Kende Péter: az Orbán-rendszerrel az önhitt hatalmi gőgje is végezhet
– 2006-ban jelentette meg leghatásosabb történelmi elemzését, amikor a pesti utcán a híres-hírhedt ’56-os emlékév jobboldali zavargásai dúltak. A Parlamentben tolongtak a díszvendégek, a belvárosban retrótüzek égtek. Szimbolikus lehetett.
– Az ’56-os könyvemben azt írtam, hogy az életemet három jelentős fordulat tagolja: 1945, 1956 és 1989–90. 2006-ban még nem sejthettem, hogy lesz majd egy negyedik, minden korábbit fölülíró mozzanat. 2010 összeomlása minden korábbi reményünket szétdúlta. Életem első harminc éve ’56-tal zárul. Európa utolsó klasszikus forradalma volt. Az emigráció szintén harminc évet tesz ki. Ezt követte a máig tartó kétlaki élet francia és hazai helyszínen. Sorsdöntő változást, valójában bukást a legutolsó hét év is hozott. 2010-ig normális demokráciában éltünk. Amit ma az állami propaganda harsog, legkevésbé sem fedi a valóságot. Korábban hamisítatlan politikai váltógazdaságban éltünk, mindenkor bízhattunk abban, hogy ha egy párt vagy pártszövetség hatalomra jut, azt idővel leváltja a másik.
– Ennek azonban 2010-zel vége.
– Ez az, amit még mi sem tudhatunk. Sejtelmünk sincs például arról, miként omlik össze az Orbán-rendszer. Bizonytalan, hogy a konstrukció választásokon dől-e meg, gazdasági krízis billenti-e ki, vagy nemzetközi trendekhez igazodva borul-e fel. És egyáltalán összeomlik-e? De végezhet vele a sors, a hübrisz, a politikai kontroll alól kiszabaduló vezető önhitt hatalmi gőgje is.
– Nem akarom az új évszázad élményétől megfosztani, de mégis egyértelmű: ön a 20. század gyermeke. A századé, amely az emberiség három nagy kísérletét hordozta. A társadalmi egyenlőség kísérletét, majd a nácizmust, a modernitás kihívására adott szörnyű választ, a tradicionális gyarmatbirodalmak bukását, s végül a kapitalizmus globális diadalát.
– Fukuyama írta 1990-ben: elérkezett a történelem vége, a szovjet birodalom elbukott. Ezek voltak a „napfényes kilencvenes évek”, amikor mi is joggal érezhettük, Magyarország a sors ajándékaként a Nyugat szerves része lett. Erre senki sem számított. Én sem.
– Ma ugyanezt a régiót „a periféria országainak” nevezik. Jellemző, hogy a nyelvi hangsúlyeltolódás észrevétlenül szivárgott át a sajtónyelvbe.
– Mai fejjel a ’89-es átmenet bukása viselt meg a legjobban. A rendszerváltásban ugyanis a két korábbi kísérlet szerencsés ötvöződését láttam. Egy kicsit úgy éreztem, igazolódott a küzdelem, amelyet értelmiségi sorstársaimmal együtt emigrációban folytattam. Jelentős epizód volt ebben a brüsszeli Nagy Imre Intézet megalapítása, az általam szerkesztett Magyar Füzetek kiadása. De mindez már történelem, elsüllyedt Atlantisznak látszik.
– Vessünk egy pillantást az eredményre. Nádas Péter ezt úgy jellemzi: Magyarország néhány alulfejlett város, a közöttük fekvő területek sivár hálóhelyek, ahol munka és kultúra nélkül tébolyognak a lakosok.
– Magyarországon, Budapestet leszámítva, nem léteznek igazi középvárosok. Vannak jelentős egyetemi centrumok, de nincs urbánus kultúra. A falu mint gazdasági egység megszűnt, az iskolákat bezárják. A magyar mezőgazdaság sivár monokultúra, amelynek egyetlen célja az uniós agrártámogatások felmarkolása.
– 1956-ban a jelenleginél tagoltabb társadalom működött?
– 1956-ban még voltak társadalmi osztályok. Volt magyar munkás, létezett parasztság. Volt például koncepció arra, hogy a parasztságnak vissza kell kapnia a földet, mert ebből nőne ki a modern középbirtokosság. Ilyesmire 1989 után már kísérlet sem történt.
– Miért nincsenek életképes pártok? Miért nincs hatékony ellenzék?
– A magyar pártok klubok, szubkultúrák, a szó igazi értelmében nem is pártok. De tegyük hozzá, ez nem magyar jelenség. A globális világot átjárja a közélet lepusztulása. Keletkezett egy széles, kulturálisan azonosíthatatlan, életforma szerint rétegződő középosztály, amelyre nem érvényesek a hagyományos osztálykategóriák. Német nyelvterületen létezik az a polgár, amelyet életfelfogása, képzettsége tesz polgárrá, nem pedig a vagyoni helyzete. Magyarországon a határ polgár és „nem polgár” között az Európában megszokottnál élesebb. Ezért hajlok arra – a megbántás legcsekélyebb szándéka nélkül –, hogy a mai Magyarországban „két országot” lássak. Létezik egyrészt Budapest (és néhány urbanizált sziget), valamint a kulturálisan azonosíthatatlan „másik Magyarország”. A kettő között alig van kapcsolat.
– A politikában gyakran emlegetett Soros György a maga módján naiv résztvevője volt a demokratikus átalakulásnak. 1990 után úgy nyilatkozott: azzal, hogy létrejöttek és működnek a pártok, magyarországi missziója véget ért, a demokrácia alapjai készen állnak.
– Egyáltalán nem volt naiv. Sokan osztoztak ebben a fölfogásban, bevallom, részben magam is. Kétszeresen is megdöbbentett, miként éled újra a hagyományos, a Horthy-korban vagy a dualizmus idején megismert pártstruktúra. A „leválthatatlan kormánypárt”, a közigazgatási funkciót betöltő félállampárti rend. Horthy alatt többféle verzióban létezett, ma Fidesznek hívják. De a ’89-es fordulat az induláskor ígéretes kezdetnek látszott.
– Sok vita dúl a jelenlegi rendszer jellegéről. Ön hova tenné le a voksát?
– Nem vagyok a túlbonyolított magyarázatok híve. Olyan féldiktatúrában élünk, amelyben az intézményesült erőszak – köszönhetően egyebek mellett az uniónak – nem nyerhet igazán teret. A jogsértés, a fenyegetés, a verbális erőszak már elfogadottabb gyakorlat. Egyszer Mussolini rendszeréhez hasonlítottam a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Mussolinitól sok mindent átvett Berlusconi, és Berlusconitól Orbán is tanult. De a történelmi analógia kényes eszköz, néha pontatlan következetésekre vezet.
– Orbán bevallott törekvése az uniós kolonizációval szemben egyfajta nemzeti-polgári elit megteremtése.
– Közbe kell szúrnom valamit. Az uniónak nincsenek „kolonizációs törekvései”. A legkevésbé sem gyarmatbirodalom. Az európai nemzetállamok páratlanul sikeres együttműködése új és meghatározhatatlan jelenség, a volt EU-elnök Delors szerint olyan ez, mint az űrben keringő ismeretlen objektumok. Ami az „új osztály” szerepét illeti, Orbán személyes törekvése, hogy az általa létrehozott új gazdasági elit kezére játssza az államot. Ebben, valljuk be, hét évig sikeres volt. Olyan iszonyú vagyonokat adományozott egy politikailag motivált körnek, amelyhez az politikai rásegítés nélkül sohasem juthatott volna.
– Megteremthető a nagypolgárság protekcionális alapon?
– Aligha. Orbán egyébként eszes ember, de ez az egyik történelmi tévedése. Ahol a versenyfeltételeket eltorzítják, ahol a gazdaságba az állam egyoldalúan beleavatkozik, nem szerveződhet életképes gazdaság. Évekig beszéltek-írtak arról, hogy működik egy Közgép nevű, mindent felszívó óriáscég. Hol van ma ez a Közgép? Fél év alatt nyom nélkül tűnt el. Majd megjelennek újabb senkik, akik újonnan elnyert vagyonuk magasából gőgösen tekintenek szét. Ők lennének a versenyképes magyar kapitalizmus exponensei? Mészáros Lőrinc száll ringbe az Audival vagy a Sonyval?
– A Soros-kampány Orbán rendszerébe új elemet hozott. Módszeresen kidolgozott, személyre szabott propagandahajszát utoljára az ötvenes években látott Magyarország. Így ön is.
– Amikor Mindszenty vagy Rajk fotói szerepeltek nap nap után a címlapon, a Szabad Nép külpolitikai szerkesztőjeként ezt szinte testközelből láttam. 1947 után világos volt, hogy legföljebb hallgathatok. A szerkesztőségben dolgozott unokabátyám, Gimes Miklós, a későbbi mártír, aki támogatóm, mentorom, atyai barátom volt. Bementem egyszer a szobájába, hogy szót váltsunk a Rajk-perről. „Te, Miki, mondom, nem furcsa, hogy egyetlen vádlott egyetlen szóval sem védekezik? Mindenki úgy ostorozza magát, mintha önnön vádlója volna.” Gimes akkor azt mondta: „Arra kérlek, hogy ezt az én szobámon kívül senkinek meg ne említsd.” A Soros-ügy is eszelősség. A ráció halála, az ész sárba tiprása. Mégis azt gondolom, ezúttal mellélőttek. Olyan ellenséget választottak, aki semmilyen szempontból nem visel ellenük hadat. Nem indul választásokon, nem támogat pártokat, nem is tartózkodik Magyarországon. Felelős államvezetőtől elképesztő kisszerűség politikai ügyet kreálni személyes indulatból. Viszont hadd mondjak Orbánról valami jót is. Úgyszólván semmiben sincs igaza, a határzár ügyét leszámítva. Arra a népvándorlási hullámra, amely délről és keletről indult Európa felé, valamiképpen reagálni kellett. Megtette ezt az unió is. Orbántól ennyi tellett. Tudjuk, minden hatékony demagógiának van valami igazságmagja. Mivel Orbán nem racionális alkat, ösztönei vezérlik ebben is.
Kende Péter
szociológus, történész, politikai esszéíró
1927. december 26-án született Budapesten.
Tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetemen kezdte és Párizsban fejezte be. 1949-től ’54-ig a Szabad Nép külpolitikai szerkesztője, az újságíró-lázadás egyik szervezője volt. A forradalom után elhagyta Magyarországot, a brüsszeli Nagy Imre Intézet főmunkatársa, a párizsi Irodalmi Újság cikkírója, a Magyar Füzetek alapító szerkesztője volt, miközben számos francia főiskolán és egyetemen tanított. 1993-ban a Centre National de la Recherche Scientifique kutatási igazgatójaként ment nyugdíjba. Ugyanebben az évben az MTA külsős tagjának választotta. Eltékozolt forradalom című könyve a 2006-os emlékév egyik legszínvonalasabb műve.
– Orbán álma a zárt, tradicionális nemzetállam. Vissza lehet ehhez az eszméhez térni?
– Lehet, de nem okos dolog. Az unió nyitott nemzetállamok szövetsége, nem a hagyományos, nacionalista államoké. A globalizált gazdaságot a modern államok képtelenek uralmuk alá vonni. Az uniót bírálhatja Orbán, de annak lélegeztető gépe nélkül napjai meg lennének számlálva.
– Kilencven év számunkra beláthatatlan idő. Úgy határozta meg önmagát, mint a felvilágosodás kései gyermekét. Érvényesek lehetnek korunkban is a 18. századi nemes eszmék?
– Hadd legyek optimista kilencvenévesen. Sok mindenen keresztülmentünk, a világ lehetett irracionális, akár ördögi is. De a felvilágosodás eredményeit, a fény uralmát, az örök kételkedés örömét nem lehet az embertől elvenni. Ez az utóbbi háromszáz év Európának gyötrelmes korszakok mellett haladást, fellendülést hozott. És Magyarország minden baja ellenére mégiscsak európai társadalom. A megismerés határai a jövőben sem zárulnak be. Ez az, amihez a magyar társadalom megannyi visszaesés ellenére mégiscsak ragaszkodni fog.
