Kemény kormánykritika a gettóból

„Egy olyan városnegyedben, amely Raoul Wallenberg és Carl Lutz emlékét is meg tudta őrizni, el kell még végezni egy igen fontos régészeti feladatot, nevezetesen a régi gettófal helyének pontos feltárását annak érdekében, hogy előkerüljenek további, még létező nyomok és így ’látható emléke’ is fennmaradhasson annak a tragédiának, amelyet ez a gettó jelentett.” – idézték fel Michel Polge UNESCO szakértő gondolatait a történelmi környezet s a képek elkészültének jellemzésére a rendezők.

A „látható emlékek”, melyekből néhányat az Óvás! Egyesület kezdeményezésére megvalósított kiállítás képei is bemutatnak, a budapesti gettó falainak a maradványai. A pesti gettó területét – Budapest zsidó lakosságának kényszerlakhelyét – 1944 novemberében egy belügyminiszteri rendelet jelölte ki, a Dohány utca, Nagyatádi Szabó (ma: Kertész) utca, Király utca és Károly körút vonalát követő határokkal. A gettót fallal kerítették körbe, amely a háztömbökön belül húzódott. Az elkerítésre sok esetben a telekhatárokon álló XIX. századi tégla- és kőfalakat használták fel úgy, hogy a falat vaskampókkal, többsoros szögesdróttal egészítették ki. Ahol nem volt fal, oda palánkkerítést emeltek. A gettót 1944. december 10-én zárták le, négy kapuját nyilasok és SS-katonák őrizték. A 0,3 négyzetkilométeres területen 55-70 000 ember élt nyomasztó zsúfoltságban, éhezve, fagyoskodva és állandó rettegésben – főleg gyerekek, nők és öregek. Közülük több ezren nem érték meg a gettó felszabadulását. A rájuk való emlékezés helyszíneiként is fontos megőriznünk az egykor kirekesztésre használt falak maradványait, de figyelmeztető jelekként, tiltakozásként is, hogy soha többé hasonló ne történhessen - s történik mindez akkor, mikor az idézett időszak felelős országvezetőjét, Horthy Miklóst a jelen kormányzati közhangulat rehabilitálni kívánja, kinek emblematikus és Hitler oldalán szégyenteljesen kiálló politikai kalandorsága és jóváhagyása mellett a gettó falait felhúzták.

A kiállítás megnyitására felkért Konrád György személyes emlékei felidézése mellett határozott szavakkal bírálta a kormány restaurációs politikáját is:
"Ha nem lehet abban bizakodni, hogy ez a kormány, és annak jó vezetői megóvnak bennünket az atrocitásoktól, akkor nem kell és nem szabad bizakodni azoknak a jóságában, akiknek a szándékai, tisztessége felől komoly kétségei vannak az embernek, tehát legokosabb, ha maga veszi kezébe a sorsát azokkal, akikkel egyetértenek ebben a tárgyban és ahogy Izraelben az emberek nem nyulak és ki tudnak állni magukért, itt is ki kell tudni állnunk magunkért" - (a beszéd teljes terjedelmében cikkünk végén olvasható). Az eseményt egy "Falperformance" zárta Darvas Kristóf, Simányi Zsuzsanna, Körmendy Pál, Réti Anna, egy harmonika, egy tégla, öltönyök, cipők résztvételével.

Konrád György az alábbi mondatokkal nyitotta meg a kiállítást:

"Egy mondókába kezdenék, amely 1944. január 19-ére datálódik. Január 19-én én a nemzetközi gettóból a Pozsonyi út 49-es számú házból jöttem el többedmagammal velem nagyjából egykorú gyerekekkel. és egy kiváló asszonnyal, akinek a felügyeletére bizattunk a sorstól. Vágó Zsófiának hívták. nem volt még 30 éves, nagyon szép és rendkívül finom lélek volt. Közülünk, gyerekek közül az egyik fiú édesanyja, két másik fiúnak nem vér szerinti nagynénje volt - a nővérem és én mindenféle események folytán sodródtunk oda hozzá és ő gondoskodott rólunk s ő mentett meg. Talán mi is megmentettük őt, mikor egy nyilas feltartóztatott egyszer minket és kérdezte tőle, hogy ez mind a magáé..? Ő annyit felelt, hogy nem, nem mind az enyém, csak egy az enyém, de úgy adódott, hogy én viseljem a gondjukat - felelte. Ez a nyilas csak bólogatott – és elment. Ilyen elmebeteg élményekben volt részünk akkoriban: egy másik nyilas rátartotta a fejemre a pisztolyát, nézett, én néztem, néztük egymást, leengedte a fegyverét és elment. Csupa véletlen volt az élet. Azt kell megérteniük, ha próbálják elképzelni azt az időt, hogy ez már nem a nagy központi döntések ideje. Itt már Himmlernek nem sok szava volt. Egyéneknek volt döntési lehetősége a gonosz és a jó irányában. Akkor már nyilas hordák garázdálkodtak és nem vették ki az emberek a kezükből a fegyvert.

A nemzetközi gettóban jobbára a középosztály, értelmiség tartózkodott, valamivel tehetősebbek. A nyilasok szempontjából volt egy előnye: bejárásuk lehetett ezekbe a lakásokba. Volt egy csapat, ami hozzánk is bejött, közöttük volt egy rabbi is, aki azt mondta, hogy tegyetek csak mindent úgy, ahogy mondják és hát nem lehetett tudni akkor, hogy a rabbi áruló-e avagy életeket ment. Ki kell hangsúlyozni ennek a két gettónak, a központinak és az erzsébetvárosinak a meglétét és a különbözőségét. Az utóbbi egy tömör épületcsoportozat volt, amelyet falak és palánkok vettek körül; a nemzetközi gettó, amely a semleges országok menleveleivel ellátott zsidók betömörítése volt különböző házakba. Abban a lakásban, ahol én voltam, nyolcvanan tartózkodtunk, közülük egy maradt - csak dunapartra kísérések és egyebek következtében. Az esetlegesség uralkodott: volt egy nagybátyám, aki az első világháborúban már érdemeket szerzett, fehér karszalaggal járt és ezért nagyon öntudatos volt, s rászólt egyszer egy nyilasra aki igazoltatta, hogy tiszteletteljesebben beszéljen vele, az meg szó nélkül fejbe rúgta. Esetleges volt az is, ahogy segítettek. Néha a segítés sikeres volt, néha nem. Egy ilyen szándék volt egy idősebb úrnak az akciója, aki látta hogy a nyilasok hogyan hajszoltak zsidókat barikádokat építeni, és ez annyira felháborította, hogy rálőtt sörétes puskával a nyilasokra és azok elkezdtek nyakra-főre lövöldözni maguk körül, mert azt hitték, hogy a zsidók követték el a dolgot. Több ember meghalt.

A nemzetközi gettó más volt. Szabad vadászterület, de ezzel együtt volt valami védettség is, mert a rendőrség néha fellépett a nyilas anarchia ellen. Tehát a vaktában való öldöklést néha megakadályozta. Ugyanakkor előkészületek folytak az egész gettó felrobbantására, felgyújtására és ki mentette meg végül is az embereket? Egy német tábornok, akire rámaradt a németek kivonulása utáni döntés lehetősége, ő volt Budapest városparancsnoka és ő megakadályozta a nagy, tömeges pusztítást, ezért aztán életben maradtak emberek. Kérem, egy percre ne higgyék el, hogy Horthy jó akaratából maradtak életben zsidók a deportálások leállításával, nem. Horthy félelmében döntött így, mert üzenetet kapott, hogy személyesen vonják felelősségre háborús bűnösként, ha tovább hagyja a deportálást. Megijedt és bízott benne, hogy így megúszhatja és némileg meg is úszta.

Amikor az ember nagyon be van zárva, akkor nagyon nézi a falakat. Nagyon néz mindent, hogyan lehetne kimenni – ugye a szökés lehetőségét keresi. Tulajdonképpen, ha nézem ezeket a képeket,voltak olyan falak, amiket akár át is lehetett volna ugrani. Igen ám, de ki tudja, mi várja odaát. Várja-e jóakarat, segítő szándék azt, aki megszökik. Úgyhogy ezért, január 19-én az említett Vágó Zsófiával, aki divattervező volt és kosztümtörténeti tanár a színiakadémián, mentünk a központi gettóba a Pozsonyi útról, és kerestük az édesanyját. Elhaladva a Dob utcán befele, a Klauzál tér és a Dob utca sarkán láttuk, ahol egy kávéház lehetett, tele volt hullával. Mennyezetig. Tovább haladva a Wesselényi utcában volt egy kórház, ami tele volt olyan sebesültekkel, akikbe csak úgy belelőttek. Itt találtuk meg az édesanyját, akinek a jobb arcán oldalt ment be egy golyó és a bal oldalán, a halántékához közel jött ki, akkor még élt – Zsófi az ágyánál ülve fogta a kezét. Másnapra meghalt és annak a hulladombnak a tetejére került, ami egy iskola udvarán magasodott. Olyan mértékben magasodott, hogy az első emeletről kinézve az ablak szintjéig ért a rakás. de hát maradtak életben is emberek és tisztelet illesse mindazokat, akik segítettek. Az a svájci Karl Lutz például, akinek tulajdonképpen magam is a védelme alatt álltam, szintén nagyon sok, több tízezer zsidót megmentett.
Ezeket a falakat nézték, akik be voltak oda rekesztve. És minden bizonnyal gondolkoztak ezen, hogy mit kell tenniük a továbbiakban az életben - rejtegetniük kell-e a zsidóságukat vagy ha ehhez nincs kedvük, akkor másként kell kiállniuk magukért. Sokféle válasz született erre a kérdésre, de lehet, hogy mind a mai napig nem született az egész országra érvényesnek tekinthető közös válasz. De az biztos, hogy hagyni magunkat – tilos. És ha nem lehet abban bizakodni, hogy ez a kormány, és annak jó vezetői megóvnak bennünket az atrocitásoktól, akkor nem kell és nem szabad bizakodni azoknak a jóságában, akiknek a szándékai, tisztessége felől komoly kétségei vannak az embernek, tehát legokosabb, ha maga veszi kezébe a sorsát azokkal, akikkel egyetértenek ebben a tárgyban és ahogy Izraelben az emberek nem nyulak és ki tudnak állni magukért, itt is ki kell tudni állnunk magunkért."