Hogy mi van?

Azt állítja Orbán Viktor
(Dávid Katalin művészettörténészhez írt levelében, amely a Szabadság téri emlékmű körüli vitával foglalkozik), hogy „a német megszállás áldozatainak emlékművéről szóló döntés (...) a kormányé volt, magam is támogattam”.

Ezzel szemben a tény az,
hogy a kormány döntése nem a német megszállás áldozatainak emlékművéről szólt, hanem – idézem a Magyar Közlönyből – „A Kormány 565/2013. (XII. 31.) Korm. rendelete a Magyarország német megszállásának emléket állító, Budapest V. kerületben felállításra kerülő emlékmű megvalósításához szükséges közigazgatási hatósági ügyek nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű üggyé nyilvánításáról és az eljáró hatóságok kijelöléséről”. Ezek szerint az, amit Orbán Viktor maga is támogatott, nem az áldozatok emlékműve volt, hanem a megszállásé. Nem mindegy.

Azt is állítja a miniszterelnök
(ugyanebben a levélben, a szobor koncepcióját védve), hogy nem a nácik, hanem a németek voltak a megszállók, „akik akkor éppen a náci államberendezkedés rendje szerint élték az életüket”.

Ezzel szemben a tény az,
hogy a náci Németország szállta meg Magyarországot (ahogy azt Áder János köztársasági elnök auschwitzi beszédében pontosan mondta). A felelősséget már csak azért sem lehet kollektívan a németekre hárítani, mert sok német (mint például a politikus Willy Brandt vagy Herbert Wehner), író, művész (mint Thomas Mann vagy Bertolt Brecht), egyházi ember (mint Martin Niemöller lelkész), sőt számos katonatiszt is szembefordult Hitlerrel. Na és vajon a háború utáni kereszténydemokrata kancellár, Konrad Adenauer, akit kétszer is bebörtönöztek a náci uralom alatt, szintén a bűnös németek közé számít? Vagy minek minősítsük Helmut Kohl volt kancellárt, Orbán nagy barátját, akit a háború utolsó évében besoroztak? És Helmut Schmidtet, a volt szociáldemokrata kancellárt, aki éveken át szolgált a német hadseregben? Ők voltak a megszálló németek, akik sok százezernyi magyar zsidó meggyilkolásáért felelősek? A magyarok meg (ugyanezen logika szerint), úgy zusammen, a kollaboránsok? Aber Herr Ministerpräsident!

Azt állítja Navracsics Tibor
közigazgatási és igazságügyi miniszter (a Kossuth rádió Vasárnapi Újság című műsorában), hogy a Brüsszellel folytatott viták többsége a 2010 előtti időszakban gyökerezik. „Problémák merültek fel például a Központi Statisztikai Hivatal akkori adatszolgáltatásával kapcsolatban, arra pedig minden magyar emlékszik, hogy hová vezetett a költségvetési adatok meghamisítása.”

Ezzel szemben a tény az,
hogy nem emlékszik rá minden magyar, és nem is emlékezhet, mivel a 2010 előtti magyar kormányok nem hamisították meg a költségvetési adatokat. Amit tettek (egyébként rosszul tették), az volt, hogy az uniós konvergenciaprogramokat túlságosan optimistán tervezték, és a várható (de a várható, nem pedig a tényleges!) költségvetési hiányt rendszeresen alulbecsülték. A KSH adatszolgáltatásával kapcsolatban viszont (amely nem a jövőre, hanem a múltra vonatkozott) nem „merültek fel problémák”. Csak a Fidesz emlékezetében.

Azt állítja Jobbágyi Gábor
egyetemi tanár (a Magyar Hírlapban, az új, sokat vitatott választási rendszerről), hogy a mostani szisztéma egyszerűbb, olcsóbb és igazságosabb lett, mint az előző.

Ezzel szemben a tény az,
hogy bár egyszerűbbnek valóban egyszerűbb (mert egyfordulós), ennek ellenére a listaállítás megkönnyítése és a kamupártok állami támogatása miatt jóval többe került, mint a korábbiak, azonkívül sokkal igazságtalanabb lett, mint az előző. Négy éve a Fidesz–KDNP a listás szavazatok 52,7 százalékával nyerte meg a mandátumok kétharmadát, most pedig jóval kevesebbel, 45 százalékkal. 45-ben a kétharmados igazság? Vagy majd akkor lesz a rendszer teljesen igazságos, ha a Fidesz mindössze egyharmadnyi szavazattal szerez kétharmadot?

Azt is állítja Jobbágyi Gábor
(ugyanott), hogy 1990 óta a választásokon a jobboldali pártok mindig a listás szavazatok nagyjából 60 százalékát nyerték el, mégsem győztek minden alkalommal, vagyis a rendszer korábban a balliberális pártoknak kedvezett.

Ezzel szemben a tény az,
hogy 1994-ben nem a jobboldali, hanem a baloldali és a liberális pártok nyertek 64 százalékot. 1998-ban viszont csak 44-et, tehát a jobboldalnak 56 százalék jutott. 2002-ben aztán a balközép 54 százalékot szerzett, 2006-ban pedig 51-et. Tessék mondani, akkor hogy jön ki a jobboldali pártok állandó 60 százaléka? Hacsak a 2010 előtti múltat végképp el nem töröljük.