Ceruza, radír, dobókocka és egy kis szerencse - újra népszerű a lapozgatós játékkönyv

Magyarországon először 1989-ben jelent meg ilyen típusú könyv, Ian Livingstone-tól a Halállabirintus. A Kaland, Játék, Kockázat névre keresztelt sorozat rengeteg rajongót szerzett magának, az akkori kiadások antikvár példányai pedig olykor aránytalanul nagy összegekért kelnek el napjainkban. A különleges és alaposan kidolgozott fantáziavilágban játszódó kötetek – amelyek külföldön Fighting Fantasy gyűjtőnéven futnak – elsősorban Livingstone és szerzőtársa, Steve Jackson nevéhez kötődnek, de idővel többen is írták az általuk kitalált világban, a Titánon játszódó kalandokat.

Ezek a kötetek valójában egyszemélyes játékok: az olvasó dönti el, merre menjen tovább a történet, azáltal, hogy a választási lehetőségként felkínált fejezetpontok egyikére lapoz. A játékhoz tartozik egy kalandlap, amelyen többek közt a karakterünk jellemzőit (elsősorban életerő-, ügyesség- és szerencseértékét), valamint a felszerelési tárgyait tarthatjuk számon. A történet során mindez folyamatosan változik, többek közt a szerencsepróbák vagy a szörnyekkel történő összecsapások alkalmával, amelyekben a kockadobások döntenek. A lényeg minden kötetben ugyanaz: sikerrel végigvinni a küldetést anélkül, hogy elfogyna az életerőnk, vagy egy olyan fejezetpontra tévednénk, amelynek a végén az áll: „kalandod véget ért”.

A Kaland, Játék, Kockázatnak aztán számtalan mutációja született. Maga Steve Jackson írta meg a hazánkban Kaland, Játék, Varázslat sorozatcímen megjelent négy, összefüggő kötetet, amelyben a korábbiaktól eltérően kiemelt szerepet kap a mágia. De álnéven magyar szerzők is próbálkoztak a formával, több-kevesebb sikerrel. Ebből kiemelkedik a Harcos Képzelet-sorozat egyik darabja: Jim Caldwelltől A fenevad nyomában, amely valójában egy detektívtörténet, farkasemberekkel felturbózva.

A retró reneszánsza

Bár a kilencvenes évek vége felé már veszítettek hazai népszerűségükből a kalandkönyvek – a kiadásuk is megszakadt –, az utóbbi időben azonban ismét felkapták őket, olyannyira, hogy a Kaméleon Komix kiadó felvette a fonalat, és korábban meg nem jelent köteteket és újrakiadásokat jelentet meg sorra. Pedig nem voltak könnyű helyzetben a lapozgatós könyvek az elmúlt évtizedekben.

„A rendszerváltás után hatalmas mennyiségben, jóformán válogatás nélkül zúdult a nyakunkba a nyugati popkultúra. Nagyon rövid idő alatt nagyon sok mindent akartunk bepótolni könyvek, filmek, társasjátékok és megannyi más egyéb terén, ám a fiatalok megváltozott olvasási szokásai és a videojátékok látványos fejlődése miatt az ezredfordulóra elfogyott a lapozgatós könyvek svungja – tudtuk meg a kiadó munkatársától, Szűcs Gyulától. – Pedig az évtized elején még boldog-boldogtalan ilyeneket adott ki, a patinás Mórától kezdve a frissen gründolt Rakéta és Új Vénusz kiadón át a kisebb cégekig. A Szukitsnak még 2001-ben is volt egy hamvába holt próbálkozása az Ian Livingstone-féle Zagor legendájával, a Cherubion pedig 2008-ban adta ki az utolsó Harcos Képzelet-játékkönyvet. Arról, hogy ezek milyen példányszámban fogytak el, nincs hivatalos információ, de szinte biztos, hogy ami a kétezres években totális bukásnak lett elkönyvelve, mert »csak« 5-600 példányban ment el, az manapság már simán jelenthet egy korrekt fogyást, amivel a megváltozott olvasási szokások miatt nagyon is elégedett lehet egy-egy zsánerműfajokban utazó kiadó.”

Az olvasási szokások más irányba is változtak, hiszen újból van kereslet a lapozgatós könyvekre. Mint Szűcs Gyulától megtudtuk, ennek egyik oka, hogy az utóbbi időben egyre népszerűbb a nyolcvanas-kilencvenes évek retrója, „ami sok egyéb mellett a kockadobálós asztali szerepjátékokat és a lapozgatós játékkönyveket is visszahozta. Az ember mindig szívesen gondol vissza arra, amit 25-30 évvel korábban szeretett, így felnőttként sokszor újra felfedezzük a gyerekkori kedvenceinket. E jelenségre ma már komplett iparágak repültek rá, elég csak megnézni az Az című mozifilmek vagy a felújított LucasArts-videojátékok sikerét. A lapozgatós könyvek reneszánszában alighanem az is közrejátszik, hogy jól kereső negyvenesként az ember most már meg tudja venni akár visszamenőleg is azokat a köteteket, amelyekre gyerekként nem volt elég a zsebpénze. Vagy épp megmutathatja a saját gyerekének, hogy a széles sávú internet és a mozifilmes büdzséből készülő videojátékok előtt is léteztek izgalmas és színvonalas interaktív kalandok”.

Kovács Attila – aki Holden Rose néven ír fantasykönyveket, és jelenleg egy lapozgatós krimin dolgozik – is hasonló véleményen van. „Ezek a lapozgatós könyvek az olvasás belépőszintjét képviselik. Nagyon sok gyermekkel találkozom, aki nem szeret olvasni, vagy legalábbis nem nagyon tudja rászánni magát. Tényleg félelmetes egy tízévesnek, amikor látja, hogy még 265 oldal hátravan. Elveszi a kedvét az egésztől. Emiatt tartom zseniálisnak ezeket a könyveket, ugyanis itt nem látni, mennyi van még hátra. Csak halad a cselekmény, és az olvasó észre sem veszi, hogy több száz oldalon rágja át magát a sikerért” – mondta lapunknak az író. Szűcs Gyula is úgy látja, ezek a kiadványok alkalmasak lehetnek arra, hogy a mai fiatalokkal megszerettessék az olvasást: „A játékkönyvek szövegmennyisége talán még pont nem vészesen sok egy mai gyereknek, és képes lekötni a fantasy zsánerre fogékony, 7–17 éves korosztály figyelmét. Emellett talán megszeretteti azokkal a tinikkel is a könyvolvasást, akik manapság már okostelefonnal és Xbox-kontrollerrel a kezükben nőnek fel.”

A fordítási hibáktól óvakodj, kalandor!

Természetesen ezeknek a könyveknek a felépítése nagyon kényes, és ahhoz, hogy ne ütközzön anomáliába az olvasó az ide-oda lapozgatások során, alaposan át kell gondolni a kötetek felépítését. De ugyanilyen bosszantó lehet egy-egy fordítási hiba, amely szinte lehetetlenné teszi a küldetés teljesítését. Ilyenből pedig jócskán akadt annak idején. „A Rakéta és az Új Vénusz fordítóinak védelmében fontos megjegyezni, hogy az internet előtti időkben, egy olyan közegben, ahol 1989 előtt a fantasy csak az állami szinten dotált sci-fi lenézett mostohatestvére volt, maximum A Gyűrűk Ura-rajongók tudták, mi fán teremnek az elfek meg az orkok. És nem voltak online szótárak sem, ahol ma már két kattintással meg lehet nézni, hogy a Catfish River az nem Macskahal-folyó, hanem Harcsa-folyó. A szójátékok és az olyan rejtvények, amelyeknek a helyes megfejtése jelöli ki, melyik fejezetpontra kell lapozni (ilyen volt az emlékezetes Ifor Tynin, ahol a névből a magyar olvasó nemigen jött rá, hogy a 40-es szám a jó válasz), a Fighting Fantasy-könyvek elmaradhatatlan eposzi kellékei, ám sokszor még ma is kemény dió lehet egy-egy ilyen a fordítók számára” – emlékezett vissza Szűcs Gyula. Manapság azonban lényegesen egyszerűbb az ilyen könyvek fordítása, tudtuk meg Szűcstől: „Annyiban szerencsésebbek vagyunk, hogy ma már meg lehet kérdezni magát a szerzőt is, hogy itt vagy amott pontosan mire is gondolt, vagy mit szólna, ha a fordításunkban ez vagy amaz lenne – én magam is így tettem nem egy esetben. Emellett nagyon hasznosak a legfanatikusabb brit rajongók által gondosan összeírt erraták is (például a Titannica Wiki adatbázis), ahol akár már a megjelenés másnapján fény derülhet olyan elgépelésekre vagy kontinuitási bakikra, amelyeket sem a szerző, sem a szerkesztő nem szúrt ki idejében – a magyar változat viszont már ezek figyelembevételével készülhet el.”

Kötelező olvasmányból kalandkönyv

A fordítások mellett már korábban is voltak olyan kötetek, amelyeket magyar szerzők jegyeztek, nemrég azonban valami egész különleges kiadvány jelent meg. Nagy Ádám, Trencsényi László és Veszprémi Attila A Pál utcai fiúk című regény alapján írtak egy lapozgatós könyvet, amelyben Nemecsek bőrébe bújva akár Molnár Ferenc történetének eredeti végkimenetelét is megváltoztathatjuk. „A regény története jelen van a könyvben, de csak egy bizonyos választható szálként a sok-sok más szál közt. A szálak nagy többsége inkább az eredeti történetből életre hívott vadonatúj hajtás; új leágazások, utak, események, jelenetek, összefüggések, új figurák, új felismerések, amelyeket mi találtunk ki és meséltünk el, igyekezvén organikus történethálózatot létrehozni” – mondta lapunknak Veszprémi Attila.

Tőle azt is megtudtuk, hogy milyen nehézségek adódnak, ha az ember egy lapozgatós könyv megírásába fog. „Az egyik az, hogy a gráf (vagy más szerkezeti előábrázolás) elkészítésekor nem szabad türelmetlennek lenni. Egy kardozós-küzdős könyvnél talán könnyebb felállítani az összefüggéseket, de egy belsőleg is megélt közösségi történetnél a szereplők motivációinak, kétségeinek, állapotainak állandó alakulását is hiteles összefüggésekbe kell fűzni, ami sokszor hosszas őrlődéssel jár a tervezéskor. Alapvető nehézség az is, hogy míg a legtöbb régi kalandkönyvben az egyes jelenetek szereplőivel a játékos a jelenet után jobbára soha többet nem találkozik, egy közösségi történetben minduntalan visszatérnek körénk azok, akikhez már beszéltünk, akikkel már összevesztünk stb. De mit mondtunk nekik az előbb? Vagy ők nekünk? Esetleg nem is találkoztunk még? Mert akkor máris ennyifelé ágazik a történet egy apróságtól. És ez még csak a legegyszerűbb probléma. Most nem is folytatom a sort, csak biztatásul mondom: minél gondosabb a tervezés, és minél felelősebb a figyelem a szereplők belső világa felé, annál őrjítőbbek a felmerülő nehézségek.

A másik nagy technikai kihívás a szövegek megírásakor jön: megfelelni a gráfnak. A szövegíráskor ugyanis beindul az író agyában a mozigép, és levetít egy a gráfban jelzettnél sokkal részletesebb és finomabb jelenetet – amely miatt néha visszamenőleg át kell alakítani a gráfot. A gráfmódosítás lehetősége szerintem kell, mert ha nincs, az korlátozhatja a történet hiteles kibomlását. Továbbá íráskor százas nagyságrendben pöttyent el az ember olyan félmondatokat, amelyek ugyan működnek az adott szövegegységben, de mondjuk akkor épp nem stimmelnek, ha a 45-ről nem a 99-en át, hanem a 172-n keresztül jutottunk ide.”

A kalandok folytatódnak

A Kaméleon Komix kiadó már több könyv fordítására is leszerződött. Miként Szűcs Gyula a 168 Órának elárulta, összesen öt kötet fog biztosan megjelenni, ezek közül kettő már az idén kijött. „Az új hazai sorozatot mindenképp Ian Livingstone legfrissebb könyvével, az angolul 2019 őszén megjelent Allansia bérgyilkosaival szerettük volna kezdeni, és egy percig sem volt kérdés, hogy A veszedelem kikötője fogja másodikként követni. Ezekben ugyanis a szerző maga is nosztalgikus húrokat pendített meg azzal, hogy az új kalandokba olyan jól ismert helyszíneket és szereplőket emelt át, mint Feketehomok kikötő, Azzur nagyúr, Sukumvit báró és Csontos Zanbar. Jövő tavaszra lesz kész Rhianna Pratchett idén ősszel megjelent, Crystal of Storms című kötetének magyar fordítása, semmiképp sem akartunk ugyanis lemaradni a Fighting Fantasy-sorozat legelső női írójának (aki ráadásul Terry Pratchett lánya és az új Tomb Raider-játékok narratív dizájnere) játékkönyvéről, amely Titán egy mechanomágikus repülő szerkezetekkel teli szigetvilágába repíti el az olvasót (a magyar kiadást az Óraverzum című, nagy sikerű steampunk regény írója, Lakatos István fogja illusztrálni). Szintén jövőre fogjuk kiadni a Return to Firetop Mountaint, amelyben Ian Livingstone visszaviszi az olvasót a legelső kaland helyszínére, a Tűzhegy mélyére, és 2021-ben jön a Halállabirintus második kiadása is.” / Svébis Bence