K. történetei

1989-re úgy emlékszünk, mint a „nagy évre”. Az újságírók „lázadoztak”, szerveződtek a pártok. Világos volt, hogy a Hálózatnak (SZKH) párttá kell alakulnia?

A Hálózat elkésett kísérlet volt. Az ellenzéki csoportok laza, de együttműködő szervezetét szerettük volna létrehozni. Az elhatározást két dolog motiválta. Egyrészt attól tartottunk, hogy a demokratikus ellenzék pártja „az elszántak szűk szektája” lesz. Másrészt abban is reménykedtünk, hogy az együttes szembefordulás, a pártállami rendszer felbomlása nyomán, vége lehet a „népi–urbánus”-ellentétnek.

Ön nem hezitált? Annyira „nem pártember”.

Az MDF alapítói azért húzódoztak a pártpolitikától, mert úgy képzelték, mozgalmuk „az egész nemzetet képviseli”, nem csupán egy részét. Ilyen húzódozás az SZDSZ-ben nem létezett. Az MDF 1988-as tavaszi vitasorozatának utolsó ülésén Csurka arról beszélt, a nyári szünetet arra szánják, hogy megerősítsék a Magyar Demokrata Fórum szervezeteit. Világos volt, akárminek nevezik, az MDF pártként fog működni, nekünk is afelé kell lépnünk. Ugyanígy látta Magyar Bálint. Azt hiszem, vele, Szabó Miklóssal, Kenedi Jánossal egyike voltam annak a négy-öt embernek, aki előkészítette az SZDSZ alakuló közgyűlését.

A „bohém Kőszeg”, írja a fülszöveg. Az életpályában mégis látok némi önsorsrontásra való hajlamot. Kellemes állása volt a kiadóban, mégis aláírta a Charta-tiltakozást. A könyv (K. történetei) egészén átüt valami fojtott szorongás.

Szorongást nem éreztem. De mindig az olvasónak van igaza.

Ha valakit éjszaka hurcolnak el a lakásáról, számomra szorongató.

Amikor 1957 októberében tizennyolc évesen beültettek a rendőrautóba, a szorongáshoz valamilyen furcsa megnyugvás társult. Számítottam rá, hogy letartóztatnak, és azt gondoltam, legalább ettől nem kell tovább félnem.

A család baloldali politikai hagyomány hordozója. Ön mégis a Kádár-rendszer következetes ellenfele lett.

A dolog nem 1977-ben indult, hanem már ’56-ban. ’53-ig lelkes kis úttörő voltam. De anyám ismerte a Nagy Imre-kör némelyik tagját, s tőlük sok mindent tanultam. 1956-ban eljártam a Petőfi Körbe. Ott voltam 23-án este a rádiónál. A forradalom alatt úgy képzeltem: létrejön majd a többpárti demokrácia, amelynek a baloldalán állok. November 4-én hajnalban leszámoltam a rendszerrel kapcsolatos minden illúzióval. Egyébként a létező szocializmust sosem tekintettem baloldalinak.

Ez vezetett a demokratikus ellenzékig?

Bizonyos értelemben igen. Sehova nem léptem be, még a szakszervezetet is elblicceltem. Persze egy könyvkiadóban a szerkesztők munkaköri kötelessége volt a párt kultúrpolitikájának végrehajtása. Ehhez képest a Szépirodalmi huszonkét szerkesztője közül négy vagy öt volt párttag, s a legtekintélyesebb szerkesztők – Domokos Mátyás, Réz Pál – egy pillanatig sem csináltak titkot abból, mi a véleményük. Épp ezzel kapcsolatban volt bennem valami hiányérzet.

Hiányérzet?

Láttam, hogy kollégáim utálják ugyan a rendszert, de elfogadják a játékszabályait, ahogy én is. Aztán 1970 körül megismerkedtem a „Lukács-óvodával”, elsőként Bence Györggyel, amelynek tagjai a marxizmus nevében, de nyíltan szembefordultak a fennálló renddel. Otthonosan éreztem magam köztük, bár nem tekintettem magam marxistának. Ebbe a körbe tartozott a feleségem, Fekete Éva is.

Hogy lehet egy értelmiségit, egy filoszt rávenni a szamizdattal kapcsolatos nagyon is gyakorlatias munkára? Ide szállítom, oda rejtem...

Az 1981 decemberétől megjelenő Beszélőben a munka elsősorban írást, szerkesztést jelentett. Persze voltak „technikai feladatok” is. A papírbeszerzést Nagy Bálint és az építészkollégái végezték. A „raktáros” Miklóssy Endre volt. A szétosztásban én is részt vettem. De ’81 és ’85 között a Beszélő nem működhetett volna Orosz István nélkül. Orosz hátat fordított az értelmiségi életformának, kertészként dolgozott a Nemzeti Bank visegrádi üdülőjében. Vettek egy régi parasztházat Dunabogdányban, ott rendezték be a „műhelyt”, amely sosem bukott le. Ahogy a Miklóssy-féle raktár sem.

Izgalmas dolog a szamizdatozás, mégsem lett tömegmozgalom.

A lapkészítés sehol sem tömegmozgalom, például írni kell hozzá, s ezzel a képességgel kevesen rendelkeznek. A demokratikus ellenzék körül nem jött létre milliós mozgalom, mint Lengyelországban. De az ellenzék iránti érdeklődés nagyobb volt, mint sokan képzelik. A Szabad Európa Rádiót viszont hallgatták. Amikor 1982 januárjában a Beszélő első számát ismertették, már az Erkel Könyvesboltban dolgoztam. Záráskor odajött hozzám egy húszéves kolléganő, és megkérdezte, én vagyok-e az a Kőszeg Ferenc, aki a Belvárosban lakik. Nyilvánvaló volt, a Szabad Európából tudja. Ahogy egyre inkább összebarátkoztam a könyvesbolti kollégákkal, kiderült, mindenki hallgatja a rádiót.

Milyen hatással volt a kiszemeltre az „agresszív követés”?

Durva dolog volt. Az ember ment az utcán, hatan-nyolcan körülvették. Goromba megjegyzéseket tettek, fenyegetőztek. Mögöttük három olyan luxusautó, amilyet Budapesten nem lehetett látni. A követők azonban nem lehettek túl jól felkészítve: négy napig szobroztak a bolt előtt, s nem vették észre, van egy hátsó kijárat, amelyen át meg tudok lépni. Nem is beszélve arról, hogy beleszaladtak a megtervezett fényképezésbe, Demszky pedig elkészíthette a híressé vált fotósorozatot, amelyen futásnak eredek. Rengetegszer reprodukálták.

Mi volt mindebben a jó?

Azt mondtuk, azt írtuk, aminek az igazáról meg voltunk győződve, olyan emberekkel lehettünk együtt, akiket szerettünk, akikben megbíztunk.
A Kádár-rendszerben, ahol élesen elvált egymástól a magánhasználatra szánt és a nyilvánosságnak szóló beszéd, ahol a hazugság a közmegegyezés része volt, ennél jobb életformát elképzelni sem lehetett. Persze, amikor ’83 márciusában házkutatás volt nálunk, majd bevittek a Tolnai Lajos utcai rendőrségre, meg voltam győződve arról, hogy letartóztatnak, és leghamarabb három év múlva szabadulok. Amikor hajnalban mégis kiengedtek, megértettem, hogy a rendszer, amelynek viszonylagos nyugalmát a nyugati hitelek biztosítják, nincs abban a helyzetben, hogy perekkel kockáztassa hitelezői jóindulatát. Életbiztosítást ez természetesen nem jelentett.

A rendszerváltás a múlté. Más, ha valaki „szerelemből” politizál, s más, ha hivatásszerűen. Amikor fizetést kap érte.

A képviselőség, persze, munka, tisztességes fizetést kaptunk, de azért nem gazdagodtunk meg belőle. A Beszélőért mi hárman, akik országgyűlési képviselők voltunk (Solt Ottilia, Havas Gábor meg én), nem vettünk fel sem fizetést, sem honoráriumot, pedig a hetilappá átalakult Beszélőbe 1990 és ’95 között sok száz cikket írtunk.

Csalódást okozott-e a rendszerváltás?

Parlamentáris demokráciát, többpártrendszert, piacgazdaságot akartunk. Ez megvalósult. Hogy a „létező kapitalizmusban” az emberi képességek szabad versenye nem korrekt szabályok között zajlik, tapasztalhattuk. Ahogy azt is, hogy a politikai verseny a társadalom tragikus szétszakításához vezethet. De azért a pártállami rendszert soha nem sírtam vissza, és nem azért, mert akkor néha megkergettek az utcán.

Térjünk vissza a K. történeteihez. A végén úgy tettem le – tán, mert halállal zárul –, hogy nagyon-nagyon szomorú könyv.

A vége nem is lehetett vidám. De jó volt, hogy a Halálkrónika mellé odatehettem a feleségem naplóját, amelyet utolsó heteiben írt, amikor már tudta, hogy nincs sok hátra.
K. történeteit pedig, s az 1956–57-ről szóló Hosszú év című fejezetet jó volt írni.