Kazinczy fia

– A Kufstein börtönét is megjárt Kazinczy Ferenc fiának (tizenegy évesen jutott árvaságra) földi maradványait máig nem tárták fel, kivégzése helyén alussza örök álmát. Miért feledtük el – kérdeztük Pelyach Istvántól, a szegedi egyetem tudományos munkatársától.

– Ha az ítéletek végrehajtásának időrendjét tekintjük, Kazinczy a 15. aradi vértanú. Tehetséges és megbízható tiszt, a nemzeti ügy elkötelezett híve és bajnoka volt. Tudatosan vállalt szerepet 1848 tavaszától, nem sodródott az eseményekkel, hanem alakította sorsát.

Alakította 1846 őszén is, amikor – máig tisztázatlan okokból – kilépett a császári-királyi hadseregből, s visszavonult rokonai birtokára. Ugyanígy saját elhatározásából ajánlotta fel kardját és tudását ’48 májusában a Batthyány-kormánynak, s vett részt a szabolcsi honvédtoborzásban, majd parancsőrtisztként a Délvidéken a szerb felkelők elleni hadműveletekben.

Bár a 19. század patetikus megnyilatkozásai olykor mosolyt fakasztanak a késő utókor pragmatikusan gondolkodó emberében, Kazinczy – kortársaival egyetemben – hitt abban, ha „szent ügyünket egyesült erővel, kitartással és lelkesedéssel támogatjuk, nincs erő a földön, mely minket legyőzhessen”. A „szent ügy” 1849 nyarán, amikor a honvéd ezredes e sorokat papírra vetette, a független Magyarország megvédése volt. Bár ügyében nem az uralkodó, hanem Haynau mondta ki a végső szót: „Amit az ősök elkerültek, rajta beteljesedett".

Érdekes múltra tekint vissza a Kazinczy család — vázolja Pelyach István. Első komoly hivatalt betöltő őse, Kazinczy Péter ítélőmester, Zemplén és Bereg vármegye főjegyzője az 1660-as évek közepén belekeveredett a Wesselényi Ferenc nádor által vezetett Habsburg ellenes szervezkedésbe, melynek célja — bizonyos feltételek teljesítése esetén — a török fennhatóság elismerése volt. Az összeesküvés leleplezése után életét és büntetlenségét Báthori Zsófia közbenjárásának és pártfogásának, valamint a katolikus hitre való áttérésének köszönhette. Kazinczy András — Lajos ükapja — Ung vármegye alispánja II. Rákóczi Ferenccel ápolt kapcsolatokat.

A református hitre visszatért nemes a fejedelmet annak Magyarországra érkezésekor egy általa szervezett felkelő lovas sereg élén várta és üdvözölte a Felső-Tiszánál, s végig hűen kitartott mellette. Ung és Zemplén megye nemességének főkapitánya volt, s vármegyéjének követeként ott volt az 1707-es ónodi országgyűlésen is, amely kimondta a Habsburg-ház trónfosztását.

Életét és büntetlenségét a szatmári békének köszönhette, hiszen ebben az uralkodó amnesztiát biztosított a felkelésben résztvevők számára. Kazinczy Ferenc — Lajos édesapja — pedig az 1790-es évek elején a Martinovics Ignác nevével fémjelzett jakobinus összeesküvésben „égette meg” magát. Az első magyar nyelvű folyóirat (Magyar Museum) megteremtésében elévülhetetlen érdemeket szerző, a felvilágosodás eszmeiségét mélyen átélő író és irodalomszervező másolta és terjesztette programjukat, amiért a szervezkedés leleplezése után halálra ítélték. Neki az uralkodó, I. Ferenc kegyelmezett meg, igaz ez nem jelentett büntetlenséget: kis híján nyolc évet töltött Brünn, Kufstein és Munkács várbörtöneiben.

” Három ős ugyanis „megúszta”, hogy szembekerült a Habsburg-hatalommal. 1848–49 azonban minőségileg hozott újat történelmünkben. A megváltozott Európában, a polgári nemzetállamok megteremtésének időszakában a magyar forradalom és szabadságharc olyan sebet ejtett a soknemzetiségű, konzervatív elvekre épülő Habsburg Birodalmon, amelyet a hatalom logikája szerint nem lehetett megtorlás nélkül hagyni. Hiába próbált az orosz cár közbenjárni, szó sem lehetett megbocsátásról. Sortüzekre és akasztófákra volt szükség, hogy – időlegesen – konzerválják a rendszert, amely fölött eljárt az idő.

– Azon kívül, hogy részt vett a győztes pákozdi, majd a vesztes schwechati csatában, s remek utászparancsnok vált belőle, sok „baklövés” is fűződik a nevéhez – vetem fel, példaként említve, hogy a szolnoki ütközetben úgy járt, mint Szapolyay Mohácsnál: elkésett a bekerítő hadművelettel, továbbá sikertelen volt az általa vezetett csapatokkal a tornaljai rajtaütésben, s nem bizonyult túl sikeresnek az 1. (Császár) huszárezred parancsnokaként.

Pelyach szerint azonban a történelmi analógiák a legtöbb esetben tévútra vezetnek. A január 22-i szolnoki ütközetet még véletlenül se hasonlítsuk a mohácsi sorsdöntő csatához, s a február 14-i tornaljai rajtaütés sem tartozott az önvédelmi háború kulcsmozzanatai közé.

– Hogy nevéhez nem kapcsolódott hőstett? – folytatja a történész. – Az április 19-ei nagysallói csatában tanúsított helytállásáért kapta meg a Magyar Katonai Érdemrend III. osztályát. A „keleti végek” védelmének megszervezése pedig 1849 nyarán a legnehezebb, legfelelősségteljesebb feladatok egyike volt, hiszen ott várták az orosz betörést. Hogy őt bízták meg az északkeleti megyékben egy tartalékhadosztály felállításával, az annak a szervezőmunkának, -készségnek az elismerése és értékelése, amelyről már többször is bizonyságot tett.

Kétségtelen, ez a feladat kevésbé látványos, mint csaták ágyútüzében parancsokat osztogatni, zászlóaljakat győzelemre vezetni, vagy zseniális haditerveket papírra vetni. Csakhogy az alakulatokat, zászlóaljakat meg kell szervezni, fel kell szerelni, ki kell képezni, mert enélkül nincs hadsereg. Nem látványos feladat, mondhatnánk: háttérmunka. De nélkülözhetetlen, s komoly felkészültséget, valamint az „ügy” iránti elkötelezettséget igényel. Mert hogyan győzzük meg az embereket, ha nem hiszünk abban, amiért harcolunk, hogy álljanak a zászló alá? Hogyan nézünk a szemükbe? Kiváló utásztiszt és szervező elme volt: június végére már mintegy 7500 főből állt a hadosztálya. A feladatát teljesítette, az orosz haderőt azonban ő sem tartóztathatta fel.

Abban a percben, amikor eldőlt, hogy önálló seregvezérként kezeli a hadbíróság, eldőlt a sorsa.

– Esélye sem volt, hogy megmentse az életét, amelyért természetesen küzdött. Ugyanazon érveket vetette be, mint legtöbb társa: „Engem az őfelsége által beiktatott nádor vett fel a magyar seregbe, az őfelsége által kinevezett hadügyminiszter parancsai alatt álltam, és mint katona teljesítettem kötelességemet.” Hangsúlyozta: sohasem foglalkozott politikával. Tetszetős érvnek tűnt, miszerint neki azt mondták, mi a királyért harcolunk, de őfelsége egy gonosz párt befolyása alatt áll. Amikor pedig a függetlenséget és a Habsburg-ház trónfosztását kimondták Magyarországon, a tisztikar már csak sodródott az eseményekkel, nem tudott hátat fordítani a háborúnak. Egy külön beadványban arra is felhívta bírái figyelmét, nem tábornok, csak egy a hadsereg ezredesei közül.

„Érvei” süket fülekre találtak.

A sortűz eldördülése előtt utolsó szavai a következők voltak: „Isten, ne hagyd el szerencsétlen hazámat!” Méltatlanul esett ki a nemzet, az utókor emlékezetéből. Igaz, nemcsak ő.