Jégkorszak

Volna itt egy kormánypárt, amelynek elnöke a választásra készülve azt ígérte, hogy a középosztály és a szegények koalícióját hozza majd létre. Orbán Viktor az ígéret futó pillanataiban rátapintott a lényegre: a társadalmi konszolidáció szükségességére. Annál nagyobb baj, hogy pontosan a hazai középrétegek nagy része és a náluk rosszabb helyzetűek azok, akik az Orbán-rendszer vesztesei. Vagyis a társadalom többsége. Az alsó középosztályt a lecsúszás fenyegeti, a szegénység mélyül és öröklődik.
A szegénység nemcsak a szegények baja. Bár már ez is elég kellene hogy legyen a szegénység elleni küzdelemhez. A tartósan nagymértékű szegénység befagyasztja a társadalmi mobilitást, szűkíti a közös erőforrásokat, általános frusztrációt, veszélyérzetet teremt, fokozza a bűnbakképzést. Kevesebb tudás, kevesebb alkotóenergia, kevesebb munkaerő, kevesebb szolidaritás jellemzi a szegénységgel sújtott társadalmat. Ez mindenki baja.
Ennél már csak az a nagyobb baj, ha ez az állapot a szegények hibáztatásával és lehetőségeik további szűkítésével társul. Korábban bejárta a médiát Lázár János mondata, a „mindenki annyit ér, amennyije van”. A közelmúltban Balog Zoltán – ne feledjük: ő az emberi erőforrásokért felelős miniszter – tett olyan kijelentést, hogy a szegény családok gyerekeit nem társadalmi helyzetük, hanem sok esetben saját szüleik akadályozzák a felemelkedésben. Csekély szociológiai jártasság is elegendő volna annak belátásához, mekkora ostobaság és igazságtalanság ez.
A felemelkedést akadályozó társadalmi falak erősek és magasak. A szegénység a KSH adatai szerint 2010 óta növekszik. A létminimum alatt ma már négymillióan élnek. A köz- és felsőoktatási rendszer nem felemel, ami a dolga volna, ellenkezőleg: gátolja az előrelépést, de még a megkapaszkodást is. A munkaerőpiac fogadóképtelen. Magyarország szegényedik és leszakad, még saját térségétől is.
A magyar társadalom komoly hányadának a negyedszázaddal ezelőtti rendszerváltás alapvető élménye a biztonságvesztés volt, miként azt Pataki Ferenc találóan megfogalmazta egy írásában. Komplett iparágak szűntek meg, egész régiók szakadtak ki a gazdasági körforgásból. Elszaladt az infláció, napi realitássá vált a szegénység vagy az annak előszobáját jelentő díjhátralék, hiteltartozás, munkanélküliség.
A másik, még kényelmetlenebb igazság, hogy a konjunktúra évtizedében sem oldódott meg a foglalkoztatás válsága: nem „pótlódtak vissza” a megszűnt munkahelyek. Az átstrukturálódó világgazdaságban Magyarország félperifériás szereplővé vált, olyan jövedelmekkel, amelyek állandó jövedelmi frusztrációt okoznak. Ez megágyazott a háztartások 2000-es évekbeli eladósodásának, ami ugyan az államtól a bankokon át az állampolgárokig senkinek nem ad felmentést a felelőtlen döntések alól, de a jobb életre való kiéhezettség legalábbis magyarázhatja a történteket.
Mindehhez hozzájárult a közpolitika-alkotás kritikus állapota. A hazai politikai élet számos okból alkalmatlan a komplex és hosszú távú szegénységcsökkentő programok, befogadó oktatási programok végigfuttatására.
Ez a társadalom irtózatos csalódásként élte meg a 2006-os megszorítást. Egyáltalán nem számított rá. Nem volt nehéz tehát újabb ígéretekkel s például „szociális népszavazással” a már-már hisztérikus tiltakozás terepére vinni. A világgazdasági válság sokkja pedig végképp értelmezhetetlen és feldolgozhatatlan. A rosszra következő újabb rossz élménye kezelhetetlen, hiszen még „békeidőben” sem volt mód olyan tartalékok felhalmozására, amelyeket el lehetne morzsolgatni a nehezebb időszakokban. Eljött az újabb biztonságvesztés korszaka.
Sok intézkedést lehetne idézni az Orbán-kormány gyakorlatából, kezdve az egykulcsos adóval, a felfelé osztó adókedvezménnyel, folytatva a minimálbér-emeléssel, amely kizárólag a munkaadók költségeit növelte, de a munkavállalók nettó keresetét nem. Említhetjük a közmunkások éhbérét meg azt, hogy állami intézmények vérlázító cinizmussal cserélik le alkalmazottaik egy részét közmunkásokra, mert így ugyanazért a tevékenységért kevesebb pénzt kell fizetniük. Ott van aztán az embereket présként összenyomó segélyplafon, a „bűnös” szegényeket kipellengérező lajstromok gyakorlata vagy a segélyfolyósításhoz rendelt abszurd és megalázó háztartás-vezetési elvárások sora számos településen.
Az intézkedések, ha nem tervezték is meg összhangjukat, egységes szellemiségük miatt teljes egésszé állnak össze. A nemrégiben alkotmányellenesnek nyilvánított hajléktalan-ellenes szabályok – amelyek sajnos az alaptörvénybe vésve térhetnek vissza – vagy éppen az alaptörvényben lefokozott állami szociális felelősségvállalás jelzik: a kormány az állampolgári jogok megnyirbálásával köti össze szolidaritásellenes politikáját.
Neve is van már az új modellnek: munkaalapú társadalom. Orbán Viktor szerint ennek kellene felváltania a jóléti államot. Ez önmagában is szörnyű butaság, hiszen valamennyi ismert jóléti állam a foglalkoztatásra épül. Valóban komoly gond, hogy Magyarország húsz-huszonöt éve foglalkoztatási válsággal küzd. A Fidesz válasza azonban erre nem a megélhetést biztosító munka, hanem a büntető közmunka, amelyről a kormánypártnak is tudnia kell: nem vezet vissza a munkaerőpiacra. A kormány nem szünteti meg a szegénységet a közmunka révén, pusztán dolgoztatja a szegényeket, és ezzel olyan szabályrendszerbe tereli őket, amely kordában tartja őket. Egyúttal az állam letudja a szociális lelkiismeret kellemetlen köreit, mondván, aki nem él a kínálkozó „lehetőséggel”, az önhibájából szegény, tehát „jogosan” szorul ki az ellátásból. Aki alul van, az annyit is ér. Megnyugszik a kormány intézkedéseit élvező felső társadalmi negyed-ötöd is – amely legfeljebb felső középosztály, de nem a társadalom közepe, átlaga –, hiszen csökkenő adóiból immár nem „munkakerülőket” támogatnak.
Ebben a felfogásban a társadalmi problémáknak nincs önértékük. A „politikai kormányzás” orbáni világában az a kérdés, megkapják-e az aktív választói rétegek, amit akarnak. A cél az ő szavazói motivációjuk fenntartása. A többiek rendszabályozása nem szociális, hanem politikai kérdés. Nem az a lényeg, kevesebb lesz-e a szegény, hanem az: megakadályozható-e, hogy kiálljanak magukért. A kormányt csak az érdekli, eltalálja-e a neki fontos célcsoportot, s abból előállítható-e a választási többség.
Ami egyáltalán nem biztos.
A Fidesz a társadalmi válságban kizárólag a politikai lehetőséget látta. Alkalmat arra, hogy a választási győzelemhez és a kétharmados többséghez szükséges szavazói koalíciót létrehozza. Azt követően azonban részben a kormánypárt társadalomképe, részben a költségvetési kényszerek hatására sorjáznak a közvetett és közvetlen megszorítások.
Mi következhet 2013-ban? A válasz fájóan egyszerű: semmi sem változik. A szociális jégkorszak folytatódik. A kármentés legkorábban 2014 közepén kezdődhet.