Köd előttük, köd utánuk
„A futó bent...” — ennyi volt az utolsó hivatalos életjel 40 évvel ezelőtt; 1970. április 7-én 9.15-kor megszakadt a rádió-összeköttetés. A NATO-hoz tartozó olaszok meg csak dörzsölgették a szemüket, amikor a „köddé vált” MiG 15-ös épp az ő kurta kifutópályájukon landolt, vörös csillagos teljes harci díszben, a pilóta pedig cigarettázva adta meg magát a zavarából későn ébredő őrszemélyzetnek. KURCZ BÉLA kereste a múltba vezető szálakat.
Hiába volt 1500 méteres felhőalap, 10 km-s vízszintes látás, kitűnő repülőidő; hiába a keresésre pánikszerűen kiküldött három helikopter.
A kiképzési program keretében folyó gyakorlórepülés céljából gépével felszállt 26 esztendős Zoboki Sándor főhadnagy 9.15-kor még jelentette, hogy „A futó bent...”, majd ezt követően megszűnt vele az összeköttetés. (A magnószalagot gondosan zárolták.) A számára előírt útvonal: Taszár - Báta - Szekszárd - Székesfehérvár - Látrány - Taszár; repülési magasság 1200-1400, majd ismét 1200 méter, sebesség 600 km/óra.
Légi határsértés esete
Mivel az „elkóborolt” gép és pilótája hollétéről órákig nem volt tudomásuk, a gyanú és a balsejtelem egyre jobban beivódott reflexszerű cselekedeteikbe: mi lett volna más az egyik első intézkedés, mint a határőrség és a belügyi szervek értesítése, hogy netalán észleltek-e kifelé zajló légi határsértést. Stock vörgy. elvtárs pedig 13.00-kor egy bizottsággal máris Taszárra sietett az esemény szakszerű kivizsgálása érdekében. Persze beindult a teljes gépezet megkésett erődemonstrációja: rátapadtak a nagyobb rádióállomások híreire is, hiszen több fül többet hall, és fokozott ellenőrzés alá vonták a külföldi hírügynökségek jelentéseit, s ezúttal még a sorok közötti részeket is elolvasták. Kádár előtt sem lehetett sokáig titokban tartani a dolgot, az egyik lapszélen ott díszeleg saját kezű láttamozása.
Közben elkészült a munkáscsaládból származó, a megtett 200 és 350 óra után két kitüntetéssel rendelkező pilóta „személyleírása”, vagyis profiljának feltérképezése, hogy azonmód górcső alá vegyék, majd ízekre szedjék pályafutása minden milliméterét egy sebtében összeállítandó bűnlajstrom pellengérre vezető tervezett lépcsőfokaiként. Persze azonnal találtak ezt-azt a Taszári 4. század II. osztályú kinevezett repülőgép vezetőjéről: a SZU-ban tanult, majd Szolnokon szolgált; KISZ-tag, nős, 1 gyermeke van, felesége háztartásbeli; 1968-ban két dicséretet, 1969-ben két fenyítést (késésért, illetve fegyelmezetlenségért) kapott, amelyet töröltek az amnesztia során.
A minősítésétől két esztendővel ezelőtt megfosztott „Szigorúan titkos”, a Hadtörténeti Intézet levéltárában már bogarászható iratok (Jelentés Z.S. fhdgy. repülőgéppel történő külföldre szökéséről) tanúsága szerint „A Sormási Rt. állomás 9.28-kor mért egy gépet Kőszeg Észak-körzetében, kb. 1000 m-es magasságban”. De ott áll feketén-fehéren a megmásíthatatlan szörnyű bizonyosság is: 13.14-kor sikerült fogni a UP és ANSA hírügynökségek adását, melyben közölték, egy magyar vadászpilóta Udine körzetében — 19 km-re — lévő szükségrepülőtérre szállt le. A Reuter hírügynökség 15.15-kor kiadott jelentése szerint Zobori politikai menedékjogot kért (és kapott). Persze ezek után már nem kímélték a főhadnagyot, s hozzáfűzik, hogy vele kapcsolatban állambiztonsági jellegű adat ugyan ezt megelőzően nem merült fel, de hamar felbukkan korholásként, hogy „Pártonkívüli!” Sőt addigra már az aktakukacok azt is kiderítik, Szolnokon, mint repülőgép vezető Bíró volt rep. őrnagy rajába volt beosztva. Bíró feljegyzései között — noteszében — Z. neve többször szerepelt...
Az utánzás iskolája?
Bíró József nem más, mint az a százados, aki 1969. augusztus 14-én Dombóvárnál — azzal az ürüggyel, hogy alakzatot ellenőriz — kivált a (már 20-ára, az új kenyér ünnepére gyakorlatozó) kötelékből, és eltűnt a MiG-15-össel: négy és fél órán át keresték, egészen addig, míg az MTI nyugati források alapján jelentette, Olaszországba szökött. Az Udinéhez közeli Osoppóban landolt egy nagyon rövid betonon, s csak hasra téve tudta megállítani a vörös csillaggal is „felruházott” gépet, amely kigyulladt, ő meg — a szabadulás zálogaként — kis híján bent égett. Külön kalamajka volt mire kórházba került, összevarrták, aztán felpakolták a carabinierók. Ráadásul mindezzel akaratán kívül itthon is tetézte a bajt: az Őrjárat az égen című, Szolnokon épp akkor forgatott repülős film jeleneteivel is le kellett állni néhány napra az „ügy” miatt.
Bírót — saját elmondása szerint, ahogy egy újságcikkben évtizede elmesélte — orosz kémek próbálták meg eltenni láb alól a trieszti lágerben, hiszen kezük messzire elért, ezért Rómában vigyáztak biztonságára (test)őrök, majd Németországban „rejtegették”. De mindenáron távozni akart Európából, ám kihallgatói hirtelen bizalmatlanok lettek vele, miután hírét vették, hogy ugyanazon a napon, ugyanolyan MiG-15-össsel egy kubai pilóta Floridába szökött. Ez már több volt a sok(k)nál.
Állítólag még frankfurti tartózkodása alatt az izraeli légierő is beszervezte volna (hátha jól jön az arabok elleni küzdelemben a szovjet gépek ismerete), az amerikaiak pedig szaktanácsadóként láttak (volna) benne fantáziát, hiszen még tartott a vietnami csetepaté, amelyben az ellenfél nem volt rest MiG-eket is bevetni. De úgy vélte, számára befejeződött a szolgálat. A mundér becsülete addig tartott ki, hogy az osoppói landoláskor megsemmisítette gépén azt a jeladót, mely a boldog emlékű Varsói Szerződés (VSZ) lokátorainál volt hivatott azonosítani jelentkezését, mert nem akart titkokat átadni, csak a múltját lezárni — állította.
Hamarosan hozzájutott a kanadai beutazási engedélyhez, de nem volt benne sok köszönet: volt autómosó, majd permetezett magasfeszültségű vezetékek alatt röpködve, eszkimókat oktatott a sítalpas gépek alkalmazására; dolgozott elektrotechnikusként is. Először 1988-ban próbálkozott a hazatéréssel, a katonai bíróságnak címzett levelében bűnbánatot tanúsított, hangoztatván, nem árulta el hazáját, nem adott ki titkos adatokat, ugyanis megsemmisítette műszerét a leszállást követően.
Végül is a rendszerváltás után részesült kegyelemben, mivel húsz esztendő elteltével elévült a halálbüntetés végrehajthatósága; 31 év után találkozott a fiával Siófokon. Budapestre költözött, repülős rendezvények, fórumok szorgos látogatója volt, de a veterán repülős szövetségben — a neve elhallgatását kérő egyik vezető elmondása szerint — nem látták szívesen váratlan felbukkanását, pláne nem borultak a nyakába. Mostanra megszüntette e-mail címét, telefonszámai — átmenetileg? — nem kapcsolhatóak.
Se kép, se hang
Zobokiról azonban — ahogy ők is mondják — se kép, se hang.
Ő ügyesebben tette le gépét, csak az egyik futóműről égett le a gumi a fékezés során, amikor Risanóban landolt. A pilótafülkében cigarettázva várta meg, hogy észbe kapjanak az olasz hatóságok.
Idehaza azt is hamar kiderítették róla szökése után, hogy „A hadseregben eddig eltöltött évei során jellemző volt rá a fegyelmezetlenségre való hajlam. Mint a Szovjetunióban tanuló növendék, többször engedély nélkül hagyta el a laktanyát. Szolnokon, a repülő kiképző ezrednél is úgy tartották számon, mint akivel apróbb, de gyakran jelentkező fegyelemsértések miatt foglalkozni kell”.
Megpróbálták hát megregulázni. A bíróság ítéletében úgy foglalt állást, a személye ellen irányuló zaklatásnak vette a jó szándékú elvtársi bírálatot, s a figyelmeztetés miatt veszélyben látta a számára életcélt jelentő repülést.
Persze készültek róla röntgenfelvétel-szerű jellemzések: „zárkózott természetű, barátja nem volt, még azok között sem, akikkel együtt szolgált. Dekoncentráltság, illogikus magatartás. Szülei válása érzelmileg mélyen érintette”. Felettese a bíróság előtt tunya magatartásúnak minősítette, aki a felkészülés alatt rejtvényt fejtett, vagy modelleket rajzolt, de ezt a kihágást parancsnoka szigorúan megtiltotta. Előfordult, hogy — figyelmetlenségből, vagy fáradtság okán — egyszer 600 méterrel a beton előtt akarta letenni gépét, ezért eltiltották az otthoni házimunkától (sic!), hogy csakis a repülésre fordítsa figyelmét és energiáit.
Kihagyhatatlanul vizsgálták Zobokinak Bíró őrnaggyal, a távollétében halálraítélt hazaárulóval való esetleges kapcsolatát is, de „megállapítást nyert”, hogy Bíró kedvezőtlen véleménnyel volt Z-ről, nem javasolta MiG-21-esre való átképzését, többször bírálta fegyelmezetlen magatartása miatt, házasságkötését is (sic!) ellenezte. A belső vizsgálódás során leszögezték: „Egyenes, közvetlen, szervezeti összefüggés Bíró és Z. hazaárulása között nem valószínűsíthető. Bíró „sikeres szökése” ugyanakkor, mint a problémák elől való menekülés módjának példája, szerepet játszhatott Z. hazaárulásában” — fogalmazódott meg lesújtó végkövetkeztetésként.
Az iratok szerint a tárgyaláson anyja amellett kardoskodott, nem hiszi, hogy elárulta volna a hazáját, inkább azt, hogy mindenkiben csalódott. Felesége szerint ugyanis a szökés előtti napokban épp ezredparancsnoki dicséret lehetőségébe ringatta magát, de ez hiú remény maradt. Bíró őrnagyot pedig — állítólag — nem szerette, sőt megvetette, mert hátrahagyott egy csemetét. (Vele ugyanez ismétlődött meg fél évvel később — A Szerk.)
„Hazaárulás”, mint ellenszer?
Az okokat keresve — a vizsgáló bizottság szerint — „a legvalószínűbbnek látszik, hogy az egyéni életében elszenvedett sorozatos kudarcok után — nem rendelkezve kellő eszmei, politikai felkészültséggel —, amikor veszélyeztetve érezte életének úgyszólván egyetlen, számára még örömet, értelmet jelentő repülési lehetőséget, személyiségére jellemző hirtelen, illogikus elhatározás alapján a problémáitól, gondjaitól való menekülés módjaként választotta a hazaárulást”. Súlyosbító körülményként említették, hogy ismerte a Magyar Népköztársaság és a szomszédok együttműködő repülőtereit, azok rádió és rádiótechnikai adatait, a vadász irányítás rendszerét és irányító szavait. Általában ismerte az Országos Légvédelmi Parancsnokság honi légvédelmi hadosztály erőinek és eszközeinek diszlokációját. „Hazaárulása során két db. 1:500 000 és 1 db 1:1.000 000 repülési térképet, a földi repülés irányító szolgálat adatait és szolgálati pisztolyát vitte magával”. Azonmód megváltoztatták a hívójeleket, a vadászirányító szavakat, a repülőgép vezetők indexeit, a felismerő jel adását és kérését.
A nyílt dorgálással nem kellett sokáig várni, a Népszabadság hasábjain a „kékfényes” megmondó ember kirohanásában alaposan elverte rajta a port, s ország-világ előtt meghurcolta: nevezte hazaárulónak, beszélt megvetésről, emberi hitványságról, aljaemberről, alávaló cselekedetről, s hogy sújtsa az egész nép megvetése a hazaárulót. Meglepő módon számos bírálat érte utólag a cikket a pártvezetés részéről: „Annak ellenére, hogy tartalmilag jó, célszerű volt, időpontját illetően elhamarkodott. A cikk keresztbe metszette diplomáciai erőfeszítéseinket. Tulajdonképpen megakadályozta, hogy a játszmát a szabályok szerint végigjátsszuk” – vagyis megzavarta a kiadatási tárgyalásokat, s ezzel voltaképpen megmentette a Zoboki életét.
A MiG-et néhány nap múlva, szétszedett állapotban – a követség jelentése szerint – az olasz légierő kamionján a tarvisioi állomásra szállították, ahol vonatra rakták, s útba indították a kaposvári légi támaszpontra, persze a pilóta nélkül. Ő a Trieszt melletti menekülttáborba került, ahol az USA-ba való utazás lehetőségére várt; képeslapot is küldött feleségének, jelezvén, mindene megvan, amit szeme-szája kíván, írja csak meg, mire van szüksége.
Miként Bírót, Zobokit is – távollétében – halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélték, „mert csak ilyen büntetés áll arányban azzal a felmérhetetlen kárral, amit a vádlott a Magyar Népköztársaságnak okozott”. Utóbbi esetében gyorsított menetben „zavarták le” a jogi eljárást. A bíróság az ítéletben csak Z. büntetlen előéletét találta enyhítő körülménynek, de ez kevésnek bizonyult, hogy ne a legsúlyosabb katonai bűntettnek tartsák szökését.
A veterán repülők szövetsége egyik – magát megnevezni nem kívánó – vezetője (aki 4000 órát repült) szerint, minden pilóta fel akarja építeni a maga életét, amely rázós, érdekes, halálos is tud lenni. A seregben az ászok közé tartoznak a pilóták. De „fűnívón” nem lehet repülni! – mondja sokat sejtetve a lopakodást kizárva, hozzátéve, ez egy kis ország, nem volt kitárult légtér! Szerinte Zoboki megbízhatatlan volt, s nem politikai okokból hagyta el az országot; kilépve idegen légtérbe még a lelövés veszélye is fenyegette.
Ő. nemcsak az itthoniak „radarképernyőjéről” tűnt el: hamar megszűnt létezni a volt pilóták, bajtársak látókörében is. A Magyar Vöröskereszt keresőszolgálatának számítógépes nyilvántartása szerint 1992 óta bizonyosan a kutya sem érdeklődött utána. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa, Okváth Imre történész szerint feltételezhető, hogy a MiG-15-ösökkel „lelépett” pilóták egyike sem a saját szakállára hajtotta végre – a Nyugat, és az itthoni demokratikus ellenzék szemében – „hősi cselekedetét”, sőt Zoboki esetében motivációként még a „szerelmi szál” sem zárható ki az átrepülésben. Őriznek dossziékat róluk az ÁBTL-ben, de ezekről még nem fújták le a port, bár már akadt, aki belelapozott.
Beszéltem az OLP egykori parancsnokával, több (had)történésszel, de nem áll össze a hiteles kép. Maradnak hát az összeesküvés-elméletek?
Knoll Gyula ezredes, aki repülőszázad parancsnok volt Taszáron, s több (szak)könyv szerzőjét tisztelhetjük benne, meggyőződése, önmagában nem sok értelme volt egy lestrapált MiG-et az „ellenség” kezére adni. Ebben nincs sok ráció ahhoz, hogy „nemzetközi hőssé” váljon valaki – mondja.. Faggatásomra nem rejti véka alá meggyőződését, „Bíró hazajött, elmondta a saját történetét, de mi, pilóták úgy tudjuk, mind a kettőt úgy küldték ki, nem maguktól keltek szárnyra”.
Szerinte „Zobokit is, csakúgy, mint az oktatóját, egy már nagyon lehasznált MiG-15-össel engedték, vagy inkább küldték ki, ugyanazzal a szisztémával, típussal, és ő az amerikaiakhoz kérte magát, mert sem az olaszok, sem senki más nem jöhetett számításba.”
De mi volt ennek az egésznek az értelme? – vetem fel. Hát, hogy ahová nem jutottak el a szovjetek, oda eljutottak a magyar pilóták, akiket tárt karokkal fogadtak, s még a hátukat is megveregették – sejteti a rejtély megfejtéséhez szolgáló kulcsot.
A Honvédelmi Minisztérium közlése szerint, „Zoboki főhadnagyot a HM 0267/1970. számú parancs értelmében 1970. 05. 18-án – 1970. 04. 07-i hatállyal – fegyelmi fenyítéssel rendfokozatától megfosztották, és tartalékállományba helyezték. A kaposvári katonai bíróság, majd fellebbezés után a Legfelsőbb Bíróság főbüntetésként halálra, mellékbüntetésként teljes vagyonelkobzásra ítélte. (...)
Zoboki nem nyugállományú katona, így nem tartozik a HM gondoskodási körébe. Rehabilitációja nem történt meg, későbbi életpályájára és esetleges hazatérésére utaló adattal a minisztérium nem rendelkezik. Ugyanígy nincs információjuk hozzátartozóinak lakhelyéről, vagy tartózkodási helyéről”. Az iwiw-en és más közösségi oldalakon sem kecsegtetett sok sikerrel a kutakodás. Felhívtam néhány „feleséggyanús” telefonszámot találomra, egy volt, aki azonnal, tüntetőleg lecsapta a kagylót.
Fia 41 éves lehet. Még az is előfordulhat, hogy a repülés szenvedélye.