Intézetinvázió

– Hamvas Béla Intézet, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum (élén Bíró Zoltánnal), a Nemzeti Örökség Intézete, a Szász Jenő-féle társulat, a Molnár Tamás Kutató Központ – Ungváry Krisztián történész a teljesség igénye nélkül sorolja az elmúlt években létrehozott és kistafírozott „holdudvari alkotóbázisokat”. A HVG szerint több mint kétmilliárd forintra rúg az az összeg, amit a kormány különféle intézetek, archívumok, központok létrehozására tervezett az idén. Némelyiknek honlapja sincs, csak költségvetése, életjelet alig ad magáról. Ám ha minden kötél szakad, rendelkezésre állnak a kitűnő XX. és a XXI. századi intézetek, amelyek gyönyörűen működtek a baloldali kormányok „rémuralma” alatt is.

A veszteséglistán Rainer M. János történész szerint harmincöt közalapítvány szerepel, ezeket a jelenlegi kormány számolta fel, takarékossági okokból. Ők a fülkeforradalom költségvetési áldozatai. A legérzékenyebb veszteség az 1956-os Intézetet működtető közalapítvány.

Ungváry szerint a manapság alapított műhelyek arra szerveződtek, hogy a kormányzat kialakítsa azt a narratívát, amely Orbánék állam- és társadalomszervezési elveit támasztja alá.

– Ezt a Veritas alapításáról szóló kormányrendelet közvetlenül is megfogalmazza. Az intézet feladatait (részben) a kormányzat írja elő. Ebből sok minden sejthető. Az itt dolgozó kutatók lényegében kormányalkalmazottak lesznek.

Az alapító rendelet fel is veti a kérdést: mi az, amit Orbánék oly erősen kifogásolnak „a legutóbbi 150 év” történelemértelmezésében. De Ungváry szerint félreértés, hogy a kormányt a legcsekélyebb mértékben is érdekelné a történettudomány, a Monarchia válsága vagy a bethleni konszolidáció.

– Főleg a politika foglalkoztatja őket, pontosabban a közelgő választás, ahol középről és jobbszélről egyaránt szavazatokat kell szerezni. Olyan kultúrpolitikát kell folytatni, amellyel mindkét irányzat egyszerre mozgósítható. Ezért „kettős intézményrendszert” működtetnek. Míg a Jobbik szavazóit a Demokrata látja el szellemi munícióval, a konzervatívabb réteg a Heti Választ forgatja, s a szerkezetnek van napilapos, televíziós, sőt ma már színházi változata is.

De a Fideszről – Ungváry szerint – legalább elmondható, hogy valamiképpen viszonyulni próbál a múlthoz. A baloldalnak semmiféle mondanivalója nincs a történelemről, ezt a pályát ellenállás nélkül engedik át a jobboldalnak. Amely él az alkalommal, és kampányban mozgósítani fogja a „holt lelkeket”, a néma történelmi idolokat is. A „nagy konszolidátor”, Bethlen (s rajta keresztül Horthy) csillaga emelkedőben van.

Rainer M. János történész, az OSZK osztályvezetője, a Széchenyi Könyvtárba beolvasztott 1956-os Intézet vezetője úgy véli, Szakály Sándor, a Veritas Intézet főigazgatói posztjára pályázó főigazgató korrekt történész, tisztességes ember:

– Állítólag nemzeti konzervatívnak számít, de ez is csak vélelem, direkt politikai csatákban nem vállalt szerepet.
Ám a jövendőbeli intézetét életre hívó kormányrendelet szerint az elmúlt 150 év elhanyagolt területeit kell bemutatnia, immár torzításoktól mentesen.

– Ez tényszerűen sem igaz – mondja Rainer M. János. – Nagyon intenzíven kutatott területről van szó. A „torzításmentes” feltárás igénye a szakma arculcsapása, amivel megbélyegzik korábbi munkánkat. Például Szakályét is.

Rainer szerint a szöveg támadás a Magyar Tudományos Akadémia intézményrendszere (többek között a Történettudományi Intézet) ellen. Ők lennének a notórius történelemtorzítók.

(Pálinkás József, az MTA elnöke eddig egyetlen szóval sem kommentálta a Veritas alapításának tervét. Fodor Pált, a Történettudományi Intézet főigazgatóját telefonon kerestük. Fodor időszerűtlennek tartott „minden megnyilatkozást”. Szerinte még beszélgetésünk puszta ténye sem tartozik a közvéleményre.)

Rainer mindenesetre úgy véli, a kormány egyetlen tetten érhető törekvése a két világháború közötti rendszer nyílt rehabilitációja, ha ez még szükséges egyáltalán. Ugyanakkor nem hiszi, hogy magára valamit is adó kutató alkalmas arra, hogy ezt történetekkel, elemzésekkel támogassa meg.

– Ez nem a történészek dolga. Csak deklaráció és politikai akarat kell hozzá. És főleg propagandagépezet, ami rendelkezésre áll.

A történelmet átértékelő szándék az alaptörvény preambulumában a leginkább szembetűnő. A nyitó passzus markánsan jobboldali-konzervatív történelemszemléletet tükröz. Az új alkotmány kreálói már a preambulumban kifejtik, hogy a közjogi folyamatosság Szent Istvántól 1944. március 19-ig létezett. Akkor egy csapásra illegitimmé vált a magyar történelem, és ez a legitimitáshiány évtizedekig, a Fidesz kétharmados sikeréig fennállt.

– Van egy rossz hírem – mondja Ormos Mária professzor, több, a huszadik századdal foglalkozó alapmű szerzője. – A történelem úgy legitim, ahogy van. Nem lehet jogi kategóriákba osztani.

A professzor kissé szkeptikus, amikor a Veritas nemes céljait, a torzításmentes történelemábrázolás szándékát említjük.

– Történészként sorra láthattam nagy felbuzdulásokat, a történelem átírását célzó kísérleteket. Mind elbukott. De lehet újabb és újabb kutatóközpontokat, intézeteket alapítani. Ha van Habsburg Intézet, legyen Árpádház Alapítvány. Talán tilos? Ezernyi helyre lehet pénzt pakolni. De tudományos munkát folytatni nyílt kormányfelügyelet mellett, homályos politikai célok érdekében – szánalmas kísérlet. Eleve halálra van ítélve.

Ormos Mária nem érti, mit kezd majd Lázár a történészek munkáival. Mit kíván felügyelni? A kutatás tartalmát, a szerkezetét, a pénzügyeket? Az utóbbihoz talán még ért is. Ami a kormány mohó történelemalakító vágyait illeti, Ormos a napóleoni aforizmát idézi: „A történelmet mindig a győztesek írják.” Csak nehogy ezúttal elkapkodják.