Köves Slomó: Nem lehet egy hangra támaszkodni
Úgy ötven-hatvan fiatalabb és idősebb érdeklődő gyűlt össze kedd este az Óbudai Zsinagógában, hogy meghallgassa a 2003-ban megnyílt Zsidó Tudományok Szabadegyetemének legújabb előadását. Az eseményt élénk médiaérdeklődés övezte, nem véletlenül, hiszen Köves Slomó, az EMIH vezető rabbija ebben a szemeszterben a zsidóság és a politika viszonyát járja körbe. A nyitóelőadás számára olyan témát választott, amely sokakat foglalkoztat mostanában: a fékek és ellensúlyok rendszerének, a hatalmi ágak szétválasztásának kérdését.
– Ez izgalmas téma az aktuális közbeszéd szempontjából is, de érdemes egy kicsit visszalépni, és azt vizsgálni, hogy a felmerülő kérdésekhez hogyan viszonyul a judaizmus, a vallásfilozófia – kezdte Köves Slomó. Az időben egészen a 15. századig repültünk vissza, egy portugál zsidó filozófusig, Don Jichak Abarbanelig, aki aktív alakítója volt Portugália és az itáliai városállamok politikájának. Abarbanel sokat foglalkozott a hatalom és állam kérdéseivel, munkáiban a hagyományos kommentárok mellett külső, keresztény vallásfilozófusokat is idézett – emelte ki Köves Slomó.
– Abarbanel a teljes zsidó Bibliához írt filozófiai kommentárokat. A közgazdász-politikus-filozófus a királyi hatalomra a Próféták könyvéhez fűzött kommentárjában tért ki. Az archaikus, költői szövegben arról is beszámolt, hogy békében élt, mindene megvolt, és nagyon közeli, tanácsadói viszonyban állt a királlyal. Ebből a viszonyból a portugál zsidóság is profitált. Ám a hosszan uralkodó király beteg lett, a trónt a fia vette át. Az új uralkodó a régi király összes bizalmasát kiiktatta a hatalomból, így a szerzőt is. Mindenét hátrahagyva kellett menekülnie Portugáliából Itáliába, és azon tűnődött, mit vétett Isten ellen, hogy minden jót elveszített. Arra jutott, hogy Isten nem megbüntette őt, hanem inkább arra sarkallta, hogy a Tórával foglalkozzon, Isten szavának értelmezésével – tolmácsolta a filozófus bevezetőjét Köves Slomó, hozzáfűzve: e fejezet is mutatja, mennyire nem tipikus Biblia-kommentárról van szó. Amikor Abarbanel eljutott Sámuel könyvéhez, hosszasan tárgyalta a királyság intézményét.
– Jó-e, ha egy ember kap hatalmat? Mi a feladata a zsidó közösségnek a hatalommal?
– tette fel az előadás fő kérdéseit a rabbi. – A zsidóságot Mózestől, a kinyilatkoztatástól számítjuk. Akkor, 3400 évvel ezelőtt, Mózes kezében volt a hatalom, ő volt a próféta, a törvényalkotó, aki nem államot, hanem egy népet vezetett. Nem voltak sem intézmények, sem állam, hiszen a rabszolgasorból vezette ki a népét – mutatott rá a speciális körülményekre a rabbi, hozzáfűzve: amikor megszűnnek ezek a „speciális körülmények”, vagyis Mózes elér Izraelbe, már nem megy be a Szentföldre, hanem átadja a hatalmat Józsuának. Ezt követően 300 évig nincsenek királyok, csak bírák. Majd Izrael vezérei elmennek Sámuelhez, és azt kérik, legyen Izraelnek is királya. Ez egy új korszak kezdete, de Köves Slomó szerint nem vált sikeres időszakká. A királyok egymást követik, de csak kevesen sikeresek közülük. Ennek ellenére a királyság rendszere sokáig fennmarad.
De mit mond a Tóra a hatalom összpontosításáról? Legyen király, vagy ne legyen király? „Ha bemégy az országba, amelyet az Örökkévaló, a te Istened ad neked, és elfoglalod azt és lakni fogsz benne és azt mondod: királyt óhajtok tenni magam fölé, mint mind a népek, amelyek körülöttem vannak” – idézte a Tórát a rabbi, rávilágítva arra, hogy a feltételes mód arra utal: a királyság nem egyértelműen pozitív intézmény. Köves Slomó emlékeztetett arra: Sámuel arra figyelmeztetett, hogy előfordulhat, a király nem vezeti majd a népet, hanem uralkodik rajta.
– De Sámuel miért mérges a zsidókra, ha a Tórában benne van, hogy lehet királya Izraelnek? – kérdezte Köves, majd Abarbanelre hivatkozva így válaszolt: akkoriban a népek többsége bálványimádó kultuszt követett, a zsidók kilógtak ebből a közegből a bírák korszakával. A zsidók királyvágya Köves Slomó szerint egyfajta nemzetasszimilációs törekvés volt. – Sámuel azt gyanította, hogy a királyságnak bálványimádás lesz a vége, és nem is tévedett. Azért haragudott, mert a zsidóknak különbözniük kell a többi néptől, a királyság óhajtásával viszont inkább hasonlóvá válnak – fogalmazott. De Abarbanel – Arisztotelészt idézve – más magyarázatot is adott a kérdésre, amit Köves Slomó így sommázott: – Van olyan király, aki a népet a törvények útján vezeti, de van olyan is, aki maga csinálja a törvényt, teljhatalmat gyakorol. Az előbbi királyság pozitív, az utóbbi negatív.
Köves Slomó azt a kérdést is feltette, hogy mi adja a legitimitását a királyságnak. – A nép hatalmazza fel vagy az Isten választja ki a királyt? A Tóra azt mondja, valahogy e kettő keverékéről van szó. Mózest kiválasztja az Isten, de aztán odamegy a zsidókhoz, mert a népet is meg kell győznie, hogy kövessék őt – vagyis még Mózesnek is szüksége volt egyfajta, az emberektől származó legitimációra.
Köves Slomó azt a dilemmát is felvetette, hogy vajon mi a vezető feladata: ha a nép választottja, akkor azt kell csinálnia, amit a nép akar? Vagy: akár a nép akaratával szemben is fölléphet? – Mózesnél is azt láttuk, hogy a legtöbbször nem az történt, amit a nép szeretett volna. Mózes olyan dolgokat is csinált, amivel felbosszantotta az embereket. Ha Isten kiválasztottja a vezető, akkor van egy missziója, akkor abba az irányba kell mennie, még ha a nép ezt nem is akarja. De ha a király a nép választottja, akkor semmilyen legitimációja nincs arra, hogy mást tegyen, mint amit a nép akar – mondta Köves.
Kérdés az is, hogy miért akartak az emberek királyt? Ezt a kérdést most úgy tennénk föl: miért van szükségük erőskezű, tekintélyelvű vezetőre?
A rabbi szerint azért, mert úgy gondolták, hogy egységbe formálja a népet, mert folytonosságot és kiszámíthatóságot biztosít, ami jó a gazdaságnak, illetve ha a hatalom egy kézben összpontosul, akkor nincsenek olyan belső konfliktusok, amelyek valamely döntést ellehetetlenítenék. Igaz,
Abarbanel felhívta a figyelmet arra a veszélyre is, hogy ha a király kezében túl sok hatalom összpontosul, ezek az előnyök csak akkor érvényesülnek, ha a király őszinte, jóindulatú, alázatos, a kritikákra nyitott személyiség. De ha a hatalom olyan ember kezébe kerül, akinek nincsenek meg ezek az erényei, akkor a hatalomkoncentráció a lehető legrosszabbat hozhatja magával.
– Azt látjuk tehát, hogy a zsidóság történetében a hatalom összpontosítása, a teljhatalom nem ideális rendszer. 300 évig nem is volt ilyen, s amikor azt kérték a zsidók, hogy legyen teljhatalmú vezetőjük, Sámuel nem volt boldog ettől a gondolattól, és fel is hívta a figyelmet az ebből adódó gondokra – magyarázta a rabbi, aki e ponton tért rá előadása legérdekesebb részére, a fékek és ellensúlyok kérdéskörére. Hogyan lehet biztosítani, hogy ne összpontosuljon túl nagy hatalom egy ember kezében? Ennek bemutatásához a rabbi felidézte az ókori Izrael berendezkedését, a hatalmi ágak szétválasztását.
A királyon kívül például ott voltak a próféták. – Őket mai nyelven újságíróknak mondanánk. A próféták voltak az örök kritikusok, a függetlenek, nem voltak intézményeik, hiszen ha lettek volna, nem lettek volna függetlenek, ők voltak az igazság bajnokai, akik szakadt ruhájukban az Isten szavát képviselték
– magyarázta, hozzátéve: ez a státusz nem öröklődött, bárkiből válhatott próféta. – Az örök kritikus nem alkothatott törvényt, hiszen nem tudott volna kellően alkalmazkodni a hideg-rideg földi valósághoz – mondta. A hatalmi ágak szétválasztásának fontos eszköze volt a papság, amely egyfajta városi értelmiségként funkcionált. Papokból nem is lehetett király. A harmadik ág birtokosa a király volt, aki igényelte a nép jóváhagyását, ugyanakkor ki volt téve a próféták folyamatos kritikájának. A király nem vett részt se a törvényhozásban, se a bíráskodásban, de esetenként büntetést maga is kiszabhatott. Ő volt a legfőbb hadvezér, aki Istennek is elszámolással tartozott.
A legérdekesebb hatalmi ág a 71 tagú bíróság, a Szanhedrin, a legmagasabb zsidó szellemi és vallási vezetőtestület volt. Ide bárki bekerülhetett demokratikus választás útján, ha kellően műveltnek tartották és beszélt nyelveket. A bíróság működése izgalmas volt: félkörívben ült a 71 bíró, velük szemben foglalt helyet 23 tanítvány. Egy-egy témához mindenkinek hozzá kellett szólni a bírák közül, azonban a sorrend nem volt mindegy. A legcsekélyebb tudású személy kezdte a vélemények sorát, s szisztematikusan haladtak a legbölcsebbek, a legtapasztaltabbak felé. Ezzel azt akarták kiküszöbölni, hogy a kisebb tudású – megfelelési kényszertől vezéreltetve – a nagyobb tekintélyű bíró véleményéhez alkalmazkodva nyilvánítsa ki a sajátját. A sorrend folyton változott. A megszerzett „bölcs” pozíciót el is lehetett veszíteni. A tanítványoknak szavazati joguk nem volt, de hozzászólhattak, és ha a mondandójukat okosnak, hasznosnak ítélték, helyet cserélhettek egy csekélyebb tudásúnak vélt bírával.
– Nem lehetett a gyűléseken sem lazulni, sem eltunyulni. A rendszer gátolta, hogy a bírák úgymond elszálljanak maguktól. Ez nem olyan, mint a parlament, ahol a frakcióvezető előre kiadta az utasítást, hogyan kell szavazni. Ilyen a Szanhedrinben nem fordulhatott elő. A döntéseket többségi szavazással hozták meg – mondta a rabbi.
Ahhoz tehát, hogy a zsidóság népként előrejusson, szükség volt egyfajta hatalomösszpontosításra, de jól látszik, hogy kellettek az ellensúlyok. A hatalmi ágak szétválasztása épp arról szól, hogy senkinek ne legyen túlhatalom a kezében.
– Nem lehet egy hangra támaszkodni, mert az önkényes helyzeteket teremt
– összegezte mindezt Köves Slomó.
A közönség soraiból felállt egy idősebb ember. Azt mondta a rabbinak, hogy jó lenne, ha az előadását kiegészítené az aktuális helyzet értelmezésével. Felvetésére Köves Slomó azt mondta: ezt az előadássorozatot nem tűzdeli tele aktuálpolitikai utalásokkal. – Szükség van önálló gondolkodásra, a helyes irányok megtalálásához nem szükséges szájba rágni a megoldásokat – mondta.
(A cikk eredetileg a zsido.com portálon jelent meg.)
