molnár Lajossal azonban más irányt vett az egészségpolitika 2006-tól.

- Mennyiben volt más a 2004-es kórházi csoportosítás?

– Nem csupán területi, hanem főként szakmai szempontok szerint állítottuk össze. A hierarchia csúcsán azok az országos hatáskörű intézmények szerepeltek, amelyek speciális ellátásra képesek: onkológiai és kardiológiai intézet, egyetemi klinikák és egy-két megyei-regionális kórház. Csak ezután következett a megyei ellátórendszer. A ranglétra aljára pedig a városi, területi kórházak kerültek, ahol csak néhány osztály – belgyógyászat, traumatológia, urológia, satöbbi – működik. Ez a rendezési elv segítette volna azt is, hogy a fejlesztés ott valósuljon meg, ahol arra szükség van.

- Úgy érti: jelenleg nem a szükség a fejlesztési szempont?

– Sajnos gyakran a lobbiérdek előbbre való, mint bármely szakmai érv. Meggyőződésem: az egészségpolitikának tudatos középtávú fejlesztési és technológiatelepítési tervvel kell rendelkeznie. A 2000-es évek elején fordult elő, hogy a békéscsabai kórház olyan korszerű MRI-készüléket vásárolt, amelyet Magyarországon még az egyetemi centrumokban sem használtak. Békéscsabán viszont nem volt megfelelő szakembergárda a gép üzemeltetéséhez, sőt a szükséges háttérszakmák is hiányoztak. Ez tökéletes példája a közpénz elherdálásának. A tudatos fejlesztéspolitika prioritásokat tart szem előtt. Például azt: a városi kórházfejlesztést meg kell előznie annak, hogy a megyei és régiós szintű ellátás színvonalát emeljék, ami hatásában jóval több embert érint.

- Szakértők azt is régóta hangoztatják: túlzsúfoltak a kórházak, mert az alapellátásból mindenkit automatikusan kórházba irányítanak, függetlenül attól, hogy az ottani kezelés valóban szükséges-e.

– Ez részben a beteg elvárása is: akkor érzi magát biztonságban, ha kórházban kezelik. Természetesen vannak teendők a kórházi szint alatt is: sokkal jobban össze kellene hangolni a háziorvosi meg a járóbeteg-ellátást, és többszörösére növelni az otthoni szakápolás kapacitásait. Ezek persze a mindenkori szaktárca kötelező feladatai lennének.

- Csakhogy a reform is kötelező feladat lenne, nem?

– Nyilvánvalóan a belső szerkezeti átalakítás is elengedhetetlen. Ám az egészségügy hosszú távon kizárólag egy átfogó népegészségügyi programmal lehet hatékony. Öt évvel ezelőtt – Rácz Jenő minisztersége idején – közgazdasági helyettes államtitkárként felelős voltam az Új Magyarország Fejlesztési Terv egészségügyi fejezeteinek a kidolgozásáért. Harminc szakértővel hat hónap alatt készítettük el az Egészséges Társadalom Komplex Programját, amely hozzávetőleg 450 milliárd forint értékű támogatást alapozott meg az a 2007–2013-as időszakra. Ez a program 2007-től a miniszterváltások miatt jelentősen lelassult, s részben darabjaira hullt. Ebben a csomagban komoly hangsúlyt kapott – a struktúraváltás és a sürgősségi ellátórendszer fejlesztése mellett – a népegészségügyi program, a szűrőprogramok népszerűsítése, az egészségmonitorozás és a magas halandóságot okozó betegségek ellátórendszerének – onkológiai és szív-ér rendszeri centrumok – korszerűsítése. Nem árt tudni: az egészségügyi szektor a kiadások hatvan-hetven százalékát a krónikus betegekre fordítja. A magyar egészségkultúra lesújtó képet mutat. A mozgásszegény életmódot folytató, rendszertelenül és egészségtelenül étkező, rossz szájhigiénés beteg legtöbbször csak akkor fordul orvoshoz, amikor már krónikussá vagy súlyossá vált az állapota. Hátralévő életében aztán állandó kezelésre szorul. Egyértelmű tehát: hosszú távon az egészségkultúra fejlesztése az egyetlen járható út. Ráadásul, ha az életmódváltásnak és a rendszeres szűrővizsgálatoknak köszönhetően a krónikus betegek száma csökkenne, az kiadáscsökkenést is automatikusan maga után vonna.