Isten nem ragaszkodik a pompához – Iványi Gábor soha nem adja fel
Majdnem száz, ám a koronavírus-járvány idején akár több mint száz fedél nélküli férfi – mivel nemigen tehet mást – a Dankó utcában tölti az éjszakáit. A véletlen, a sors hozza össze őket. Amikor a történetüket mesélik, mindegyikük Iványi Gáborral kezdi, aki így akkor is jelen van, amikor épp máshová szólítja a kötelesség. Solt Ottiliánál találkoztunk először. Oti csak annyit mondott róla, hogy Kispesten lelkész, majd hozzátette, pár éve már, hogy bezárták az általa vezetett kisegyház templomát. Sőt, úgy tudja, hogy „a hívők feje fölül ripsz-ropsz, jogtalanul eljárva” az Állami Egyházügyi Hivatal el is adta már a templomot, mint valami limlomot. De arról is beszélt, hogy a lelkészcsaládból származó Iványi Gábor – akinek édesapja, Iványi Tibor is metodista lelkész, Wesley János egyházalapító követője – soha sem adja fel. Híveivel az istentiszteleteket a bezárt templomajtó előtt, a szabad ég alatt tartják. Folyamatosan fenyegetik, követik, ijesztgetik őket, a nemzetbiztonság célkeresztjében vannak, és ráadásul rájuk zúdul nemcsak a hivatalos egyházak haragja, hanem – úgy tűnik – még az úgymond szabadegyházak is kitagadták őket.
Iványi Gábort csaknem két évtizeden át kizárólag a családja és hívő közössége támogatta. A nyolcvanas években magam is tanúja voltam, hogy hetente kétszer ott álltak fagyban, szélviharban, miközben fűtött limuzinokból éber tekintetű smasszerek lesték őket. Ez a látvány a maga abszurditásával teljesen megdöbbentett. Az utca egyik oldala a galambszelídségű hívők imáitól és zsoltáraitól volt hangos, miközben távcsöves követők és „egyáltalán nem titkos zsaruk, kik kizárólag megfélemlítési célból voltak ott”, strázsáltak az utca túloldalán. Ez az élmény inspirálta az Uszka községben működő „szabad keresztény” kisegyházról szóló, nemrég befejezett munkámat. Amikor 1979 telén Havas Gábor – a romákkal kapcsolatos szociológiai kutatás vezetője – megkérdezte, akarok-e egy az ukrán határszélen működő, korábban Iványi Gábor metodista egyháza által részben már megtérített szabad keresztény gyülekezetről írni, gondolkodás nélkül igent mondtam, és azóta is járom a Felső-Tisza vidékét.
Amúgy Iványi Gábor számomra igen rokonszenves hitvallása, hogy „Isten nem ragaszkodik a látványos díszletekhez, tökéletesen megfelel neki a szabad levegő és a madárcsicsergés”. Moldova György kitűnő könyvében – Az Úr jó vitéze a címe – idézi tőle ezt a remek, igen emberszabású gondolatot. (A tavaly ősszel kiadott első kötet már el is fogyott, Moldova javában dolgozik a másodikon.) A metodista lelkész szavait idézve, Moldova ezt írja: „Isten nem tekintélyelvű, nem ragaszkodik a pompához, a látványos díszletekhez, tiszteletben tartja az emberi szabadságot, a különbözőséghez való jogot ... előfordul, hogy prédikáció közben elunja magát (sic!)”. Olyankor az Isten „kimegy nézelődni az utcára, és mintha jobban érezné magát a szabad ég alatt”.
Iványi Gábor a határnálAhányszor csak belépek a Dankó utcai Iványi-birodalomba – ahol óvoda, középiskola, főiskola, hajléktalanszálló, kórház, könyvtár, nyomda, asztalosműhely fogad –, nos, akkor mindig ez a szabad keresztények és baptisták által bizonyságtételnek nevezett vallomás jut eszembe. Iványi Gábor jól érzi magát a nyócker eme szegletében, mert a sorsa úgy alakult, hogy itt a Dankóban a semmiből teremthette meg a szabad intézmények komfortos világát, ahol a belső udvaron fák, virágok zsendülnek. Amit az angolszász ember csodálattal a hangjában úgy mondana: megjött a nagy tavaszi ünnep, a cherry blossom.
A Dankó udvarán, az égetett téglából épült századfordulós üzemcsarnok és műhely udvarán óvodások játszanak, és a fákon, mindenki örömére, csicsergő rigók fészkelnek. Gábor barátom, testvérem, ha megengedi, hogy így nevezzem, a Dankóban a híveinek egy igen spirituális, ugyanakkor nagyon is világi szolgáltatásokat nyújtó, keresztény lelkületű, földi utópiát teremtett.
Ott találkoztam és beszélgettem azokkal a férfiakkal, akikről legközelebb írok.
