A rezsicsökkentés akadályozza a klímatudatosságot és csapdahelyzetet teremt

Október 31-én kezdődött a 26. klímacsúcs Glasgow-ban, azaz a COP26, ahol az ENSZ Klímaváltozási Keretegyezményét aláíró államok vezetői találkoztak. A konferencián az országok különböző célokat és vállalásokat fogalmaztak meg, amelyek végső célja a klímaválság elkerülésére tett kísérlet. Mindeközben a magyar kormány a rezsicsökkentéssel kampányol, amivel közvetetten támogatja a környezetre jelentősen káros fosszilis energiafelhasználást. A többi között erről, illetve az energiaátmenet anyagi vonzatairól is beszélgettünk Botár Alexával, a Magyar Természetvédők Szövetségének (MTVSZ) éghajlat és energia csoportvezetőjével. Azt szintén elárulta a 168-nak, a konferenciára igyekvő döntéshozók által használt négyszáz magánrepülőgép milyen mértékben járult hozzá a környezetszennyezéshez. 

A sajtóban elég nagy visszhangot kapott, hogy a klímacsúcs résztvevői összesen négyszáz magánrepülővel érkeztek Glasgow-ba, hatalmas karbonlábnyomot hagyva maguk után. Sokan felháborodásuknak adtak hangot, de valójában mekkora környezeti károkat okoz a repülés?

A közlekedés és azon belül a repülés nemcsak Magyarországon, de globálisan is a kibocsátásnövekedés számottevő részéért felelős. Hiába egyre energiahatékonyabbak az autók és más járművek, ezzel párhuzamosan egyre több van belőlük. A légiközlekedést a közelmúltig az Európai Unión belül alig szabályozták – most szigorítanának a jövőben a kerozinadóval –, de ez a közlekedési forma jelentős kibocsátóként még ma is több kiskapuban, adómentességben és kedvezményben részesül, és ez sajnos a magángépekre is vonatkozik.

Ennek tükrében természetvédő szempontból mennyire hiteles a klímakonferencia?

Ez a négyszáz magánrepülő abszolút konfliktusban áll a klímakonferencia céljával. Többen felvetették, hogy a koronavírusra való tekintettel online is meg lehetne tartani, de egy ilyen égető és komplex problémáról nemzetközileg nem lehet igazán hatékonyan tárgyalni digitális módon. Egyfelől oda kellett jutnia a vezetőknek a találkozó helyszínére, másfelől tényleg a probléma súlyosbításához járultak hozzá.

Mégis, a mai világhoz szervesen hozzátartozik a repülés, a gyors áru- és emberszállítás, illetve az olcsó turizmus, amelynek segítségével a társadalom alacsonyabb jövedelmű rétegei is esélyt nyernek a világ felfedezésére. Ha ennyire szennyező a repülés, ezt mind fel kellene számolni?

Alapvető szemléletváltásra van szükség. Európán belül meg lehetne oldani a vonattal, busszal való közlekedést. A Greenpeace már felvetette, hogy bizonyos Európán belüli távokon betilthatnák a repülőutakat, amennyiben van buszos, vonatos alternatíva. Nyilván a fő kihívást a tengerentúli ember- és áruszállítás jelenti. Egyáltalán nincs szükségünk arra, hogy mindenféle gagyi, gyorsan hulladékká váló tömegtermékeket utaztassunk több tízezer kilométeres távolságra. A klímaváltozás miatt egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak az áthárított kárú és felelősségű, szabályozatlan repkedést. A repülés nem alapvető jog, a mobilitás viszont igen. Az ember egy tengerentúli retúr repülőúttal az egész éves egy főre jutó kibocsátási kerete felét elhasználja. A koronavírus alatt sokan felfedezték, hogy itthon is van elég látnivaló, nem kell feltétlenül külföldre menni pihenni, vakációzni. A szelíd ökoturizmus lényege, hogy nem repülővel, hanem más környezetkímélő módon jutunk el ugyanoda lassabb tempóban. A sok repülés, utazás és szállítás a felgyorsult élet és a fogyasztás egyik alaptünete, de ezen muszáj változtatni, mert nem fenntartható sem egyéni, sem társadalmi szinten. Ezzel szemben a COP26-on nem hangzott el a repülés visszafogására vonatkozó vállalás. Ha az árak például megfelelően tükröznék a repülés által okozott környezeti és társadalmi kárt, az már előrelépés lenne. Amíg viszont a légitársaságoknak nem kell a fosszilis energiafelhasználást megfizetniük, addig a repjegyek árát is alacsonyan tudják tartani.

David Attenborough a beszédében leginkább arra hívta fel a figyelmet, hogy több milliárd szén-dioxidot kellene kivonni a levegőből. Ezt hogyan lehetne véghez vinni, és milyen hatással lenne a mindennapi életünkre?

Ő és a szakma azt is mondja, hogy ha már megtörtént a kibocsátás és elégettük az adott fosszilis energiaforrást, akkor az abból keletkező üvegházhatású gázokat nehezebb eltüntetni. Inkább a kibocsátások megelőzésére érdemes helyezni a hangsúlyt. Ha kevesebb fosszilis energiát használunk, eleve csökkentjük a kibocsátásokat is. Minél inkább el kellene kerülni a tévutat, miszerint utólag próbáljuk kivonni a szén-dioxidot különböző kétes biztonságú, csővégi, energiaigényes és drága technikákkal. A természetes szén-dioxid nyelők, vagyis például az erdők és az óceánok nagy szolgálatot tettek eddig, de a felmelegedés miatt egyre kevésbé képesek erre. Nem hagyatkozhatunk arra, hogy a probléma megoldódik természetes módon. Viszont a mesterséges nyelők és technológiák gyerekcipőben járnak, kifejlesztésük és működtetésük zömében elvenné a forrásokat, a kapacitásokat a valódi fosszilis energia-kivezető megoldásoktól. Az éghajlatváltozás komplex probléma, éppen ezért nem oldható meg pusztán technológiai átalakításokkal, fejlesztésekkel. Rendszerszintű problémát csak a rendszer gyökeres átalakításával lehet kiküszöbölni, ezért is alapvető, hogy ütemesen csökkentsük a fosszilis energiafelhasználást és energiarendszert, illetve termelési és fogyasztási szerkezetet váltsunk.

Világos, hogy efelé kell venni az irányt, és ez az elvárás, de ne felejtsük el, nagyon sok országnak nem áll rendelkezésre az ehhez szükséges anyagi keret, a probléma viszont globális. Mit lehet ezzel kezdeni?

Ez a fejlett országok, kiemelten a G20 felelőssége. Egyrészt történelmileg mi bocsátjuk ki a legtöbb üvegházhatású gázt az iparosodás óta, de a kibocsátások visszafogására is nekünk van a legtöbb lehetőségünk. A fejlődő országok okozták a legkevésbé a klímaváltozást, mégis őket terheli leginkább. Nekik azt kellene elkerülniük, hogy ugyanazt a nagy kibocsátó fejlődési pályát járják be, mint anno a fejlett országok. A klímafinanszírozás pont erre találták ki, bár elég nehezen gyűlik össze a meghatározott évi száz milliárd dollár. A fejlődő országok ennek köszönhetően klímabarátan fejlődhetnének, energiatakarékos módon termelhetnének.

Az anyagi kérdés csak az egyik része a hátráltató tényezőknek, az elhatározás a másik. Négy nagy kibocsátó ország nem jelent meg a glasgow-i klímacsúcson: Brazília, Törökország, Kína és Oroszország. Egy dolog, hogy azokat lehet támogatni, akiknek nincsenek meg a szükséges anyagi feltételeik, de mi az esélyünk a klímakatasztrófa elkerülésére, ha szándék sincs a változtatásra?

Ez sokszor egy klímapolitikai és diplomáciai póker játszma. A kínai vezetés a COP26 előtt bejelentette, hogy a közeljövőben tetőzhet a kibocsátásuk, és 2060-ig klímasemlegesek lesznek. India 2070-re ígérte ugyanezt. A metánkibocsátás visszafogásáról, a szénkivezetésről és az erdőirtás megállításáról is születtek megállapodások. Célkitűzéseket persze könnyű tenni, de meglátjuk, hogy valóban történnek-e intézkedések ezekbe a klímavédelmi irányokba. A legtöbb ország tett valamiféle vállalást a kibocsátások visszafogására vonatkozóan. Szerencsére már lehet látni a változást a tíz-tizenöt évvel ezelőtti helyzethez képest, amikor Kína és India még szinte egyáltalán nem akart felelősséget vállalni.

Azért a nagy kibocsátó országok között több fejlődő ország is szerepel. A kérdés, hogy a mostani vállalásaik hova vezetnek és betartják-e azokat egyáltalán.

Így van. Az is kérdés, mennyire hatékonyan állítanak a kereskedelemben szabályozási feltételeket. Kínában fontos lépés volt a külföldi hulladék átvételének minimálisra korlátozása. Ennek hatására a textilipari termelésének egy része visszatelepül Európába. Kína masszívan megszenvedi az éghajlatváltozást, tehát gazdasági szükségszerűség is, hogy visszafogja a kibocsátásait. A Párizsi Megállapodás értelmében a világ országai a maximum két fokos, de lehetőleg a másfél fokos globális felmelegedési küszöböt igyekeznek fenntartani. Hiszen a két fokos felmelegedésnél kétesélyes, hogy elszabadul-e az éghajlatváltozás, vagy sem, a másfél fok a biztonságos küszöb. Az egyes országok önkéntes vállalásai összesítve 2,7 fokos globális felmelegedést okoznának, a COP26 elején tett bejelentésekkel egy új kutatás szerint esetleg a két fokos küszöböt is elérhetjük. Mindenesetre az eddig megtett lépések kevesek az éghajlati katasztrófa elkerüléséhez.

A következő negyven évben pesszimista, vagy optimista forgatókönyvvel nézünk szembe, azaz a jelenlegi vállalások vissza tudják még fordítani a negatív folyamatokat?

A klímatudósok már évtizedek óta egyértelműen jelzik nekünk, hogy vissza kell fogni a kibocsátásokat. A döntéshozók és a szakpolitika mindig késve fogalmazza meg a konkrét célokat, nagyjából tíz évvel le vagyunk maradva a szükséges lépésekkel. Ez tényleg egy versenyfutás. Egyre gyakoribbak és súlyosabbak az időjárási szélsőségek, úgy mint villámárvizek, aszályok, erdőtüzek. Fel kell gyorsítani a cselekvést. Itt tényleg az a kérdés, hogy a politikusok milyen gyorsan tudnak elfogadni ambiciózus célokat, és milyen gyorsan tudják azokat intézkedési tervekké formálni, forrásokat és intézményrendszert rendelve hozzá. A klímakonferencia tulajdonképpen egy számvetés az eddig elért eredményekről. Sajnos nagyon nem elegendő az, amit a 2015-ös párizsi csúcs óta fel tudtunk mutatni. Ugyanakkor születtek előremutató lépések, amelyek bizakodásra adnak okot. A világot biztosan nem váltja meg egy klímakonferencia, de talán a vezetőket ráveszi súlyosabb döntések meghozatalára. A szükséges lépésekhez társadalmi nyomásra van szükség. Az energiaátmenet igazi élharcosai a különböző helyi közösségek, önkormányzatok, a lakosság.

Az egyik legfontosabb változás, hogy az energiafelhasználást teljes mértékben a megújuló energiaforrásokra kellene alapozni. A fejlett nyugati világ mindennapjait figyelembe véve ez mennyire reális elképzelés a közeljövőben?

Erről szól az energiaátmenet. Ne ész nélkül telepítsük be a megújuló energiatermelő berendezéseket, mert öngól, ha ezekkel összességében nő az energiafelhasználás, ha tovább gerjeszti az energiaigényt ahelyett, hogy helyettesítené, lecserélné a régebbi, nem-megújuló energiatermelőket. Ezért van szükség arra, hogy először visszafogjuk az energiapazarlást, és aztán ezt a kevesebb mennyiséget, a valódi energiaszükségletet biztosítsuk fosszilis helyett megújuló energiából. Ez nyilván rendszer- és országszinten is nagy falatnak tűnik. Magyarországon az épületek a legnagyobb energiafogyasztók, a teljes hazai primer energiafelhasználás negyven százaléka megy a háztartások energetikai ellátására. Hogyha a következő évtizedekben a legtöbb épület energetikailag felújítanánk hőszigeteléssel, fűtéskorszerűsítéssel, ablakcserével, megújuló energiás fűtéssel és napelemmel, akkor a probléma nagyobb része meg lenne oldva. Az MTVSZ is azt üzeni, hogy kivitelezhető, ha Magyarország kormánya évente legalább százezer ház és lakás energetikai mélyfelújítását segíti elő. Ezzel élhetőbb lakókörnyezetet és munkahelyeket teremtenénk, a rezsiszámla tartósan csökkenne, a gazdaságnak és az egészségnek is kedvező lenne. 2030-ig minden eddiginél több uniós forrást lehetne rászánni, és a lakosok, az önkormányzatok, a cégek és az építőipar számára is nyerő helyzetet teremtene, amit már régen el kellett volna kezdeni. A teljes lakosságot és az önkormányzatokat is be kell vonni az energiaátmenetbe.

Igen, de ez továbbra is nagyon nagy anyagi terhet jelent. Hangzatos cél, azonban ne felejtsük el, hogy a kivitelezés a magyar társadalom nagy részének önerőből elképzelhetetlen.

Mikuláskor indul egy olyan program helyreállítási tervből, amely száz százalékosan támogatja az alacsony jövedelműek napelemtelepítését hőszivattyús fűtéskorszerűsítéssel és ablakcserével. Viszont ezt a közepes jövedelmű réteg meg tudná finanszírozni kisebb, például harminc százalékos támogatás  mellett is. A csökkenő energiaszámla alapján ők vissza is tudnák fizetni a megtakarítás ütemében a visszatérítendő hitelt. A nagyobb arányú támogatásokkal azokra kell fókuszálni, akik energiaszegénységben élnek, pazarló a háztartásuk, és kényszerből szorultak ebbe a méltatlan helyzetbe. Számukra egy célzottabb energetikai felújító támogatási programot kellene indítani, amelynek segítségével sokkal kevesebb energiát fogyasztanának és tartósan minimálisra csökkenne a rezsi. Ezek az energiaszegénységben élő emberek a jövedelmük mintegy tíz százalékát fizetik ma az energiaszámlákra, ez pedig egyes számítások szerint hatszáz-nyolcszázezer háztartást is érinthet hazánkban.

Ők hiába kapnak százalékos támogatást, nem fogják tudni megfinanszírozni az átállást.

Számukra kell kialakítani a száz százalékos konstrukciót. Náluk viszont tényleg nem a napelemmel kéne kezdeni, hanem a teljes energetikai felújítással.

Az Európai Unió emelni szeretne a gáz és az áram árán, hogy takarékoskodásra ösztönözzék az embereket, a magyar kormány azonban az árak rögzítésével és a rezsicsökkentéssel kampányol. Meddig tartható ez a gyakorlat, és hozzájárul-e ahhoz, hogy nőjön a kibocsátásunk?

A mesterséges rezsicsökkentés ma nemcsak az energiaszegénységben élőket célozza, hanem mindenkinek, így a magas jövedelműeknek is juttat, de például a szegények tüzelőjére nem terjed ki. Nagyon sok olyan háztartás is támogatást kap ezáltal, amelyeknél nem indokolt. Ugyanakkor ez egy rejtett fosszilis támogatás, mert gyakorlatilag a fosszilis alapú energiafelhasználást, a jelenlegi fűtési rendszereket segíti elő.

Mondhatjuk, hogy ez a gyakorlat akadályozza a klímatudatosságot?

Igen, és fenntartja a lakosság csapdahelyzetét. Egyrészt kitolja az energiaberuházások megtérülési idejét, és kevésbé ösztönzi a lakókat arra, hogy energiahatékony felújításokat végezzenek, amellyel tartósan és tisztán csökkenthetik a rezsit. A rezsicsökkentés valójában fenntartja az ország és a lakosság függését a fosszilis energiaforrások árának változásaitól. Erre nem az a válasz, hogy lassítjuk az energiaátmenetet, hiszen pont az a cél, hogy minél gyorsabban függetlenítsük magunkat a fosszilis energiától, mert társadalmilag, egészségileg és gazdaságilag is egyre súlyosabb károkat okoz. Viszont nemcsak a nagyvállalatoknak és a nagykibocsátó iparnak kell csökkenteni a fosszilis energiafelhasználást, hanem a háztartásoknak is. Ma a magyar lakosság a rezsicsökkentés mellett  is megszenvedi a piaci energiaár-növekedést, hiszen az inflációt, a növekvő költségeket a termelő és szolgáltató cégek kőkeményen beépítik az áraikba. Ezért a magyar kormánynak az alacsonyabb jövedelműeket célzó energiaátmenetet támogató programokat  kellene indítania. Az Európai Unió is tisztában van vele, hogy támogatni kell a nehezebb helyzetben lévő rétegeket az átmenetben, ezért javasolnak a Fit for 55 csomagban szociális klímaalapot, amelyből Magyarországra három milliárd euró jutna.

Akárhogy is, a magyar emberek jelentős része képtelen lenne a jelenlegi magyar árak kétszeresét, háromszorosát kifizetni, amely a piaci árnak felel meg, és mondjuk egy svéd állampolgárnak nem ugyanazt jelenti ez az összeg. Világos, hogy a kormány rezsicsökkentése nem lehet a megoldás, de akkor mégis mivel lehetne ezen változtatni?

Ez az energiaáremelkedés alapvetően a fosszilis energiaforrásokhoz, elsősorban a gázhoz, olajhoz köthető, csak kis részben az energiaátmenethez. Ha sokunk magának termelné meg helyben elérhető, tiszta energiaforrásból, például napelemekkel az áramot, akkor sokkal kevésbé lennénk kiszolgáltatva a fosszilis energia körüli spekulációknak, az energiaáraknak. Egy jól hőszigetelt háznak csak minimális fűtésre-hűtésre van szüksége, ez megoldható megújuló energiás fűtéssel. Egyértelmű, hogy a jelenlegi piaci árakat nem lehet hirtelen ráereszteni a magyar lakosságra, de ez nem is lenne szükséges, ha felgyorsítjuk az energiaátmenetet.

 (Kiemelt képek: Interjú Botár Alexával, a Magyar Természetvédők Szövetsége klímavédelmi szakemberével. Budapest, 2021. november 5-én. Fotó: Pozsonyi Roland / 168.hu)