Kampánynapló

– Itt az idő – harsogja Orbán, és szinte az egész Tabán felel neki: „Viktor, Viktor!”

Március 15. van, amikor ideje inkább az emlékezésnek, a korzózásnak, a konflisozásnak, a koszorúzásnak, a bortöltésnek, a süteményezésnek lenne, nem a kampánynak. A szónok mégis inkább az idei voksolásról, és nem Petőfiről beszél.
– Április 11. egy forradalomnál is többet ér – csitítja a Fidesz-vezető a Jobbikra is kacsintó népét.

Orbán középre húz ugyan, de nem mond le a szélről.

A színpad melletti bokszutcában helyeselnek a celebek: Kokó, Philip, Bayer, Andy Vajna. A Vár oldalában olcsó a narancsos kabát, a fideszes hátizsák.

Orbán tovább mérsékli a várakozásokat: szerinte a nokiás dobozosok után gyors, átütő változásokra van szükség. Megszorításokra? Nem derül ki. Szerinte jövőt választunk magunknak. Na, ez biztos.

Egy másik, radikális nép közben Pesten már elvégezte a dolgát: túl vannak már Demszky Gábor kifütyülésén, meglengették a nokiás dobozokat, és most a bazilikánál Vonát hallgatják, aki az első helyezett akar lenni, hogy aztán valakiknek munkát, másnak cellát adjon. Sőt, a szélsővezér megoldaná a külföldiek földvásárlását is. Példát is hoz, áthallásost: „a Salamon nevű német vásárló” gárdisták előtt tenne nyelvvizsgát a Rigó utcában, és ha egy perc alatt fordított sorrendben felsorolja az Árpád-házi királyokat, és Morvai Krisztina államfő magunkfajta és magukfajta pecsétjéből a megfelelőt a kérelmére üti, akkor vehet magyar földet.

Ez lenne az új Magyarország programja?

Orbán tart a Jobbiktól, nem ejti ki a párt nevét. Két szavazatot kér a Fideszre: egyet a listára, egyet az egyéni jelöltre.

Mesterházy alig egy órája bátrabban ütött a szélre. Egyértelmű a taktika: az MSZP demokrata, a jobboldal szélsőséges, a kicsik szimpatizánsai pedig jobban teszik, ha rájuk szavaznak. Ő a Pilvaxnál, ahol a szűk Városház utcába szorult a szegfűs nép, megelégelte a hátrálást, a védekezést.
– Nekünk, magyar demokratáknak, szociáldemokratáknak, liberálisoknak, zöldeknek, nem szabad meghátrálnunk. Együtt sokkal többen vagyunk, mint gondolnák – kacsintott.
Elválik, ha itt lesz az idő!

Kampányidőt mutat a táti napóra. Közel az egykorvolt dorogi szénbányákhoz, távol a fővárostól eleven mutatóként téblábolok a községi aszfaltba vájt vonalakon. Kövérre várok. A fideszes celeb elszámította magát, később indult a fővárosból, autójával még a tízesen zötyög.

Néhány órája a pesti Jókai utcában figyeltem a szocialisták „bazi nagy görög” kampányát, ahol Papandreu görög riporterek és testőrök kíséretében szolidarított Bajnaival és Mesterházyval. Kell a külföldi igazolás. Az MSZP-székházban societasos ifik kameratűzben faggatták a hellén elvtársat: mit javasol, mivel kampányoljanak?
– Maguk ezt nálam jobban tudják – válaszolt a vendég.
De azért adott néhány tippet:
– Olyan pártról van szó, amely garantálja a válságból való kilábalást, a gazdasági növekedést...

Ezt Kövér, itt a kis-Duna mellett, dafke vitatni fogja.
– Az idősek még mindig a szocikra akarnak szavazni. De itt az MSZP-nek nincs esélye – elemez nekem egy helybeli.
Gyűlik a kultúrban a táti nép: szürke kabátkák, nyugdíjas mosolyok. Előtérben asztalt nyitnak a fideszes csecsebecsének: a kortessörnyitónak, narancsos tollnak. Pakol a kortesek vámszedője: Haider-kötet mellett jól megfér a Hamvas-könyv, a nemzeti kitűző.

Vollner helyi jelölt kivetítőn kampányol: kopogtatócédulát gyűjt, almát oszt, biciklizik, dolgozik, és a nap végén megdörzsöli fáradt szemét.

Végre beesik a pesti potentát. Kövér a késésért elnézést kér, és belecsap: radikális adócsökkentést ígér, rendet, a korrupció letörését, leltárt és elszámoltatást. Szerinte a szocik szándékosan romboltak. Diktatúrát már nem tudnak csinálni, hát tönkretettek mindent. A hatalomvágy hajtja őket, de dilettánsak: homokba fúrtak alagutat, hagyták a rendőrség krémjét nyugdíjba menni.

– Lehet, hogy paranoiás okfejtésnek tűnik, de negyven fölött életösztön a paranoia – mentegetőzik.
Jósol, üres lesz a kassza: az év végéig épphogy kibekkeljük majd. Aztán szilveszterkor koccintunk arra, hogy megúsztuk.
– A Jobbik felfalja a kétharmadot, mégsem beszélnek róla – korholja egy hívő.
Kövér cáfol. Hogy kell-e a Jobbik a Fidesznek?
– Kell a fészkes fenének! – bukik ki belőle.

Mert velük nem megy a kétharmados törvények elfogadása. Példát is hoz: csak baj, nemzetközi ribillió lenne, ha a külhoniak kettős állampolgárságáról szóló leendő jogszabályra „rátennék a maszatos kezüket”. Azt mondja, ha nem lesz meg a többség, újabb szavazást kérnek.

És vége. Vollner-jelöltet még feltarisznyázzák a helyi civilek, a címeres válltáskában benne van a falu összes gondja. Aztán pakol mindenki. A nagy hazafelé készülődésben Kövérnek Orbán-arcképet ajánl egy férfi.
– Szentendrei mester munkája, odaadom.
Kövér szárazon:
– Nem kell.

Mesterházy ballal passzolja a labdát, ahogy egy kortes szoci futballistához illik. Az Újpalotai úti gyepen több a pocak, mint az előrefutás.

A partvonalon jegyzetelek: tízperces a kampánymeccs, helyi öregfiúk és a szocik csapnak össze, persze csak a fotósok kedvéért. Mesterházy lehorgasztja a fejét, nem belemenős, inkább betonhátvédtípus. Azért küzd, lohol, igyekszik bemutatni néhány igazi kampánycselt, de kiderül: hiába, az ellenfél ügyesebb.

Nem messze tőlünk a Ganz Művelődési Házban éppen bemelegítik az angyalföldi nyugdíjasközönséget.

„Egyre többen vagyunk” – virít a jelvény az aktivistamellkasokon. Itt lufi és Mesterházy-videó a kampánykellék.

Foci után ide vonul és zenére lép a terembe a szocialista korteshad. Az új jelölt Szanyi Tibor és Tóth József oldalán puszilgat boldog-boldogtalant. Mesterházy megismétli március 15-i ünnepi beszédét, és kijelenti:
– Három parlamenti párt lesz: a Fidesz, a Jobbik és az MSZP.
Egy idős hang közbeszól:
– Rossz a sorrend!

Mesterházy meg se hallja, már gyorsít:
– De nem fogjuk szégyellni, hogy a szolidaritásban, az esélyegyenlőségben, az igazságosságban hiszünk!
Vastaps, bólogató fejek, már nemcsak a molinók, az arcok is pirosak. Kifelé menet kötelező a tegezés és az autogramosztás:
– Attila, üdvözöl a Kovácsné Újlipótból!

Attila bólogat, mosolyog, mintha tudná, kiről is van szó, aztán beül az arcképével díszített kampánybuszba, és az „új jelölt új programmal” elrobog.

Az LMP egyelőre csak a Bajcsy-Zsilinszky úti bérház irodáit tapétázta ki az új plakátokkal. Nem modellek, hanem jelöltek mosolyognak a képeken.

Egyikük az 55 éves bánkúti Grószné Zsóri Irén. A rendszerváltás óta nincs munkája, napszámból tartotta el szívbeteg férjét és három, azóta felnőtt gyerekét. Nyüzsgő típus, most részönkormányzati képviselő: hol az arzénos, nitrátos víz ellen, hol a Meggyesházától való elszakadásért küzd. Most éppen az LMP-ért. Tudja, nincs esélye, de kitart: kellenek a töredékszavazatok.
– A legnagyobb riválisunk az állampolgári közöny – sajtótájékoztat Karácsony Gergely kampányfőnök.

A folyosó végén a kortesstáb értekezik, akár egy klubban, világmegváltó a lelkesedés:
– Kellene új szórólap!
– De mit írjunk rá?
– Majd a Gergő megoldja!
Könnyű a dolguk, nekik már megvan minden ajánlócédulájuk!

A Duna jobb partján az MDF még az ajánlásokért küzd. A Bartók Béla úti apró irodában Csapody Miklós fogadja a kopogtatókat. Dávid Ibolya megrázta a vészcsengőt: baj van, jelöltjeiknek nincs elég ajánlószelvényük. Azóta özönlik hozzájuk a sok cédula. Honnan? Pletykálják, hogy a Munkáspárt segít nekik.
– Hülyeség! – rázzák a fejüket a fórumosok; mesélik: csak a csengő megrázásának napján Csapody 56 kopogtatócédulát kapott.

Népi ellenőrként leülök egy félreeső székre, és óra indul. Húsz perc alatt négy látogató hoz cédulát:
„A lányaim a Jobbiknak adták, én így ellensúlyozok! Szocialista szavazó vagyok, de az én jelöltemnek már összegyűlt! Nem szeretném, ha a Fidesznek kétharmada lenne! Mindent az utolsó pillanatra hagyok.”

Belép az ötödik, és azonnal hamut szór a fejére:
– Ne haragudjon, Csapody úr! Félreértettem egy nyilatkozatát, azt hittem, nem indul a választásokon. Anyám eltépte a szelvényt, de higgye el, magukra szavazunk!
Csapody nyugtatja, neki már összegyűlt mind:
– Semmi baj!
Még nem tudja, de ebben nem lesz igaza.

– Igaza van Gyurcsánynak, beszélnie kell, nem szabad elrejtőznie – lelkesedik egy szociszimpatizáns a pesti Körcsarnok előtt.
Viszik, mint a cukrot, az őszödi beszéd CD-jét. Pedig ezresért adják darabját.
Nemsokára évet (nyolc évet? helyzetet?) értékel az ex-kormányfő, rádiókban, interneten szisszennek fel az elemzők: vajon nem nyit-e új frontot a párton belül?

A szocialista vezetők vidéken kampányolnak, csak a másodvonal jön el: Tukacs, Steiner, Csiha, Wiener, Arató, Kökény. A Gyurcsány-fan Molnár Csaba kancelláriaminiszter parolázik a liberális Eörsi Mátyással. Juhász Ferenc most is hátrébb húzódik, elrejtőzik a rajongók között. A második sorban a polcelebek mögött találok széket. Senki nem küld hátra, beleolvadok a tömegbe.
– Hol a Feri? – izzad lelkesen a publikum.

Sokan vagyunk, meleg van, a szpíker tartja mindenkiben a lelket, és veteti le mindenkiről a kabátot. A kivetítőkön diafilm pereg, a Gyurcsány-kormány eredményei: felújított kórházak, főiskolák, új bioerőművek, szennyvíztisztítók.
– Orbánnak igaza van – kezd Vitányi Iván. – Itt az idő!

És harcolni hív a jobbos veszély ellen.
– Nem demokrata az, aki nem árulja el a programját – kampányol az SZDSZ-alapító Bauer Tamás.
És végre jön a Feri, állva tapsolják, „húzzunk bele”, skandálja a Körcsarnok.
– Szeretem Magyarországot – húz bele Gyurcsány.

Papír segíti a beszédben, vigyáz minden mondatra. Leszámol a 2002-es „szociális álommal”, nem lehetett már tovább finanszírozni a jóléti kiadásokat. Nem nyit frontot, az eredményeket sorolja ő is: emelkedtek a bérek, a nyugdíjak mára egyharmaddal többet érnek, épül az ország.
– Jobban élünk, mint nyolc éve – költi át a Fidesz egykori szlogenjét.

Elemzi a múltat: az elmúlt években 1500 milliárdot költöttek el a kormányok úgy, hogy a fedezetet hitel biztosította.

Ennek a feléért Medgyessy, harmadáért Orbán, hatodáért ő maga felel.

Meséli, reformerként azt gondolta, átviheti az országot a túlsó partra. Nem lehetett. A Fidesz állóháborúzott, míg ő cipelt. A harc a hídfoglalással kezdődött, és Orbánék kordonbontásával végződött.
– Így van, Feri – helyeselnek a szomszédaim.
Gyurcsány aztán megvédi a rendőrséget, és a Jobbik szavazóihoz szól:
– Nehezen értem, hogy a csalódás hogyan fordulhat át mások megfélemlítésébe! Nem láttam olyan vitát, amelyet a düh, az agresszió megoldott volna.

A Fideszt ostorozza, hisz Orbán nem határolódott el a molotovosoktól:
– A párt a szélsőségesség enyhe formája.

Ezzel Mesterházy szövegét árnyalja: a demokraták egyetlen reménye az MSZP. Dicséri a távol lévő Bajnait és Lendvait, végül arra buzdít, szavazzanak a Mesterházy vezette MSZP-listára.

Állva tapsol a nép: „Feri végre megmondta nekik!”
– Kellett ez nekünk. Csak ő tudja felrázni a baloldalt – magyarázzák kifelé menet a nyugdíjas szurkolók. – Gyurcsány nem tűnhet el!

Csapody Miklós utolsó blogbejegyzését írja. Zavart, szomorú a szöveg: köszöni a segítséget, a figyelmet. Bokros Lajos javaslatát fogadta el a választmány, neki nem jutott befutó hely az országos listán.
Telefonon beszélünk.
– Elbúcsúztam az olvasóktól – sóhajt.

A többit nem tudni. Ha azonnal lép, az MDF-nek nem lesz budapesti listája, elveszti fővárosi erejét, és kihullik a parlamentből. Úgy tűnik, Csapody számára vége a kampánynak. Ő eltűnik, de a többieknek marad még egy kis idő.