Isten hozta! - Magyar menekültek és fogadtatásuk
Késő ősz, rettentő hideg. Egy katona rongyokba bugyolált kisbabát ad át egy férfinak a határon. A háttérben a gaz magasra csap. E kép 1956 novemberében készült, amikor a szovjet csapatok már lerombolták a hidat, amely az Ausztria és Magyarország közötti csatornán ívelt át, így csak csónakkal lehetett közlekedni. Egy másik kép: osztrák menekülttábor. Az emeletes vaságyakon gyerekek. A falon egy festmény, ami enyhítheti a rettenetet, ez talán az egyetlen holmi, amit a családfő a budapesti otthonából magával tudott hozni. Az előtérben egy asszony levelet ír, arcán nyugalom, ők megmenekültek. A dátum: 1956 decembere.
Megrázó kiállítás nyílt a Mai Manó Házban, az amerikai nagykövetség szervezte az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulója alkalmából „…és mégis itt vagyok” címmel. Az idézőjel az egyik képen szereplő asszony arcára írt gondolatokra utal. Az idős nő ráncos kezére támasztja fejét, talán el sem hiszi, hogy olyan repülőgépen ül, amely egy másik földrészig viszi, az új hazájába, az Amerikai Egyesült Államokba. Szemében tükröződik a várakozás izgatottsága, a menekülés megtört fáradtsága és a szomorúság, hogy szeretett hazáját el kell hagynia.
A kiállítás anyagát Vizsy László, a nagykövetség munkatársa és Christopher Machin kulturális attasé állította össze az Associated Press archívumának fotóiból. Több ezer képet böngésztek végig, ahogy mondják, izgalmas, de nehéz munka volt kiválasztani azt a harmincat, amely a kiállítás anyagát adja. A tárlatról és a többi programról az ötletgazda, Christopher Machin beszélt a 168 Órának.
– Az amerikai nagykövetség számos programmal készül az évfordulóra, ezek közül csak az egyik e kiállítás. Emellett lesz egy különleges dzsesszkoncert is, amelynek a jelentőségét az adja, hogy a forradalmat követő években a dzsessz tiltott műfajnak számított Magyarországon. Épp ezért a nyugati rádióadásokban – elsősorban az Amerika Hangjában – gyakran csendült fel a dzsessz, a magyar zenészek pedig titokban, alkalmanként muzsikáltak.
Amerika az ’56-os forradalom után több tízezer bevándorlót fogadott Magyarországról. A kiállítás azt mutatja be, ahogy az emberek mindent hátrahagyva menekülnek annak reményében, hogy új élet vár rájuk. Az Egyesült Államok ehhez valóban próbált segítséget nyújtani. Ahogy Colleen Bell nagykövet mondta a kiállítás megnyitóján: „Az Egyesült Államok a bevándorlók országa, olyan hely, amely mindig tárt karokkal fogadta az erőszak és az üldöztetés elől menekülőket.” Nem véletlen, hogy az amerikai kongresszus 1956-ban és 1957-ben növelte a segélyprogramok számát és a befogadást lehetővé tévő programok finanszírozásának költségvetését is. Egyszerűsítette a bevándorláshoz szükséges hivatali eljárást, de amíg ez zajlott, a menekülőknek speciálisan kialakított befogadó állomásokon kellett eltölteniük néhány napot. Ezek a befogadó állomások – erről tanúskodnak a kiállítás képei is – egészen más hangulatúak voltak, mint amilyeneket a mostanában Magyarországra érkező, háború elől menekülő menedékkérőknek alakított ki a magyar kormány. Amerikában nem csak étel és ital jutott, nem csak magyar nyelvű irodalmat helyeztek el a könyvtárszoba polcain – az állomás bejáratán olvasható volt egy felirat is: „Isten hozta”.
A kiállítás anyagát Christopher Machin és Vizsy László állította össze Fotó: Kovalovszky Dániel
A tárlat anyagának összeállítói nem hallgatták el azt sem, a megtorlás hónapjaiban az Amerikába kivándorolt magyarok elvárták, hogy az Egyesült Államok ne csak pénzzel és elítélő szavakkal, hanem tettekkel is fellépjen a szovjet terror ellen. Egy kép tanúsága szerint több mint nyolcezren vettek részt 1956. november 8-án a Vessünk véget a magyarok mészárlásának címen meghirdetett nagygyűlésen a Madison Square Gardenben. A résztvevők kitörő örömmel fogadták Eisenhower elnök bejelentését: azt, hogy megemeli a bevándorlási kvótát és további ötezer magyar menekült befogadását teszi ezzel lehetővé. De azért sokan skandálták azt is, hogy „tettekre van szükség”.
A kiállítás képei között mindössze két színes felvételt láthatunk, ezek Budapesten készültek, tíz évvel ezelőtt. George W. Bush, az Egyesült Államok akkori elnöke a forradalom ötvenedik évfordulója alkalmából látogatott Magyarországra. Beszédet is tartott és az ’56-os emlékművet is megkoszorúzta. Az amerikai diplomácia minden ’56-os évfordulón méltatja a magyarok bátorságát, azt, hogy a szabadságukért szembe mertek szállni a zsarnoksággal. Idén Colleen Bell ezt úgy fogalmazta meg: „Az 1956-os forradalom egy, a szovjet elnyomásba belefáradt, erős nemzet demokrácia iránti vágyából nőtt ki.”
A fotók üzenete kimondatlanul is egyértelmű: ilyen képek mostanában nem készülhetnek. Az Egyesült Államok elnöke nem hogy nem látogat ide az évfordulóra, még odakint sem fogadta Orbán Viktort. A magyar kormány működésének kritikája lehet az is, hogy – mint arról a Népszabadság elsőként beszámolt – a Woodrow Wilson Nemzetközi Kutatói Központ a hatvanadik évforduló alkalmából nem rendezi meg azt a tudományos konferenciát, amit a magyar nagykövetség javasolt. Mint ahogy az erre érzékeny fülek számára üzenete van annak is, hogy az amerikai nagykövetség pár nappal a kvótás népszavazás után nyitotta meg ezt a megrázó kiállítást.
