Közösségi emlékezés

- A holokausztról már sok visszaemlékezés jelent meg. Miért hozta létre a háborús emlékek Facebook-csoportját?

– Lehet, hogy régi téma ez a közbeszédben, arról azonban kevesen mernek nyíltan beszélni, mit jelentett a holokauszt a családok, a generációk sorsában. A Facebook-közösség terve akkor vetődött föl bennem, amikor megkérdőjeleződött a korabeli magyar hatóságok szerepe. A Szabadság térre tervezett emlékmű is történelemhamisítást fejez ki: az akkori magyar állam ártatlan volt, a bűnökért csak a németek felelősek. A zsidó nemzedékek emlékezete cáfolja a politikai hazugságokat. A Facebook-csoportnak terápiás célja is van. Valamilyen okból az áldozatok utódai hallgatnak, mintha nekik lenne bűntudatuk, miközben a bűnösök mai követői hangoskodnak. Fel kell hagyni a hallgatással.

– Mintha egy gát szakadt volna át: a közösségi oldalra áradnak az írások.

– Majdnem 2900 tagunk van már, ami elképesztő. Amikor megnyitottam az oldalt, azt írtam: tudom, a családi traumákról nehéz beszélni, jobb hát, ha elkezdem a sort, elsőként én mesélek a felmenőimről. Mert a múlt nálunk is – mint a legtöbb zsidó családban – tab- volt. A mi generációnkban sokan gyerekkorukban nem is tudták, hogy zsidók. Egyszer az iskolából hazaérve szavalni kezdtem azt a versikét, amit az osztálytársaimtól hallottam: „Dó-ré-mi-fá-szó-lá-ti-dó, szalonnát eszik a zsidó.” Édesapám higgadt ember volt, de akkor magából kikelve ordított, hogy ilyet soha többé. Azt nem árulta el, miért. Lassan állt össze bennem a kép arról: ki vagyok én, mi a származásom.

– A családi titokra később fény derült?

– Csak jóval később jöttek elő a történetek. Felmenőim magyarnak érezték magukat. Szombathelyi rokonaim magyar dzsentriként éltek, a tiszti kaszinóban verték a blattot. Amikor bevezették a zsidótörvényeket, nem is értették, mi történik velük. Berta néni képtelen volt felfogni, miért kell sárga csillagot kitűznie. Aztán gettóba hurcolták, bevagonírozták, és szó szerint megőrült a vonaton. Az ő húga a marhavagonban szülte meg a gyerekét. A család azon ágából mindenkit elégettek Auschwitzban.

– A szülei hogyan menekültek meg?

– Édesanyám hamis papírokkal bujdosott mint erdélyi menekült, vidéki családhoz került. Egy falubeli fiú megkérdezte tőle: „Hogy hívnak téged, te gyönyörű szőke lány?” Anyám elbűvölve elárulta a valódi nevét. Azonnal elzavarták a családtól. Később eljutott Sztehlo Gáborhoz, a gyermekmentő evangélikus lelkészhez. Ő mentette meg. Apám újlipótvárosi csillagos házakban bujkált. Sosem beszélt nekünk arról, hogy az ostrom alatt naplót vezetett. Idősen halt meg, majd amikor elvesztettük édesanyánkat is, az ő hagyatékából előkerült apám korabeli naplója. Megrendítő olvasmány. Egyszer a csillagos házból munkára toboroztak fiúkat. A legjobb barátja is jelentkezett. Másnap az Egyetem téren egy kirakatban felakasztva talált rá. Apám a gázkamrákra is utalt a feljegyzéseiben. Márpedig ha ő fiatalemberként írt róluk, elképzelhető-e, hogy a hatóságok ne tudták volna, mi vár a zsidókra?

– Nem tart attól, hogy ezek a szörnyű történetek csak felszakítják a régi sebeket? A múlt már nem orvosolható.

– Ahogy szüleim generációját elnézem, az elhallgatás nemigen segített. Mi megpróbálunk változtatni, és elmeséljük az ő történeteiket. A Facebook-oldalunkra feltett szövegek alátámasztják: a horthysta hatóságok aktív és kegyetlen végrehajtói voltak a deportálásoknak. Van, aki arról írt: édesanyja svájci menlevelét a nyilasok összetépték, és vitték őt a többiekkel, a Duna-partra. De egy Wehrmacht-tiszt letépte róla a sárga csillagot, kirántotta a sorból. Ő egy németnek köszönhette az életét.

– Ha a múlt bűneit felhánytorgatjuk, hogyan születhet társadalmi megbékélés?

– Arról is sokan írnak: a magyar nem zsidó lakosok közt rengeteg kiváló ember volt. Életüket kockáztatva mentették az üldözötteket. Nagyon örülök annak, hogy a közösségi oldalunkra nem csak zsidók leszármazottai írnak. Hívok, biztatok is mindenkit erre, hisz a holokauszt a magyar történelem része. Az apák vétkeiért az ő fiaik sem felelnek. Ám aki letagadja, az morális értelemben társtettessé válik. Másfelől a vészkorszak iránt érzéketlenebb honfitársaink jogosan róják fel, hogy a kommunisták annak idején államosítással rabolták ki a szüleiket, nagyszüleiket. Csakhogy a zsidótörvények ugyanezt célozták: elvenni mások vagyonát, munkáját, és odaadni másoknak. Nem lehet az egyiken felháborodni, míg a másik miatt vállat vonni, és a németek nyakába varrni. Ez olyan, mintha valaki minden kommunista bűnért csak a Szovjetuniót tenné felelőssé.

– Ön 2010-ig országgyűlési képviselő volt, az SZDSZ egyik vezető tagja. Az önök felelőssége is, hogy a múlttal való szembenézés nem történt meg.

– Ma sem hiszem, hogy a történelemmel az Országgyűlésben kellene foglalkozni, legyen ez a történészek dolga. Annak idején Orbán Viktor is ezt hangoztatta. Fontos lett volna a szembenézés a Kádár-rendszer alatti bűnökkel is: az SZDSZ törekvéseit hol a bal-, hol a jobboldal torpedózta meg rendszeresen, húsz éven keresztül. Az SZDSZ mindig fellépett a történelemhamisító törekvések ellen. Emiatt nincs lelkiismeret-furdalásom. De mint annyi másban, itt sem csak a politikától kellene várni a megoldást. Az iskoláknak ebben sokkal hatékonyabb szerepük lenne, csak éppen a mostani kormány tudatrombolásra használja ezt is. A tudomány, a civil társadalom legkülönbözőbb körei el tudnak érni sok mindent. Úgy, ahogy a Facebook-csoportunkban is zajlik.

– Bár a Szabadság téri emlékmű megépítését Orbán Viktor elhalasztotta, nem tett le róla. Ezzel a Fidesz a választási kampányt tematizálja, és ez a jobboldalnak hoz több szavazatot.

– Orbánnak az az érdeke, hogy a kampány ideológiai vitákról szóljon, ne a négyéves teljesítményéről. Kampányvideójában a rezsicsökkentésen kívül csak az árvízről tud szólni, ami elég sovány eredmény. Az viszont bizonyos: Orbán álláspontja mögött több szavazat van a vészkorszak iránt érzékeny választók voksainál. Viszont Orbán nem ahhoz szokott, hogy bárki is ellentmondjon neki. Meglepte őt a Mazsihisz döntése, amely egy eddig sosem látott nemzetközi botrányt vetít előre. A miniszterelnök sarokba szorult: egy és ugyanazon a napon ajánlott párbeszédet és szabta meg a szobor felépítésének új határidejét. Mérhetetlen érzéketlenségre utal, hogy a Mazsihisznek küldött levelében közölte: „a mindannyiunk számára megújulást hozó húsvéti ünnepek után” akarja folytatni a párbeszédet. Ezzel az erővel azt is írhatta volna: a közös disznóvágás után beszéljünk!

– A nagy keresztény egyházak hallgatnak. Ez is mutatja, milyen messze vagyunk még a társadalmi párbeszédtől.

– A nagy egyházak hallgatása: szégyen. Ugyanakkor számos kisebb egyház tisztességesen megszólalt és tiltakozott. És van más siker is. Heisler Andrásnak, a Mazsihisz elnökének az érdeme, hogy az amúgy megosztott zsidó közösségekben az emlékév kapcsán soha nem látott egységet tudott teremteni. S ebben civil csoportok, értelmiségiek egész sora támogatja őket. Szerintem egyre többen értik meg: ez a vita nem zsidó ügyről szól, hanem Magyarországról, közös történelmünkről és arról, hogy ordas, gyilkos eszméknek soha többé nincs helyük a magyar közéletben. Mert ne legyen kétségünk: ez a vita tétje.