Kincskeresők

Winkler Mártával valahogy nem lehet magázódni. Mintha régi baráttal találkozna az ember.

Budai otthonában csengettyű jelzi a vendég érkezését, gyerekrajzok, papírmadárkák mindenütt. Még a falióra is madárfüttyel köszönt. Meséli, kisdiákjaival rendszeresen járt fiókákat etetni, fészkeket gondozni. Arra tanította őket: be kell barangolni a világot. Ám a megtett utat nem kilométerekkel mérik. Fontosabb fölfedezni egy virág, egy bogár titkát.

A költészet, a zene rejtelmeit. Az élet igazi kalandora lelki gazdagságban méri kincseit.

Winkler Márta legfőbb pedagógiai eszköztára – a személyisége. Édesanyja csak hat elemit végezhetett, de négy gyermekének életre szóló mintát adott.

Mátraalján, Pásztón élt a család.

A mama kézimunkázott, az édesapa villanyszerelő volt. Előfordult, hogy főzni sem volt miből, s a szomszédasszony hozott kukoricalisztet. Ám mindig volt közös móka és ének. Márta amúgy vadóc, konok kislány volt. De anyja sosem veszítette el a türelmét, hangját sem emelte fel. Elég volt, ha lánya szemébe nézett.

Még hatéves sem volt Márta, de már tanítósdit játszott a falubeli gyerekekkel. Amikor aztán beíratták Hatvanban az elemibe, hamar rádöbbent: iskolába járni egyáltalán nem olyan jó, mint amilyennek képzelte. Ha nem sikerült szépen kanyarítania a betűket, körmöst kapott. Zokogva szaladt hazáig. „Meglátod, milyen szépen írsz majd, ha gyakorolsz” – csillapította édesanyja. Márta jó tanuló lett, de mindig szorongott, ha becsöngettek. Nehezen viselte a szereplést, számonkérést.

A félelem még akkor sem múlt el, amikor az ötvenes évek végén fölvették a Tanítóképző Főiskolára. Noha a tekintélyelvű oktatást utálta, mégis megszállottan készült a pályára. Be akarta bizonyítani: lehet másmilyen is az iskola. A tanulás nem nyomasztó kényszer, hanem „vidám expedíció a fantázia birodalmába”.

Winkler Márta ’62-ben diplomázott, majd a Váli utcai általános iskolába került. Mintha egy oktatási nagyüzembe csöppent volna: ezer tanuló, az ő osztályában is 42 kisdiák. Eleinte tanácstalanul nézte őket: hogyan szelídítsen meg ennyi rakoncátlan növendéket? Már akkor eldöntötte: sosem fog kiabálni, intőt, egyest osztani. Minden órájára új játékkal készült: léggömbökre írta fel a nyelvtani szabályokat, puha anyagokból számolótáblát készített a kicsiknek, állatfigurákkal mesélt nekik az összeadásról.

Később az osztálytermet is átrendezte. Az iskolapadok helyére mozgatható asztalokat, székeket barkácsoltak a szülőkkel. A tanár nem a pulpitusról diktált, hanem a gyerekek körében: énekelt, táncolt. Nemcsak a régi bútoroktól váltak meg, hanem az ósdi, hierarchikus iskolai szellemtől is. Márta osztályában szabad lett a vélemény, a vita. Néhány négyzetméternyi demokrácia egy diktatúrában.

Alternatív diákok

Akadt, aki feljelentette a pártnál, megtörtént, hogy egyszerre hat szakfelügyelő ült be az órájára: árgus szemmel lesték, miféle „gyanús, felforgató dolgok” folynak ott. De nem tudtak mibe belekötni: az „alternatív diákok” többet tudtak az előírt tananyagnál. Gondolkodási készségük, kreativitásuk jóval átlag fölötti volt. A szülők lelkesedtek Winkler Mártáért: gyerekeik imádták az iskolát, a házi feladatokat lázas szorgalommal körmölték.

Híre ment a „csodatanítónak”. Hazai és külföldi szakemberek tolongtak a Váli utcában, hogy lássák: milyen a szabadság iskolája.

A pedagógus módszeréről Péterffy András ’79-ben dokumentumfilmet forgatott Iskolapélda címmel. Csakhogy az új „iskolapélda” sokakat felháborított: „A gyerekek szabadon járkálnak óra alatt, és hangoskodnak. Tiszta anarchia!” Egyszer harminc matematikatanárnak mutatták be a filmet. Volt, aki dühében az asztalt verte: „Ez a tanári tekintély megcsúfolása! Fél órát vitatkoznak a prímszámokról. Ennyi idő alatt én megíratok 15 példát a diákokkal.”

Közös szabályok

Mártának minden napja kemény küzdelem volt a felnőttekkel, de a gyerekek között boldognak érezte magát. Lassan egyszemélyes intézménnyé vált a Váli utcai iskolában. De huszonöt év után úgy érezte, nem bírja már a terheket: ideg-összeroppanás miatt kereste fel orvosát. A doktor figyelmesen hallgatta, majd csendesen azt kérdezte: „Márta, tud maga sírni?” A tanítónő kitántorgott a rendelőből, zokogott az utcán. Majd hazament, s azt mondta a férjének: „Csináljunk egy iskolát.”

Márta mérnök férje mindenben a felesége mellett állt. Sikerült megszerezniük a XI. kerületi tanácstól egy bezárt óvodát. A férfi tornatermet, számítástechnikai szobát épített. Támogatta őket az oktatási minisztérium, a Soros Alapítvány is. A férj még megélte az iskolaindítást, az első évek sikereit, aztán meghalt.

Mártának csak a tanítványai maradtak. Iskolájuk nevét is a gyerekek találták ki. Eredeti ötletük Titokfalva volt, de megegyeztek: kedvenc Móra-regényük nyomán hívják inkább Kincskeresőnek.

Megalkothatta hát azt az iskolát, amelyről mindig is álmodott. A demokráciára nevelés, konfliktuskezelés náluk éppolyan fontos tantárgy volt, mint az írás, olvasás. Tiszteletben tartották: a gyerekek teherbírása sem egyforma. Közösen hozták meg a házirend szabályait, saját normáik szerint éltek. Deviáns, nehezen kezelhető tanuló is akadt köztük. Birkózósarkot alakítottak ki a fiúknak. Ha valamelyikük bevadult, társai megkérdezték tőle: „Ez még barátságos?” És ennyi jelzés elég volt az agresszió oldásához.

A másság elfogadása, a szolidaritás természetessé vált közösségükben. Jártak hozzájuk testileg sérült gyerekek is. Az egyik kisfiútól sokáig elhúzódtak a többiek. De a sérült kissrác hamar lenyűgözte társait: mindent tudott a vonatokról, repülőkről, bogarakról. Ha villamosra szálltak, a gyerekek védelmezően vették körül, hogy megkíméljék a bámész tekintetektől. A fiút 14 évesen már természettudományi konferenciákra hívták, felvételi nélkül jutott be az egyetemre. Felfedezett egy Magyarországon eddig ismeretlen lepkét. Az egykori „kincskeresők” azt írták neki: „Büszkék vagyunk, hogy az osztálytársaid voltunk. Általad leszünk mi is híresek.”

Winkler Márta 46 év után, tavaly hagyta abba a tanítást: a Kincskereső iskolát ma már más vezeti. De a tanítónő gyakran tart előadásokat, bemutatóórákat a módszeréről.

Úgy véli: a mai gyerekek helyzete nehezebb, mint a korábbiaké. A szülőknek nincs idejük rájuk, az iskolák pedig nem tudtak lépést tartani a megváltozott világgal. Még nagyobb most a pedagógusok felelőssége. Ám hivatásuk presztízse elveszett, a legjobbak is elhagyják a pályát. Pedig nem lenne szabad lemondani a kicsikről, hisz mit ér a jövő „titokfejtők” nélkül.

Nem felejthető

A tanítónőt rendszeresen keresik egykori növendékei: meglett családapák, -anyák sokszor kérik „Márta néni” tanácsait. Nevelőjük úgy fogalmaz: annak örül legjobban, hogy mindegyiknek lett „emberdolga”. Van, aki falut igazgat, más betegeknek segít, szegényeknek. Számukra a mások iránti felelősség és együttérzés nem felejthető tananyag.