Hungarikum
Kell egy Sziget! Kell, hogy az ember folyamatosan cirkuláljon a koncerthelyszínek között, lába alatt ropogtatva a porban szinte szőnyeggé összeálló, eldobott műanyag söröspoharakat, kerülgesse a földön alvó vagy csak üldögélő, beszélgető, esetleg literes kisvödrükből közösen koktélt szürcsölő szigetlakókat. Kell, hogy az embernek fájjon a szíve azért az öt másik programért, amelyeket a választott miatt nem lát majd, de kell, hogy megdobbanjon a szíve azért, amit eddig csak felvételről ismert, de lám, most élőben nézhet és hallgathat. Vagy az eddig ismeretlen vadonatújért, amely valami elementárisat éreztet: és ez több, mint ha mondaná. Kell egy sziget, hogy az ember régi ismerősökre bukkanjon, és kell, hogy ismeretlenből új ismerőssé avasson valakit egy mosoly vagy kacsintás. Kell, hogy itt legyen a másik korosztály meg a másik nyelven beszélő, más színű ember is. „Kell egy hét együttlét” – mondta Müller Péter Sziámi egy rendszerváltás utáni nyáron. És ezt a barátaival együtt olyan meggyőzően akarta, hogy megtörtént a csoda: a Sziget azóta sem csak a pénzről szól. BARÁT JÓZSEF és BARÁT ZSÓFI beszámolója.
Kell egy sziget az embernek, ha ötvenen túli férfi. Hogy a jelen és a jövő dalai ráépülhessenek a régi nyárra, amikor csak nyakkendőben lehetett belépni az Ifjúsági Parkba, amikor a Szörényi Levi még vadiúj volt, és fájtfájtfájt neki. Amikor az embert összeforrasztotta valakivel valami „áj lav jú szó, valami tánczeneszó”, ahogy szegény Cseh Tamás énekelte. És „mi azt hittük, hogy ami belénk szorult, ez kimondja helyettünk angolul”.
Aztán amikor kiderült, hogy a rejtélyes szöveg csak egy lufi volt, és már az összeforradás sem működött. Kell egy hét együttlét. Azért is, hogy jöhessenek, akik már rég nem jöttek szembe, és azért is, hogy az ember rácsodálkozhasson arra, amit a gyerekei már ismernek, mondjuk a Snow Patrolra. Hogy az élet le ne ragadjon már valahogy a Hajógyári-szigeten megtartott első nagy koncertnél, egy feszes reményekkel teli Fekete Bárányok-bulinál, még hosszú évekkel azelőtt, hogy a színművészetire járó Müller Péter megalapította volna a Sziámit, hogy aztán Sziámi-táborokat szervezhessen, amelyekből tovább kell majd lépni egy új, nagyobb helyre. Így hát Gerendai Károly – leendő menedzser-mágus – egyszer majd 1993-ban bedobja az apjától lakásra kapott félmillát, hogy legyen miből Szigetet szervezni.
Kell egy sziget, ha az ember huszonéves egyetemista lány, és számára a ’93-as Diáksziget csak történelem. Az ember lánya idén már egy éve örül annak, hogy textilre váltották a régi műanyag csuklószalagot, amely a nyár végére már kidörzsölte a bőrt, és sajnálkozva bár, de le kellett vágni. Ezt az újat akármeddig lehet viselni. Mondjuk a következő Szigetig. Ezzel pedig a „magukat elszigetelők” közössége ha csendben, lappangó módon is, de egész évben megmarad, hogy augusztusban ismét kibontakozzon. De a dolog év közben is működik: „Ahaaa, te is voltál. Mi tetszett legjobban? Jössz idén is? Jóhogy.” Mi nem fesztiválozók vagyunk, hanem a szigetesek. Mi diákkedvezménnyel jó előre megvesszük a jegyet. Mi nem a tinglitanglit hallgatjuk, hanem az „altert”. Mi vagyunk azok, akik szeretünk együtt bulizni másokkal. És minél másabbak a mások, annál érdekesebb a dolog. Igen, a Sziget nem olyan családias, nem annyira magyar, mint a Hegyalja vagy a Volt. Azokban az a jó, ebben meg ez! Ez nem egy intim családi zsúr, hanem óriási szülinapi piknikbuli, ahová még a menyét is magával hozhatja a menyét. A Szigeten hozzánk jön el az egész világ, és ha az ember meg mer szólalni külföldiül, akkor isteni érzés, hogy a zenén túl egymásnak lehetünk az attrakció!
Ha az ember ötvenen túli újságíró, akkor interjúkat kér. Az önmagát máig is elsősorban költőnek tartó Sziámi felidézi 1991-et, az első Sziámi-nyaralást Zalában, amelyet azért szervezett, hogy a rendszerváltással megszűnt ifjúsági táborok helyett legyen valami más is. Csak a koncerteken jelentette be, hogy lesz ilyen, de jöttek vagy nyolcvanan. A második évben a nyolcvan helyre már nyolcezren jelentkeztek, belőlük lett az első Diáksziget 43 ezer látogatójának magja. Akkor még csak két színpad volt, két sátor, egy mozi meg egy focipálya. De már akkor sem csak a zenéről szólt a dolog. Jöttek a poéták meg a színjátszók, a képzőművészek. A szervezőknek meg eszükbe sem jutott, hogy pénzt kaphatnának. Az Eurowoodstockon ’94-ben 143 ezer fizető résztvevő volt. 2003-ban már több mint 350 ezren jöttek el. A független minősítők szerint ez lett Európa legjobb, legszínesebb fesztiválja.
– Nem hiányzik? Hogy szállhattál ki?
– Nem hiányzik. Mindig jobban szerettem elkezdeni valamit, mint rutinszerűen csinálni, és az életem közepe úgyis mindig a versírás meg a zenélés volt és marad – mondja Sziámi.
De azért ma is itt van a bejegyzett munkahelye, és a Sziget-csapatban dolgozik a két felnőtt lánya, a nagyfia és a nevelt lánya.
Ha az ember huszonéves diáklány, akkor a résztvevőket kérdezgeti. Három extravagánsan öltözött francia fiú számára nem kérdés, hogy miért pont a Sziget.
– Anglia túl közel van, miért akarnánk odamenni? Magyarország viszont messze van, különlegesebb. Király itt lenni. Az együttesek? Nem rosszak, de ők elsősorban nem ezért jöttek, hanem azért, mert... mert... – keresgélik az okot.
– A légkörért – talál rá a megoldásra a harmadik srác, aki eddig csendesen üldögélt.
Ez a többit is fellelkesíti, egymást túllicitálva ismételgetik:
– Igen, ez az, az atmoszféra. Az emberek! Tudod, ez mégiscsak A SZIGET, itt minden akkora nagy buli.
Franciaországban a metróban óriásplakátok hirdetik a Szigetet, mégis Hollandiából jött több résztvevő. Pedig ott csak szájhagyomány útján terjed a hír. Valaki idejön, aztán egy év múlva már csapatostul tér vissza. Alighanem az hozza ide, amit Marc Collin, a fergeteges Nouvelle Vague együttes alapítója mondott:
– Budapest Európa. Európa pedig arról szól, hogy itt különböző nyelvű, különböző kultúrájú emberek élnek, akik mégis tudnak ugyanannak örülni, tudják ugyanazt érezni, tudnak egyet akarni. És nemcsak sok eurót – kacsint Collin.
A Sziget – kulturális hungarikum. Valójában ma már a legismertebb. Értékén kell kezelni: ettől persze nem jobb a magaskultúra csúcsteljesítményeinél. De azoknál többen tudják, hogy létezik, és többen viszik hírét-hírünket a nagyvilágban. Hogy ennek mi az oka? Gerendai Károly, a Sziget Kft. ügyvezető igazgatója szerint az, hogy a Sziget egyszerre kínálja egy rockfeszivál élményét egy világvárossal és egy dunai sziget romantikus parkjával. Mert a zenei kínálat nem rosszabb, mint másutt – simán ki tudnak fizetni százmillió forintot egy együttesnek! –, de egyedülállóan gazdag itt a választék: a több mint ezer program között csak 350 a koncert. Van itt táncszínház, kabaré, vurstli, a hátrányos helyzetűek életét élményszerűen bemutató Ability Park. Van magyar népi tánc kakastökepörkölttel és pingálással, van szoborpark és harmincméternyi berlini fal a graffitizéshez: ami itt nincs, az nincs.
– Az összes szigetnap 400 ezer látogatója közül egy-egy napon a jelenlévők több mint felét a 45 ezer külföldi tette ki. Az itteni választékot a 40 ezer forint körüli bérletáron a világon sehol máshol sem kínálják – mondja Gerendai.
Igaza lehet, de ötvenen túli férfiként azt is hozzágondolja az ember, hogy a Szigetben máig is tükröződnek azoknak az álmai, akiknek szűk volt a levegő húsz év előtt.
– A miénk titokban már akkor is nagyon nyitott, befogadó ország volt, amikor a legnagyobb hazugságban éltünk – mondja erről Sziámi.
Ha meg az ember huszonéves diáklány, még megtoldja azzal, hogy van, amiben nagyon hasonlóak a szigetlakók, bár ötven országból érkeznek, Algériától Ukrajnáig. A Sziget azoknak a fiataloknak a találkozópontja, akik a kultúrlimonádénál többre vágynak. És jó érzés, hogy ez a találkahely pont a mi kertünk végében van. Jó lenne vigyázni rá.
