Időtlen üzenetek
A mozaikkészítés mindig gazdagabb korszakokban virágzott. De a diktatúrák is felfedezték a grandiózus díszítőművészetet. Nálunk az ötvenes évektől a szocializmus dicsőségét hirdették az üvegkockaképek. Ma azonban – támogatások híján – kihalóban van a mozaikszakma. Fortélyait igazán már csak egyetlen idős művész, Rác András ismeri. Nemrég nyílt kiállítása Szentendrén, a Körmendi Galéria pedig megjelentette életműalbumát, amelyet a Holokauszt Emlékközpontban mutattak be. SÁNDOR ZSUZSANNA írása.
Rác András számára a 20. század történelmi mozaik: a múltba vezető út vérrel, gyásszal „kikövezve”. Bár a gyerekkor képeit eleinte még vidámabb színek árnyalták.
A festő- és mozaikművész erdélyi zsidó családból származik, nevét az ötvenes évek elején magyarosította. Édesapja, Roth Marcell világot látott sebészorvos volt, édesanyja, Lóránt Erzsébet kikeresztelkedett felvidéki lány, aki a müncheni akadémián tanult szobrászatot, festészetet. A fiatal pár Kolozsvárott telepedett le, a férfi a sebészeti klinika professzora lett. Két fiuk született: András 1926-ban, öccse, Gyuri két évvel később.
Roth doktor mindenét fiainak taníttatására költötte. András hat nyelvet tanult: a magyaron kívül románul, németül, angolul, franciául és olaszul. Rendszeresen sportolt, zenélt, és rengeteget olvasott. Szülei úgy nevelték: az embertől bármit elvehetnek, kivéve a szellemi kincseit.
A kultúra örök érték.
A fiú megörökölte édesanyja talentumát, festett, rajzolt is. Festőművésznek készült, ám édesapja óvta: „A képekből nem lehet megélni, fiam. Legyél inkább építészmérnök.”
Tizennégy éves volt András, amikor 1940-ben Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz. Horthysta katonák, csendőrök masíroztak be Kolozsvárra is. Fokozódott az antiszemitizmus, rendszeressé váltak a zsidóverések. Andrást többször megtámadták az utcán, de az edzett, erős fiúval nem bírtak el a suhancok.
A sebészprofesszor aztán 1942-ben úgy döntött: családjával inkább Budapestre költözik. Remélte, könnyebb lesz ott az életük. Roth Marcellt a Maros utcai zsidó kórház főorvosi állása várta.
Andrást református gimnáziumba íratták. Ott érettségizett ’44-ben. Majd rögtön behívták munkaszolgálatra. Transzportjukat Németországba vezényelték, ám a fiúnak még indulás előtt sikerült megszöknie. Édesapja a két fiával felkereste Sztehlo Gábort. Hallottak arról, hogy az evangélikus lelkész zsidókat ment. Sztehlo azonnal elhelyezte Andrást és Gyurit a Bogár utcai felekezeti intézetükben, amelyet a Nemzetközi Vöröskereszt is támogatott.
A fiúkat ott – hivatalosan – hadiárvákként gondozták.
A rózsadombi házban a Roth fiúk segítettek a kisebbek ellátásában, tanultak, játszottak velük. Többször razziáztak ott német katonák, nyilasok, de az ellenőrzéseket valahogy mindig megúszták az otthon lakói. Sokszor úgy érezték: mintha égi hatalmak vigyáznának rájuk. Azt egyikük sem tudta, hol van a családjuk: a gettó és a deportálások szörnyűségeiről Sztehlóék nem beszéltek. A Roth testvérek pedig azt hitték: a Maros utcai kórház védettséget ad szüleiknek.
Roth főorvos aztán egyik nap beállított az otthonba fiaihoz. Talán megérezte, hogy az lesz az utolsó találkozásuk. A lelkész próbálta meggyőzni a professzort: jöjjön vissza hozzájuk a feleségével, náluk biztonságosabb. De az orvos azt mondta: nem hagyhatja magukra a betegeit.
Néhány nappal később a nyilasok elfoglalták a Maros utcai kórházat. Az orvosokkal, ápolókkal, betegekkel előbb megásatták saját sírjukat az udvaron, majd mindnyájukat agyonlőtték. Roth professzort és feleségét is.
Budapest hamarosan felszabadult. A „Bogár utcai gyerekek” megmenekültek. Életüket Sztehlo Gábornak köszönhették, aki bizonyságát adta: az emberség végül legyőzi a gyilkos ösztönöket.
András és Gyuri árván maradtak. Mindenüket elveszítették. De legalább esélyt kaptak az újrakezdéshez. Visszamentek Erdélybe, alkalmi munkákból éltek egy ideig. Gyurit aztán felvették a marosvásárhelyi orvosi egyetemre. András viszont inkább visszatért Budapestre. Betartotta édesapjának tett ígéretét, s mérnöknek tanult. Ám a műegyetemet nem fejezte be: 1946-ban jelentkezett a Képzőművészeti Főiskola festő szakára. Elsőre bejutott Berény Róbert osztályába.
Akkoriban a szocreál volt a kötelező tananyag, az absztrakt művészetet ideológiai eltévelyedésnek minősítette a hatalom. Andrást fojtogatta a diktatórikus légkör: őt mindig a modern festészet vonzotta. Egyik tanára, Fónyi Géza akkoriban indított kísérleti mozaikosztályt. Ezt a műfajt a kultúrpolitika a dekoratív művészetek közé sorolta, kevésbé cenzúrázta. Menedéket jelentett ez Andrásnak.
A mozaikozás ugyanakkor hatalmas fizikai, szellemi próbatétel. Mérhetetlen fegyelemmel, precizitással, gyakran hónapokon át kell rakosgatni az apró üvegdarabokat, míg összeáll a kép. E látszólag lélekölő munka Andrásnak mégis a szabadságot jelentette. Kis kockákból épített menekülőutat. Saját kirakós technikával kísérletezett, amellyel még finomabb, lágyabb formákat adott az éles felületeknek.
Miként ő maga fogalmaz: különös világ a köveké. Az önmagukban jelentéktelen „töredékek” egymáshoz illeszkedve gyönyörű alakzattá állnak össze. E „nagy egészben” az apró kavics éppoly értékes, mint a drágakő.
De a Rákosi-korszakban a mozaikművészet sem lehetett teljesen szabad. András 1951-ben diplomázott, első megrendelését Sztálinvárostól kapta: az épülő Dunai Vasmű falára alkotta meg Vasöntés című művét. Az idealizált, heroikus figurák helyett a kohászok komor mindennapjait rakosgatta ki kövecskéiből.
Az ötvenes–hatvanas években készült gigantikus fali reliefmozaikokat egyedül képtelenség volt létrehozni. Rác András állandó munkatársa, legjobb barátja Hegyi György képzőművész lett. Sokszor külön brigádok segítették az előre gyártott elemek falra rögzítését.
Idővel a művelődési házak, iskolák, kórházak is szívesen rendeltek díszítő falburkolatokat. Rác tervezte a Heim Pál Kórház mozaikját is: a falakról pajkos tevék, vidám mackók mosolyognak a kis betegekre.
Rác közben nem hagyott fel az olajfestményekkel, grafikákkal sem. Csakhogy modern képeiből keveset állíthatott ki a hetvenes években. Akkor már családja volt: csakis mozaikozásból tudta eltartani gyermekeit. Bár abban a korszakban freskókkal is díszítettek közintézményeket, a falfestés nem bizonyult elég időtállónak. A cementbe kötött mozaikkép viszont évszázadokon át is hirdetheti egy korszak pompáját.
De ami az idő próbáját kiállja, áldozatául eshet az emberi felelőtlenségnek. Andrásnak több fali mozaikját megsemmisítették, lebontották későbbi építkezések során. A műveket ipari hulladékként dobták szemétbe. Anélkül, hogy az alkotót értesítették volna.
A művész a rendszerváltás idején már nem vállalt nagyobb mozaikokat. Igény sem volt rá. Ő azonban mégsem hagyott fel az üvegművészettel: kisebb méretű táblamozaikokat kezdett alkotni. Festményhatású munkái egyedülállóak a világon. A képmozaikokhoz kötőanyagként gyakran színezett műgyantát használ: újszerű technikája páratlan találmány. Képzőművészeti hungarikum.
Az idős mester ma már visszavonultan él. Leginkább régi munkáit, emlékeit rendezgeti. Semmi ne maradjon torzó. De a múltat gyakran idézi ceruzával: szüleinek arcvonásait rögzítik a rajzok. Megfestette a Maros utcai nyilas tömegmészárlást is. A képet nemrég a Holokauszt Emlékmúzeumnak ajándékozta.
Rác András már elmúlt nyolcvan, amikor néhány éve felfedezte a hazai műkereskedelem. Egyre nagyobb az érdeklődés festménymozaikjai iránt. Főleg értelmiségiek, fiatal üzletemberek keresik az olasz üvegkockákból, márványból kirakosgatott káprázatos műveit. Alkotásai egyszerre modernek és archaikusak: időtlen üzenetek.
