Kik követnének egy őrült szerbet? – Szrgya Popovic útmutatója a forradalomhoz

– Ön állítólag, persze szigorúan csak Soros György után, a leginkább gyűlölt ember sok autokrata rezsimben. Azt is mondják szervezetéről, a CANVAS-ról, hogy terrorista mozgalom. Megtiszteltetésnek tartja?

– Ha egy autokrata rezsim gyűlöl, akkor fél tőled, az pedig azt jelenti, hogy valamit jól csinálsz. De nem veszem én ezt az utálatot túl komolyan. Akik azt gondolják rólunk, hogy exportáljuk a forradalmat, miközben teljesen világos, hogy kívülről szított forradalom nincs, az csak belülről jöhet, azok az emberek Disneylandben élnek, komolytalanok. Ki hiszi el, hogy magyarok, grúzok vagy törökök milliói követnének egy őrült szerbet, azaz engem? Legutóbb azt hallottam, hogy ötven aktivistát küldtünk Caracasba, ahol ezek valamiféle Che Guevara- vagy Bolivar-szerű lázító csoportokat hoztak létre. Ez is hülyeség. Nem gondolhatják ép ésszel, hogy hárommillió venezuelait mi mozgósítottunk a népszavazásra.

Fotó: Bazámth Ivola

– Az erőszakmentes engedetlenségi mozgalom fogásait, taktikáját nyilván az 1998-ban alakult, Milošević meg­­döntésére szerveződő szerb ifjú­­sá­­gi csoportban, az Otporban tanulta ki. Mi az, ami ebből ma is élő hagyománya a CANVAS-nak, az ön nemzetközi civil hálózatának?

– Először csinálunk valamit, majd tanulunk belőle, pont mint az óvodások, nekem vannak gyerekeim, szóval tudom ezt. 1992-ben vágtunk bele az occupy módszerek használatába, vagyis egyetemi campusokat foglaltunk el. Mindez egy nagyon urbánus, hippi, balos, liberális, értelmiségi, rocker környezetben folyt. Lennont énekeltünk, hogy „Give peace a chance”, adj esélyt a békének.

– Színtiszta hatvanas évek.

– Az. Milošević meg boldog volt, hogy belezáródtunk ebbe a szimbolikus kisállatkertbe, ahol a látogatók hol egy elefántot, hol egy majmot, hol meg egy-egy aktivistát láthattak az üvegfal mögött. Gettó volt, nem hallatszott ki a hangunk. Rájöttünk, hogy ezt a szuperértelmiségi attitűdöt el kell felejteni, kint kell lennünk a valóságban, az emberek között. Megtanultuk, hogy csak az az ügy vonzó, ami személyes. Ami átélhető. Kiderült, hogy az addigi sémák nem működnek, minden tüntetés, szerveződés a helyi igényeknek és kulturális mintáknak kell hogy megfeleljen. Világos lett továbbá, hogy ezzel együtt is milyen fontos az egység. Szerbiában addig kétféle „egység” volt: a politikában az alkalmazkodás és a zsarolás kombinált módszereivel összetákolt hatalmi szerkezet, ha ebből kilógtál, véged volt. A másik meg az az etnikai egység, amit mások totális gyűlöletére építettek: a horvátok katolikusok, tehát idegenek, az al­­bánok muzulmánként pláne, a magyarok összeesküvők és háborús bűnösök. Milošević nyolc évig nyomta ezt a propagandát, amivel minket, szerbeket a leprások szigetére száműzött: a leprásokat senki sem akarja megérinteni, és ők sem vegyülnek másokkal. Majd aztán tizennyolc ellenzéki párt végre összeállt a vezér megdöntésére, megteremtett egy új egységet, aminek az ideáját a mi hálózatunk gondosan őrzi.

– Gondolom, azt a tapasztalatot is, hogy erőszakmentesen is le lehet győzni a diktátort. Innen az optimizmusa, amit a valóság azért máshol nem mindig igazolt vissza.

– Ez igaz, de hadd tegyek hozzá még valamit. Milošević 2000-ben nyolc százalékkal vesztette el az elnökválasztást, és ezt a nyolc százalékot a kisebbségek szállították. Nélkülük nem győztünk volna. Fontos tudni, hogy nincs többség kisebbség nélkül.

– Az eszközeik között nagy szerepe van a humornak. Szétszórt ping­­pong­­labdákat kergető rendőrök Szíriában, tömeges csókolózás Ankarában, a diktátor hordóra ragasztott arcképét püfölő polgárok Belgrádban, és sok egyéb. Mit szolgálnak a viccek?

– A humor felszabadít, egyben vonzóvá teszi az akciókat és a politikai tartalmat. A hatalmat viszont elbizonytalanítja. A törökországi csókolózás esetét leírtam a könyvemben. Ez annak a példája, hogyan lehet a diktatúrát „megheccelni”. A rendőrség hangosbemondón közli, hogy a muszlim illemet sértő smárolást azonnal hagyják abba. Másnap tüntetés kezdődik a csókolózás jogáért, békésen, beleköthetetlenül, hiszen törvényt senki sem sért. De egyszer csak egy rendőr elveszíti a fejét, és üt. Az erő alkalmazása pedig nagyon rossz fényt vet a hatalomra, leleplezi, lejáratja.

– Tipikus provokáció. Nem sülhet el a poén visszafelé?

– Először is: ez valóban provokáció, de csak leleplezi a hatalom erőszakos, diktatórikus természetét. Nem muszáj ütni ugyanis. De a lényeg: itt a humornak nem az alkalom szülte, hanem a megtervezett és intenzív használatáról van szó. Végig kell gondolnod, mi teszi nevetségessé a diktatúrát, hogyan reagál majd az akciódra, és ezután mit lépsz te. De valóban visszaüthet, ha unalmas, tehát át nem gondolt, és fárasztó, mert nem ismer mértéket. Az aktivizmus azonban addig szórakoztató, amíg nem párosul dühvel és félelemmel.

– Mennyire ismeri a magyar politikai állapotokat?

– Nem nagyon. A miniszterelnök illi­berális demokráciáról beszél, ezt tudom.

– Akkor csak általánosságban kérdezem: milyen tanácsokat adna a magyar erőszakmentes engedetlenségi mozgalmaknak?

– Mi sosem adunk tanácsot. Ismerünk mozgalmi eszközöket, tanítjuk ezeknek a használatát, de nem javasoljuk. A világban egyébként szerintem most az a trend, hogy a demokráciák elmozdulnak a populizmus irányába, ez ellen sok ember harcol, a kormányzó elit pedig még több hatalom koncentrálásával válaszol a tiltakozásokra. Ezt hívhatják akár illiberalizmusnak is. Mit tehet az erőszakmentes mozgalom– A válaszom az, hogy mindenhol mást kell tennie. Mindenki tudja, hogy Zimbabwéban Mugabe ellopja a választásokat, a legitimációja tehát problematikus. Orbánnak vagy Kaczyńskinak azonban van legitimációja, mert olyan választásokon győztek, amelyek szabadok vagy relatíve szabadok, és ezzel a legitimációval a zsebükben gyengítik a demokratikus intézményeket. Itt a civilek igazi dolga nem a hatalommal, hanem az azt megválasztó társadalommal van.

– Tanít és él Amerikában. A Trump-jelenség miféle stratégiát követel meg a civilektől? És van-e tanulsága az ön számára a Brexitnek?

– A populista elnökkel szemben az intézmények erősek, és megvédik magukat. Ott nem ez a baj, hanem az, hogy az elnökválasztás ma már igazából egy televíziós valóságshow. Arról szól, hogy Hillary rossz, Trump jó, vagy fordítva, hogy ki csalja meg a feleségét és ki haldoklik éppen, ki tapizza a nőket, és így tovább. Nincsen benne semmi politika, senki sem beszél értékekről, nincs lényeg, színészek a színpadon. Ez ördögi. Venezuelában az emberek értik a politikát, a politika a figyelem középpontjában áll. Ezért lehet a választókat mobilizálni, üzeneteket küldeni nekik, beszélni hozzájuk. Amerikában nehéz meghaladni a tévéshow-t, és áthúzni belőle az embereket a valódi világba. Az a kérdés, hogyan lehet újra rátalálni az értékekre. Minden más csak handabanda. A Brexit az idegenektől való félelemre mutatott rá, ott tehát nem értékekről kell vitázni, hanem a félelmet kell oldani. Ezek a kihívások most a csatamezőn: az értékek visszaszerzése, a félelmek legyőzése, az intézmények védelme, a társadalmak meggyőzése, hogy önsorsrontás felhatalmazást adni diktatórikus személyeknek. Ehhez egység kell, kreatív taktikák, humor, tervezés. És annak a felismerése, hogy az acélököl politikája annál sérülékenyebb, minél több erőt használ az elnyomásra. A növekvő elnyomás a gyengeség biztos jele.