Kérdések és kételyek

Szögezzük le mindenekelőtt: mélyen elítélünk minden erőszakot, a nők, kiskorúak sérelmére elkövetett szexuális erőszakot különösen. Elfogadhatatlannak tartjuk, hogy ha valaki ezt a bűnt követte el, később gyermekek nevelője lehessen. És határozottan az a véleményünk, hogy a később elért bármilyen nevelői siker nem teheti semmissé, nem egalizálhatja, nem írhatja felül a korábbi bűnt. Elfogadhatatlannak tartjuk továbbá azt is, hogy ezt bárki egy kézlegyintéssel intézze el – legyen az az úszószövetség elnöke vagy lapunk külső munkatársa –, bagatellizálja, hivatkozva a közegre, mely eltűri, a közegre, ahol ez természetes viselkedés, és ahol csak az kelt feltűnést, ha az efféle cselekmények felszínre kerülnek, netán büntetőjogi következményei lesznek.

Ez szerkesztőségünk határozott véleménye.

Maradtak azért kételyeink is.

És egyelőre csak kérdéseink vannak.

Vajon hogyan futhatta be karrierjét zavartalanul az úszók (most lemondott) szövetségi kapitánya, hogyan kaphatott újabb és újabb lehetőségeket, megbízatásokat ezzel a múlttal, amely (mint most kiderült) széles körben ismert volt?

Csak nem azért történhetett meg mindez, mert az uszoda belső értékrendje hozzászokott az erőszak minden formájához, természetesnek tartotta, és erkölcsileg tolerálhatónak? Csak nem azért, mert Kiss László és társai esete csak egyike volt a sok hasonló esetnek, s csak abban különbözött a többitől, hogy ez felszínre került?

Belenyugodhatunk-e abba, természetesnek kell-e tartanunk, hogy a sport világában a siker mindent elfed és igazol? A kegyetlenséget, a megaláztatást, a kiszolgáltatottságot éppúgy, mint a doppingot és a feketepénzeket? Szembenéztünk-e már igazán azzal a ténnyel, hogy ha tudomásul vesszük mindezt a csillogó érmekért cserébe, magunk is tettestársak leszünk ebben az ügyben? (Minden ilyen ügyben.)

Ha Kiss László tényleg úgy véli, annak idején ártatlanul hurcolták meg, koncepciós per áldozata lett, miért nem kereste a nyilvánosság előtt és jogi úton is igazát az elmúlt negyedszázadban? Miért tűrte csöndben, hogy akármikor megzsarolható legyen? Csak nem azért, mert biztos volt benne, hogy azóta elért (valóban elismerésre méltó) eredményei megvédik őt mindenféle zaklatástól, számonkéréstől?

Ha ez az értékrend ennyire természetes az uszodák világában, hogy teheti meg egyetlen szülő is, hogy oda viszi a gyerekét?

És tovább:
Vajon kinek állott érdekében, hogy ez a botrány éppen most robbanjon ki? Mi a célja vele? Elmozdítani a magyar úszósport jelenlegi vezetését? S mi (legjobb szándékaink mellett is) nem csupán akaratlan eszközei vagyunk valaki(k)nek, amikor hangot adunk kételyeinknek?

S ha így van, mégis mit kellene tennünk?