Innovatív hatalomkoncentráció

– A miniszterelnök az MTA közgyűlésén kitűzte a célt: legyen Magyarország a térség legversenyképesebb országa. Ehhez képest a World Economic Forum versenyképességi adatbázisában Magyarország a 63. helyen kullog, már Románia és Bulgária is megelőz minket.

– Tény, hogy az elmúlt húsz évben Magyarországon nem történtek meg azok a változások, amelyek a kutatókat, fejlesztőket helyzetbe hozhatták volna. Nem valósult meg az intézmények olyan átalakítása, amely lehetővé tette volna, hogy a kiemelkedő teljesítményt nyújtó kutatók és csoportok eredményeiknek megfelelő díjazásban részesüljenek. A másik legfontosabb ok, hogy a kutatás-fejlesztés ügyét az egymást követő kormányzatok eddig sohasem kezelték kellő figyelemmel, nem emelték a megfelelő szintre.

– Eddig?

– Eddig. Én azon vagyok, hogy ez megváltozzon. Javultak a kilátások azzal, hogy létrejött a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal, amely jelentős befolyással lehet arra, hogy Magyarországon milyen kutatás-fejlesztési célokat tűzünk ki, milyen programokat indítunk el, hogyan használjuk fel hatékonyan és átláthatón a forrásokat.

– Elnök úr, ön szerénykedik. Amióta a magyar tudományosság létezik, szerintem egyetlen ember kezében még sohasem volt annyi pénz, mint most az önében. Nem nyomasztja a felelősség?

– Hadd árnyaljam ezt a képet. A 2020-ig tartó időszak az uniós kutatás-fejlesztési források szempontjából valóban kivételes lehetőség a kutatói és innovációs közösség számára. Én elsősorban azért vagyok felelős, hogy megszervezzem: a legjobb szakemberekből álló testületek hozhassák meg a döntéseket a projektekről. Persze a végső felelősség tényleg mindig azé, aki aláírja a döntéseket.

– Szerintem a legfontosabb stratégiai ügyekben is az öné a döntés. Azok a testületek, melyekről beszél, az intézmény szervezeti és működési szabályzata szerint csak elősegítenek, tanácsot adnak, javaslatot tesznek, de nem ellenőrzik önt és nem hozhatnak kötelező érvényű határozatokat. Több kutatóval is beszélgettem, két módon került szóba az ön neve: egyrészt hogy létrehozott egy hihetetlen hatalomkoncentrációval járó posztot, ahol hiányzik a testületi kontroll, másrészt személyesen ön a garanciája annak, hogy a kutatási pénzek nem vándorolnak baráti zsebekbe. Ám nincsenek hatékony strukturális garanciák.

– Vannak strukturális garanciák. A felhívások tervezési és a benyújtott pályázatok bírálati folyamata egyaránt átlátható testületi döntések sorozatára épül. Az anonim szakértők kijelölése is testületi ülésen történik. A kutatási témapályázatokban például négy szakértői testület hoz döntést. Én nem tehetem és persze nem is tenném meg, hogy győztesnek hozzam ki egy-egy pályázat huszadik helyezettjét. Tény persze, hogy részt veszek a bizottságok tagjainak kiválasztásában. Elismerem, valóban nagy felelősség, hogy ezt elfogultság, részrehajlás nélkül tegyem. De intrikus csoportok titkos szavazással hozott döntéseinél még felelősség sincs.

– A kulcskérdés az, hogy ki dönt magának a pályázatnak a kiírásáról. Hiszen itt nemcsak arról van szó, hogy Jóska, Pista kap-e pénzt, hanem arról, hogy milyen gazdasági ágak lesznek a jövő fejlesztési irányai.

– Ebbe a döntésbe a szakmai felelősökön túl a legszélesebb közvéleményt is bevontuk, amikor kidolgoztuk az úgynevezett intelligens szakosodási stratégiát, amely a fókuszterületeket rangsorolja.

– Akkor tehát ön a legszélesebb közvéleménynek tartozik felelősséggel. A közvélemény az ön igazi főnöke.

– A közvélemény mindenkinek a főnöke. Demokrata vagyok, és azt gondolom, hogy mindenkinek a főnöke a nép. Hadd mondjak egy példát! Van egy pályázati kiírásunk, amely a versenyképességi együttműködésekről szól. Itt nincsenek tematikus korlátok, a legjobb pályázatokat választjuk ki az egyetemek, kutatóintézetek és iparvállatok közös projektjei közül. Ha nem a kutatói közösség által is legkiválóbbnak tartott projekteknek jutna a támogatás, akkor azonnal megkapnánk, hogy valaki manipulálja ezeket a döntéseket. Én ilyenről azonban nem tudok.

– Mit tehet az, akinek nem tetszik az eredmény? Írhat a miniszterelnöknek, panaszkodhat a többi pályázónak és beírhat az újságok levelezési rovatába?

– Bármi ilyesmit megtehet. Ráadásul az európai uniós pályázatokról végső soron az irányító hatóság dönt, tehát ott van még egy rajtunk kívül álló szűrő.

– Értem. A miniszterelnök azt is mondta az MTA közgyűlésén, hogy a kormány 2020-ig 1200 milliárdot költ majd K+F-re. 2014-ben körülbelül 148 milliárd volt az állami részesedés, amit tehát meg kell duplázni. Jól értjük-e, ha azt gondoljuk, hogy ezt az unió nettó befizető országainak polgárai állják? Tehát olyan, hét évre tervezett forrásokról van szó, amelyeket a kormány döntése szerint a 2018-as választásokig meg kell címezni?

– Persze. Ha 2018-ban nem tudnánk, hogy 2020–22-ben mit fogunk csinálni a kutatásban, akkor végünk lenne. Persze hogy meg kell címezni ezeket a pénzeket. Értem, hogy van politikai éle a dolognak, hiszen 2018-ban választások lesznek, de nekünk mégis programokban kell gondolkodnunk, ha eredményeket akarunk. Kiszámítható rendszerre van szükség.

– Az emberben óhatatlanul kelt bizonyos kételyeket, amikor kiderül: hirtelen olyan, szokatlanul nagy összegeket öntenek a tudomány, a kutatás világába, amelyeknek várhatóan nem lesz utánpótlásuk. A kohéziós és felzárkózási alapokat nem lehet például a központi régióban elkölteni, márpedig itt van a kutatóhelyek többsége. Tehát nem oda jut pénz, ahol a legjobban hasznosulhat.

– Ez nagyon fontos kérdés. Magyarország strukturális problémája, hogy az úgynevezett központi régióban, tehát Budapesten és környékén van a magyar kutatási kapacitás 65-70 százaléka. Ám az Európai Unió strukturális alapjainak jelentős összegeit csak a lemaradó régiók felzárkóztatására lehet felhasználni. Ezt a feszültséget úgy tudjuk kezelni, hogy a hazai forrásokat 2020-ig nagyobb részt a központi régióban használjuk fel. Éppen ezért ragaszkodtam hozzá – és ezt sikerült keresztülvinni a kormányon –, hogy a magyar részesedést egy fillérrel sem szabad csökkenteni azért, mert most kivételesen jelentős uniós bevételekhez jut a rendszer. Így a központi régióra is nagyjából 90 milliárdot fordíthatunk, míg a felzárkózó régióknak 250 milliárd forint jut idén.

– Adott tehát a felhívás keringőre, hogy a nagy, budapesti intézetek finanszírozási okokból csatlakozzanak a kis, vidéki egyetemekhez.

– Ez a kísértés valóban fennáll: ha a fejlesztés valóban a felzárkózó régióban történik meg, akkor ennek sincs akadálya.

– Magyarországon csökken a felsőoktatás részesedése a kutatási-fejlesztési tevékenységben, egyre kevesebb a kutatóhely, a pénz, az állami és a versenyszféra is egyre kevesebbet szán erre. Ez nem versenyképességet romboló tényező?

– De az. Az előző európai uniós ciklusban, 2007 és 2013 között valóban nem jutott elegendő pénz az egyetemi kutatások finanszírozására, de a felzárkózó régiók intézményeiben idén már megjelentek a szükséges források. Nem szeretik hallani, de még azt is megkockáztatom: több pénz van, mint ötlet. Legalább száz pályázat elolvasása után a legnagyobb gondnak azt látom, hogy kevés jó kutatónk van és sajnos az a trend, hogy egyre kevesebb lesz.

– Van valami, amiről feltétlenül beszélnünk kell, ha a tudománypolitika, a K+F tevékenység irányításának struktúrája kerül terítékre. Ez pedig az MTA történetének legnagyobb botránya: a Természettudományi Kutatóközpont 847 millió forintos tavalyi hiánya. Működésre költöttek pályázati pénzeket, a menedzsmentnek fogalma sem volt arról, hányan is dolgoznak ott, pénzhiány miatt egész kutatócsoportok leálltak. Nem azt jelenti ez, hogy az ellenőrzési rendszer totális csődöt mondott?

– Tisztázzunk valamit: én 2014 májusáig voltam az Akadémia elnöke. 2013-ban és a 2014-es közgyűlésen is úgy tudtuk elfogadni a költségvetést, hogy államháztartási-gazdálkodási szempontból a beszámolók, jelentések, ÁSZ-vizsgálatok szerint is valamennyi kutatóközpont rendben volt. Ez az ügy szerintem ékes példája annak a kicsinyes, személyeskedő huzakodásnak és intrikálásnak, amely a magyar közéletet és benne a sport, a művészet és persze a tudomány világát is jellemzi. Ez óriási károkat okoz. Nyilván történt vezetési hiba: bizonyos döntéseket minden szinten időben kell meghozni az intézményekben és az Akadémián is. Ezek hiányában került részben mesterségesen kreált támadások kereszttüzébe a kutatóközpont, amely a magyar tudomány zászlóshajója lehetett volna – és talán lesz is, ha sikerül lezárni ezt a méltatlan fejezetet.

– A méltatlan fejezet azért kerülhetett a történetbe, mert megbukott a jelzőrendszer, rosszul működött a struktúra?

– A jelzőrendszeren áthaladtak a vészjelek. A struktúra működött. Volt azonban egy vezetői szint, ahol elakadt a folyamat. Korábbi akadémiai elnökként azonban hadd ne vegyem magamra az ügyész szerepét.